Soha olyan szép nem volt a veteményeskert, mint abban az évben, amelyiknek az őszén eljöttünk a faluból nyugdíjazás után. A kert így búcsúzott. Már huszonhat éve lakjuk ezt a helyet, de képzeletemben mindig visszaköszön a tavaszi ágyások sorának a látványa. Fel tudom sorolni, hogy milyen rendben ültettem be a hatszáz négyszögöles telket.
Február végén, amikor kezdett elmenni a hó elszórtam a mákot. Amikor az gubósodott a sorok közé uborka került. Tovább végig a kerten ágyások sora: petrezselyem, répa, borsó, hagymák. Később bab, főzőtök, Ezek a telek fél oldalán. Középen út és a másik oldalon krumpli. A kert végén egy árok előtt teljes széltében a földnek csemegekukorica, ami között vígan futhatott a sütőtök. Az árok – amiben soha nem volt víz – a partján volt egy öreg, ritka ágú, nyurga akác. Ez volt egy kakukk kikiáltó helye. Monoton módon ismételgette ugyanazt a szöveget. Most, ha itt fent a hegyen kakukkszót hallok, úgy vélem üzen nekem a nyurga akác.
Miközben ezeket írom, csenget öregségem idős barátnője, Mondom és olvasom neki a kerti emlékeket.
- Te! És dinnye nem volt? – kérdi
- Látod, azt kihagytam. De volt dinnye is és egyszer jól sikerült. Jött valami hivatalos ügyben
a megyei főnök. Nem volt mivel megkínáljam. Mentem a kertbe, választottam egy sárgadinnyét. Felkínáltam neki. Örült. Ez azért volt emlékezetes, mert a dinnye termesztésben nem voltam sikeres.
Ahogy a beszélgetés után letettem a telefont átgondoltam, hogy még mit hagytam ki.
Kimaradt a paprika, a paradicsom. Ezt oda ültettem, ahol valamikor istálló volt és a föld megőrizte a trágyásságát.
Ahogy a dinnye nem, a krumpli ültetésem mindig sikeres volt. Két sorral púposra feltöltöttem. Duplasoros kötése lett. Augusztusban zsákokkal hordtuk be a soha be nem népesített disznó ólba – mert, hogy malacot nem tartottunk -, de ól az volt. Késő ősszel a fagy elől a krumpli után a tetejére halmoztuk a  sütőtököt. Ez utóbbi a legjobb téli csemegénk volt. Minden évben augusztus elején beérett, megszáradt hüvelyű babot ponyván kitapostuk, kiszeleltük.
Emlékszem, hogy amikor a haszon növények kibújtak a magokból és kibontották zöldjüket a föld tetején én álltam és csodáltam azokat. Nekem ott ez volt a legszebb virágoskert. Ez utóbbi nem volt az udvaron.
Sokszor volt a veteményes feszültség csendesítő. Ha vizsgáztak a fiaim főiskolán, egyetemen sűrűn volt a kapa a kezem társa. Nem mintha a fiúk vizsgájának az eredményét ez bármiben is befolyásolhatta volna. Nem is meséltem erről nekik, csak később egy barátnőmnek. Mire Ő:
- Nem vagy egyedül. Én meg a tizenkét lakásos társasház épületét sepertem olyankor körbe-körbe.
- És hatott? – kérdeztem
- Egy fenét hatott… De tudod most annyi idő után úgy emlékszem vissza, hogy boldog időszak volt.
- Igaz, igaz – hagytam jóvá. Néztünk egymásra megtelt könnyes szemmel.

Azóta eltelt huszonhat év fenn a hegyen. Itt van virágoskertem. Már csak az. Öregségem megmaradt erejével gondozom. Az Alföldről feljövetel után az első tavasz volt nehéz. Jött a március és bennem a megszokott érzés, hogy ültetni, veteményezni kell. Veteményeztem, ültettem, ahogy szoktam. A meszes, köves talajon nem érezték jól magukat a növényeim. Próbálkoztam többször is, de feladtam.
Ha ma behunyom a szemem, ennyi idő után is képes vagyok a belső látásommal előhívni azt a szép veteményeskertet, amiben ott van letűnt életünknek egy megismételhetetlen, aktív szakasza.
Talán ettől látom most olyan szépnek? (Írta: Anyóka)