2022. Július 4. Hétfő Ulrik napja van.
Kezdőlap Beköszönő Nagykunság Nagy-Sárrét Hajdúság - Hortobágy A hét képe A Farkas család naplója Háromföldi Ki KicsodaEmlékek, történetek... Fotoalbum

Június
2022-06-29 11:46:32

Csend, nyugalom, hársfa, lonc illat, érett eper szőnyeg, jó idő, viharos Balaton...

Emlékek, történetek...

2022-06-08 19:49:23

1957 szeptemberét írtak a naptárak, mikor 6 évesen én is elindultam az „Életbe”, azaz - édesanyám kezét fogva -, beléptem az iskola kapuján. A mai „kistornateremben”, mely akkor még tanterem volt, egy jóságos arcú néni köszöntött bennünket. Engem is a nevemen szólított, mosolygott és megsimogatott. Azzal, hogy megdicsérte a copfjaimat a szépen vasalt, hatalmas fehér masnikkal, azonnal belopta magát a szívembe. Innentől kezdve tudtam, hogy szeretni fogom őt. Édesanyám tanító néninek szólította, ám – miután bemutatkozott - megismertük a „hivatalos” nevét is. „Mosonyi Istvánné, Márta néni vagyok. – mondta kedvesen – én leszek a tanító nénitek”. Nos, így kezdődött az „ismeretségünk”.
Miután az édesanyák elmentek, tanító néni leült és „mesélni” kezdett. Mindenekelőtt a viselkedést ajánlotta a figyelmünkbe. Vagy megszokunk, vagy megszökünk – mondta – amit nem igazán értettünk, ezért ez a kijelentése kissé félelmetesen hangzott. Ha szólít bennünket – folytatta -, fel kell álljunk és hangosan, hogy mindenki hallja, válaszolnunk kell a kérdéseire. Az iskolában szerinte nélkülözhetetlen szabályok sokaságát – 6 éves fejjel - soknak és betarthatatlannak tartottuk ugyan, mivel azonban mindegyik mosolygós körítést kapott, megszelídültek. A kicsengetés után aztán mi lányok, hamar megállapítottuk, hogy ez a mi tanító nénink, Valkovitsné Ili óvó nénitől szigorúbb ugyan, de nagyon kedves és láthatóan szeretni fog bennünket.
Így kezdődött hát 4 évig tartó közös életünk Mártuska nénivel, mely az idő haladtával – megszoktunk - egyre könnyebbé, egyre elviselhetőbbé vált. A tudományok mellett, melyből bőven kaptunk, valóban megtanultunk viselkedni. A kor „divatja” szerint - hátra tett kézzel ültünk a padban, s mutató ujjunkat a szánkra téve, csendben vártuk, hogy szólhassunk. (Így lehetett – a tanító néni szerint – meghallani még a légy zümmögését is!)
S az írása? Azok az utánozhatatlan gyöngybetűk! Megértettük, hogy az írás - kép rólunk, a füzet pedig tükör, mely „beszél”. „Beszélnek” a betűk, a felgyűrt füzetsarok, vagyis a „szamárfül”, a tintafoltok az un. „pacák”, a sok radírozás, átírások és lehúzások is.
Az én tanító nénim tantervében olyan „tantárgyak” is szerepeltek, mint a szeretet, tisztelet, becsület, melyeket feljegyzések és könyvek nélkül, személyes példamutatással, és igen jó eredménnyel „tanított” meg velünk.
Szerető aggódással vett körül bennünket. Óvó tekintete ott volt minden lépésünkön. Ám – meg kell jegyezzem -, hogy ő sem panaszkodhatott ránk, hisz azon versenyeztünk, ki törölje le a táblát, ki nyissa ki az ablakot, ki álljon hozzá a legközelebb mikor szünet van, ki fogja meg a kezét, ki vegye el a táskáját, ki adja fel a kabátját, ki vigye haza a javításra váró füzeteket s ki álljon másnap reggel– őt várva - az ajtaja előtt… Jó volt odabújni hozzá. Simogatása vigasztalt, tekintete csitított. Vágytuk dicsérő szavait.
Igen. Ilyen volt ő - Mosonyi Istvánné, Mártonhelyi Márta -, az én tanító nénim, aki 1915. január 27-én született országunk nyugati csücskében lévő Vágsellyén. A Kőszegi Tanítóképző elvégzése után 1939-ben nálunk kezdett tanítani. Itt ismerte meg későbbi társát, Mosonyi Istvánt, a fiatal tanítót, aki1940-ben lett tanítótársa a katolikus iskolában. Házasságukból két gyermekük született, Márta és István. Példás családi és közösségi életükkel belopták magukat a község lakóinak szívében. Szerették és tisztelték mindkettőjüket.
Ma már mindez csupán emlék, hisz az én tanító nénim évek óta nincs közöttünk. Ám több, mint 60 év távolából sem tudok meghatódottság nélkül gondolni rá, mozdulatai, szavai bennem élnek. Az én tanító nénim már elmúlt volna 100 éves. (Írta: Ulveczki Ildikó Báránd)


2022-05-25 16:04:40

Paralel: Öröm és Emlékezés

Öröm

- Mit szeretnél születésnapodra? Vásárolt, vagy családi ajándékot? – kérdeztem a
huszonhat éves lány unokámat.
- Nem is tudom – jött a válasz
- Jó – mondtam. Akkor majd én tudom.
Kivettem a szekrényből egy régen vásárolt teás kancsót, aminek a csőre egy törés miatt javított volt. Vártam őket közös ünneplésre. A teás kancsót virággal az asztalra tettem.
- Ha megakad a szeme rajta, akkor megkapja – gondoltam. Így történt. Megcsodálta.
Megkapta. És kapott mellé egy írást is. Ezt:

A törött teás kancsó monológja

Megemelte a kalapját, ami a fedele
- Jó napot! Bemutatkoznék. A nevem Teofil. Teás kancsó voltam. Az-az most is az vagyok, csak épp kicsit zilált a külsőm egy fájdalmas törés miatt. A csőröm az. A törött. Bár én ezt sose úgy kezeltem, mint a csőrömet. Nem, nem. Az az egyik karom volt. Most is az és a meglétének így ziláltan is örülök.
- Nem zavarlak, ha tovább mesélek? Nem? … Jó. Akkor folytatom. Nagyon szép voltam. Szerintem most is az vagyok. Arra, hogy egy Váci utcai bolt kirakatában egyszer kiválasztottak büszke voltam. Dagadt is a fehér pocakom. Igaz, az eladó azt mondta a színemre, hogy „tört fehér”. Később haragudtam is a jóslatára. Miért nem azt mondta, hogy fehér. Egyszerűen csak fehér. Most, hogy a karom olyan amilyen, most már valóban egy el”tör fehér” teás kancsó lettem.
- Tényleg nem zavarlak? Folytathatom? Csak fecsegek, locsogok, de olyan régen hallgatok. Bezárva, sötétben, egy szekrényben csak vártam. Vártam, hogy kinyitják az ajtót, egy kéz majd megfog, és én boldogan emelném fel a kalapom, hogy bemutatkozzak… így:
- Jó napot! A nevem Teofil Kecses teás kancsó vagyok. … vagy csak voltam? ...
Sajnos a baleset után nem vett kézbe senki. Féltettek. Habár a törött karomat szépen és szeretettel illesztgették össze, de emlékként szekrénybe zártak.
- Van még időd? … Igen? …. Akkor jó! Képzeld csak! Ma csoda történt. Kinyílt a szekrény ajtaja.
Egy kéz értem nyúlt és becézve azt mondta, hogy még így is szép vagyok. Közölte velem: - Ajándék leszel. Ezt a mondatot már hallottam egyszer, amikor a bolt kirakatából kivettek és átadtak egy kézbe. Körbe csodáltak és azt mondták nekem:
- Szép darab vagy. Ajándék leszel.
Nem tudom mit jelent a szó, hogy ajándék. Én úgy gondolom, hogy valami szép… jó…csodálatos … és … és … meleg. Valami olyan lehet, mint ép koromban, amikor a tea gőzölögve, illatosan fészkelődött a pocakomban és átjárt a melegség. Most, hogy megkaptál nem szeretnék már haszontalan lenni. Kérlek, ne zárj be! Csak tegyél a konyhádba látható helyre, vagy állíts az ablakba „örök” virággal. Majd meglátod, ha ránéznek, azt mondják:
- De szép! Honnan vetted?
Mire te:
- A papusé volt. Ajándék
- De így, hisz törött a csőre!
A válaszod:
- Na és! Az is az emlékhez tartozik

Emlékezés 

Amikor Apám halála után Anyám a mély gyászból felemelte a fejét rám telefonált.
- Gyere fel velem Pestre. Vásárolnék egy-két ruhát. Letettem a feketét.
- Helyes. Menjünk. Nem kell már a tüntetés a fekete öltözékkel. A gyászt belül hordja az ember – válaszoltam.
Utaztunk ketten. Nekem is adódott családi esemény, amire ajándékot akartam venni. Hamar kikötöttünk a Váci utca környékén. Anyám gyorsan elköltötte a hozott pénzét, sőt még az enyémnek egy részére is igényt tartott.
- Tudsz kölcsönözni? – tudakolta
- Ha én is megvettem a páromnak az ajándékot és marad pénzem, akkor tudok – válaszoltam.
Megálltunk egy kerámiákat kínáló bolt előtt. Ő a kirakatot nézegette én meg számadást készítettem a pénztárcámban. Felé fordultam Épp szemben a kirakattal. Míg vele beszéltem a tekintetemet odavonzotta egy pocakosan is kecses teás kancsó. No, ez ajándéknak megfelelő lenne, ha az ár is tűrhető.
Közben anyám már egy másik bolt kirakata előtt szemezett egy ruhával és az ahhoz illő pulóverrel. Visszajött és sürgette a kölcsönt.
- Anya várj itt. Bemegyek a boltba, és ha vásároltam, megkapod a maradék pénzt.
Bizonytalannak találta a választ, ezért türelmetlenül topogott.
- Várj, no! Megkérdezem a kancsó árát
Amikor kijöttem a kezébe nyomtam, ami marad majd. Már fordult is, és eltűnt a ruhaboltban, én pedig az enyémben. Kis idő elteltével szinte egyszerre léptünk ki. Ki-ki elégedetten a maga kiválasztott árujával: ő a ruhákkal, én a teás kancsóval.
A vissza úton, a vonaton elszenderedett. Keze a csomagján pihent. Néztem az arcát.
- Szegénykém… gondoltam. Apa hosszas betegsége, majd a gyászév miatt nem tudott magával törődni. Sem ideje, sem lelkiereje nem volt hozzá. Ránéztem, a két csomagra. Örültem az enyémnek, de még jobban az általa vásárolt ruháknak. Anya arcán alvás közben egy kevéske nyugalom látszott.
Gondolatomban elém úszott Apám betegségtől meggyötört arca.
- Bocsáss meg Apa! Nem ellenedre teszi. Eleget tett neked. Kérlek, engedd el őt. Hagyd, hogy örüljön. Az élet él és élni akar.

Hát ez a története a közös pesti útnak. Most került hozzád ajándékként kicsit már törötten a kancsó. Én meg őrzöm és hordom az akkori, általa kiválasztott pulóvert. Pedig azóta elpergett úgy huszonhét év.

- Ezt az írást ne add oda a lánynak! Maradjon csak neki az öröm. Ő még fiatal –  mondja, a párom.
- Rendben, Igazad van. Az emlékezést megtartom magamnak. Öreg vagyok. Nekem ennyi idő távolából az emlékezés is öröm. (Írta: Anyóka)


2022-05-11 19:56:54

Karcagról a fővásorba költözött az írás szerzője. Még a Nagykunság fővárosából ismerem. Így mesél:
"Van Óbudán egy pici kínai büfé, ahová szeretek bejárni. Még egyszer sem kaptam ott szalmonellát, viszont megehettem már egy tucat macskát. Ne háborodj fel, ha megeszed a nyers halat, a békát (amit még simogatni se lehet), a cuki rózsaszín malackát és petesejtből készült a reggelid. Szóval, fiatal házaspár a tulaj, két kicsi gyerekkel. Kultúrájukból adódóan illedelmesek és mosolygósak. Az árak a földön járnak, bár a választék nem túl nagy, viszont a huntu leves valami csoda. Ha már az árak, ti laktatok már valaha jól a McDonald's-ban? Ritkán járok, de nekem még nem sikerült. És ha már pénz, én se voltam mindig olyan jól eleresztve, hogy Doxa órát vegyek a jutalmamból, mert az nekem jár... Bizonyos körülmények miatt, volt mikor napi 600 forint (se) volt a büdzsé. Egy ilyen vidám, fizetés előtti napon a vacsorára szánt 3 darab 200 forintosból egyet elejtettem a mozgólépcsőn. Na ba..a meg! Csak egy kis rizst szeretnék elvinni, mondom a kínai srácnak, azzal a magabiztossággal, mikor azt sugallod, van otthon egy halom rántott hús, de lusta vagy a körethez. De cak haccá a menü, mondja ő, de én akkor is csak rizst akarok. De mit látok, gyömöszöli a hús darabokat a dobozba. Vadul ingatom a fejem, NEM kérek! 36 fogas vigyorral közli, ajándék. Azóta tudom, hogy a hazugság is úgy megy nekem mint a tigrisbukfenc. Télen a kislányuknak segítettem megírni a magyar házit, cserébe megtanított rizst enni pálcikával. Higgyétek el, van olyan nehéz, mint a magyar nyelvtan.
Csípem őket, na!
Ma délután is betértem egy kis csípős-savanyú levesre. Közben, mint jó ismerősök, úgy csevegünk, hogy mindig csak a munka... Ezt az idillt szakította félbe egy újabb vendég. Talponállóhoz öltözött, atléta trikóban és feltürt mackó gatyában érkezett. Kikérte amit akart, majd felkiáltott, hogy jóember, hideg ez a sz.r, mutatott a tányérjára. Kici kínainak, sze kellett több, rohant a cuccért, hogy orvosolja a bajt.
Magyar honfitársunk, ekkor magasröptű csevegést kezdeményezett. Hogyaszondja: " Érted? Hideg! Englis megy? Na, màj hun-gá-riàn -mutat magára- te kínai. Érted ugye?
Közben leteszik elé a forró ételt, a gőzgomolyag fölül vicsorog foghijasan, majd tovább fitogtatva angol tudását, bólogatni kezd, thenks, lájk! És mutatja is az ujjával.
Én közben arra gondolok, hogy addig ütném a táskámmal míg mozog, de közben eszembe jut, hogy mégis csak Európában vagyunk.  (Írta: Molnár Ibolya)


2022-04-01 14:43:21

Szeretném még egyszer megköszönni azt sok segítséget, amit a két befogadott család kapott tőletek. Végtelenül hálásak nektek!
Tegnap a második család is otthonra lelt Esztergomban, az apa munkát kapott egy autógyárban, a gyerekek hétfőtől suliba járhatnak, az anyuka, Irén egyenlőre alkalmi munkákkal segíti a családi költségvetést, amíg a papírjai rendeződnek.
Szilviék Tatabányára költöztek, Szilvi férje és fia dolgoznak, Szilvi is dolgozik, szerencsére homeofficban, otthon, így tud vigyázni Annabellára, aki, mint tudjátok beteg. De Szilvi édesanyja is velük él, ő is szeretne munkát vállalni, van is kilátásban számára valami, így a két nő felváltva tud majd Annabellára vigyázni.
Egy ilyen találkozás mindig tanítás is mindkét fél számára, én is sokat kaptam általuk kedvességből, figyelmes szeretetből, és alázatból.
És Makszim és Annamari két kis csoda, Kittivel a macskával egyetemben, aki épp akkor koborolt el, amikor költözni készültek, és akkor Annamari sírni kezdett kicsit, és egyszer csak megjelent a cica. És akkor szépen sütött a nap, és a lekvárok itthon maradtak, és egy szép télikabát is, mert már sehogy sem fértek be az autóba, és akkor átmentünk a szodaszép Bajnán, és felkanyarodtunk az esztergomi útra, és aztán be a városba, ahol már vártak minket, és akkor a cica inkognitóba, újra a hátizsákba került, és türelmes jószág, sokat tűrt háborús macska, meg se mukkant, míg Irénék el nem foglalták a szállást. Mindenki éhes volt, mert akkor már dél volt, és gyorsan kipakoltunk a konyhába mindent, ami konyhai dolog volt, az ételek a nagy és viszonylag új hűtőbe landoltak, a szobába a ruhák és a cipők, és kiderült, hogy ágynemű nincs, csak huzat, bár ígérték, aztán lett az is.
És gyorsan kellett keresni egy iskolát a gyerekeknek, és akkor megszólítottam egy fiatal apukát, aki a telefonját bámulta, mellette tíz év körüli fiúcska hosszabb hajjal, hogy hol van a legközelebbi iskola, és azt mondta, hogy itt a túloldalon, ő is odajárt, de a fia már nem, ő egy katolikus iskolába. Akkor megkerestük azt a sulit, először véletlenül a nav-ba mentünk be, nem baj, holnap úgyis ide kell jönniük reggel adószámot csináltatni Irénéknek, aztán végre meglett a suli, ahol mindenki kedves volt. És hétfőtől egy másodikossal és egy negyedikessel többen lesznek abban az iskolában a gyerekek.
És akkor még gyorsan bankszámlát kellett nyitni, hogy az apa arra kapja majd a fizetését, és azt a pénzt is be tudjam tenni, amit ti, oly sokan összeadtatok, és amit igazságosan elfeleztünk a két család között. Akkor vártunk közel egy órácskát, míg végre az apa sorra került.
És akkor még mindig nem evett senki, és már kettő óra volt, és akkor végre találtunk egy streetfoodot a bankhoz közel, ott végre megtörtént az ebéd. Aztán még egy kulcsmásolás, mert csak egy kulcsot kapott a család. Már mindenki kimerült volt, haza szeretne menni az új lakásba, de egy csomó minden mégiscsak hiányzik, így Irénnel úgy döntünk, hogy elmegyünk a nem túlságosan közeli Tescoba, és még néhány apróságot, ami mégsem nélkülözhetetlen, bevásárolunk.
De ott nem volt cicaalomtálca. Régebben igen, de most csak cicaágyat tartanak az előkelőbb fajtársaknak.
És akkor fél öt tájban úgy érzem, az erőm elhagy, és egy lépést sem bírok már menni.
De tudom, hogy Annamari várja, és tényleg, hová is végezné a dolgát Kitti, a menekültmacska itt Esztergomban a sétálóutca közepén lévő bárház első emeletén a szobában.

 

És akkor kiderült, hogy egész közel van egy olyan bolt, ahol árulnak alomtálcát, sőt, edény is volt, amiből majd táplálkozni fog a cica, aki igen jól bírta még itt Száron is a madzagból készített pórázt, amivel Annamari sétáltatta, miután elveszett, és megkerült. (Írta: Konkoly Edit - Élni jó ház, Szár)


2022-02-05 06:11:16


A faluban, ahol élünk, ma egész napos áramszünet van, amit természetesen előre jeleztek.
Fel is készültem rá. Van kaja, tehát főzni nem kell. Ja, hogy melegíteni sem tudok? Elektromos főzőlap, elektromos sütő, mikró, bakker egyik sem működik. (Haza kell hozni a nyaralóból a kerti gázégőt) Mikor reggel elment az áram, elkezdtem gondolkodni, mit is csináljak. Jobbnál-jobb ötletek jutottak eszembe. Beteszek egy mosást, ja nem. Porszívózni sem ártana, ja nem. Akkor inkább sütök egy jó parmezános rudat, ja nem. Meg kéne mosni a hajamat, ja nem. Na ha már semmit sem tudok csinálni, fészbukozok, ja nem. Mivel úgy időjárásilag sincs nagy fényesség, ugrott a portörlés, a felmosás, arra jutottam, hogy maradt az olvasás, vaaagy? Beöltözöm, és összegereblyézem a kertben a kutyaszart. (Majdnem az egész télit) Na szevasztok.
Áramszünet mentes szép napot mindenkinek!
Ui.: Lehet, hogy délután be kell gyújtanom az aranytartalék vaskályhába, nagy kihívás lesz.
(Írta: Szabó Edit)


2021-11-12 06:51:37

Megjött az eső... A száraz falevelek lassan nedves, rongyos takaróként simulnak el a fák alatt, szinte látom, ahogy a Föld anya nyakáig húzza a fénylő takarót... szinte érzem, ahogy tenyerembe simul az óriás vadgesztenye, mely után visongva kaptunk, mikor a vékonyra lapult levelek tetején felfedeztük. A győztes boldog elégedettsége szállt meg a sima, olajos tapintású gesztenye markolászása közben, de húgom győzelmi kiáltásai egyértelművé tették számomra, hogy kiváltságos helyzetem csak pillanatokig tartott. Szaladgáltunk a vadgesztenye fák alatt, ahogy apámék is tehették testvéreivel, mikor a Fatelítő-telep ódon hangulatú lakóépületei között a gesztenyék után kutattak. Park volt az épületek között vagy épületek voltak a parkban? Elmosolyodom. Jó volt ott felnőni, ahol apuék is gyerekek voltak. A padlás biztosan kicsit dohosabb, de ugyanazoktól a zugoktól félhettünk, mint ők, ugyanannak a rejtelmes kútnak mélyére kukucskálva figyeltük a napfény játékát a vízen... Hallom a vadgalambok burrogását, bevésődött az agyamba, az otthon nyugalmát érzem. Az ötujjú gesztenye falevelek legszebbikét, legnagyobbikát mindig kipréseltem, finom szénaillata volt. A begyűjtött gesztenyéket sokáig rakosgattam, elterveztem, mit fogok belőlük készíteni, de aztán legtöbbször a polcomon maradtak a maguk szépségében. De csak addig érdekeltek, míg fényes, olajos gömbökként díszelegtek. Hetek alatt kemény, matt, s száraz gumókká aszalódtak. Ekkor jött el az ideje az adakozásnak: - Tessék, ezt neked adom! - mondtam a húgomnak, hogy oldjam a lelkiismeret furdalásomat a legnagyobb gesztenye bitorlása miatt. Persze, nem oldódott, mert tudtam, ekkor már őt sem érdekli igazán. Az idén ősszel nem is sétáltam gesztenyefák alatt... Így válik lassan minden emlékké... Érdekes, most mégis, mintha sétáltam volna... (Írta: Oborzilné Nagy Erna)


2021-10-29 08:11:33


Bizarr álmom volt. Elhunyt férjemmel, Jóskával álmodtam. Öltönyben állt. Mélabú ült az arcán. Amint kicsit közelebb léptem hozzá, észrevettem, hogy hiányos az öltözete. Csak fél pár cipőt viselt. Kérlelő hangon megszólított.
- "Feleségem, ígérd meg, hogy megtalálod és elhozod nekem az ünneplő cipőm párját. Szükségem van rá, mert már nagyon fázik a lábam."
- "Ígérem!" Hagyta el a számat a szó, mely ébredéskor elmosódó, artikulálatlan nyöszörgésnek hallatszott.
Nem kell tartanom, hogy bárkit is felvernék. Egyedül vagyok. Egy elkülönített szobában élek a helyi öregek otthonában. A többi lakótól ajtók választanak el… Talán épp most van a reggeli műszakváltás, mert a kedves gondozónő még nem érkezett meg a reggelivel és a gőzölgő gyümölcs teával.
A szememet még csípi az álom. Az agyam is azon kattog, hogy találhatnám és adhatnám vissza Jóskának a cipőt?!
Élet és halál mezsgyéje választ el bennünket. Az életem ágyhoz köt. Már legalább 6 éve
le sem tudok szállni az ágyról segítség nélkül.
Az éves sem megy egyedül. Ilyen a második gyerekkor…
Mindegy! Ígéretet tettem Jóskának.
Hű leszek szavamhoz.
Megkeresem az eltűnt cipőt!
A hogyan majd kialakul… Reménykedem!

Az öregek otthonában a napok összefolynak.
Jó és rossz múltbeli emlékképek mozifilmje pereg egyre a szemem előtt nap, mint nap.
Az idő végtelen tengerében fuldoklom. Néha kimentenek valós, ismerős és ismerősnek vélt arcok az emlékek és az idő tengeréből…de a televízió monoton moraja, amit egyre kevésbé hallok, visszaterel az emlékeimhez.

Reggelikor azt mondta a gondozónő, hogy ma vasárnap van. Hevesebben ver a szívem, a légzésem szaporább, ha csak arra gondolok, hogy különleges látogatóim érkezhetnek.
Lehet, hogy meglátogat a legidősebb unokám a Picikékkel.
Jaj, csak el ne felejtsem elmesélni neki az álmomat! Ő érteni fogja!
….
Igencsak elszunnyadhattam, mert egy puha érintésre ébredek. Egy fiatal nő áll az ágyamnál és hűvös ujjbegyeivel simogatja megvénült kézfejem. Mosolyog rám, tekintetünk találkozik, de erősen gondolkodnom kell, hogy kihez tartozik ez a kedves arc.
Talán az unokám. Igen, ő lehet az, mert egymás után két huncut szemű kislányt emel fel az ágyamhoz, egy szőkésbarnát és egy barnát. Hát eljöttek meglátogatni a Picikék!

Az unokám pépesre tört banánnal etet és teával itat. Közben boldogan elmeséli, hogy milyen nagyszerű lehetőség érte őket. Február végén Angliába költöznek. Ígérte, hogy meglátogatnak, amint tudnak.
A banán meghozta az erőmet. Kicsit artikulálatlanul ugyan, de mesélni próbálok az álmomról. A cipőről, és a feladatról, ami rám vár.
Megértett az unokám, mert meleg tekintete és kézszorítása erről árulkodik.

Az idősebb fiam is megérkezik. Őt egyből megismerem. Nincs nap, hogy ne jönne el.
Kötelességtudó fiú! Csak időnként hangos, és többet vár el, mint amennyire képes vagyok! Finom süteményeket hoz. Édes íz, szeretet.
Együtt nótázunk és imádkozunk.
Erőm már nincs sok, de a lélek még különös lendülettel hajt…
Szinte gépiesen ismétlem fiam után a nóták strófáit:
- "Mi, mi, mi, mi mozog? Mi, mi, mi, mi mozog? Mi mozog a zöldleveles bokorban?"
- "Virágéknál ég a világ, sütik már a rántott békát…"
Még egy-két ima is belefér, mielőtt teljesen elfáradnék:
- "Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes…"
- "Én Istenem , jó Istenem, becsukódik már a szemem…"
Szemem finoman becsukódik. Teljesen kimerülve talál az álom… Indulhat a cipőkeresés…
….
Arcok jönnek és mennek. Néha felsejlik egy ismerős arc az ágyamnál. Egy szép arcú srác, idősebb fiam mása, és egy mosolygós szemű asszony, akire emlékszem, hogy sokat ápolt míg az otthonomban éltem.

Megörülök, ha jön a "szomszéd fiú" és családja. (Tudom, hogy a kisebbik fiam az. Úgy gondolom, hogy nem haragszik meg nyelvbotlásomért. De a szavak valahogy nem jönnek már úgy a számra, mint régen. A szavak, amúgy is csak címkék…)
Mindig hoznak valami finomat. Próbálok kedvükre enni…

Időnként kitisztul a kép. Máskor csak átlebegnek agyamon a látottak, mint egy álom…
Egyre csak a küldetésemre koncentrálok.
Meg kell találnom az elveszett fél pár cipőt.
Minden megmaradt erőmet erre használom.
Keresem, és keresem.
Érzem, hogy egyre közelebb vagyok hozzá!

Keveset szólok, vagy egyáltalán nem…

Édes íz, szeretet. Torta, gyertyafény …
Újra eltelt volna egy év?!
Már azt sem tudom hány éves vagyok!
Emberek az ágyam körül, akik mind szeretnek…
Majd sokáig nincs látogatóm.
Nem számítok már?!
A gondozók maszkban… Félelmet kelt…

Majd újra jönnek látogatók, de nem értem, miért viselnek orvosi maszkot a hozzám jövő emberek?
Vagy kórházban lennék?
Egy biztos. A fekvés és a végtelen időtenger…
Múlt, jelen, s jövő EGY.
Fáradok…Fáradok… De a cipő keresését nem adom fel. Sőt! Úgy érzem jól haladok!
….
Jó hírem van! Éjjel álmomban megláttam a cipőt. Most már tudom hol van! Könnyedén odatalálok!
Izgatott vagyok! A délutáni csendes-pihenőt is kihagyom.
Nemsokára jön a nagyobbik fiam. Süteményt hoz. Édes íz, szeretet.
Bárcsak el tudnám mondani neki a jó hírt. Sajnos nincs erőm hozzá.
Pedig valahogy tudtára szeretném adni, hogy tudom hol van az elveszett cipő és megyek érte. Hosszú az út, de megéri!
Próbálok enni, de nehezemre esik minden falat lenyelése. Pedig kell az energia, hogy bevégezzem a küldetésemet.
Teát is kortyolok, hogy ne szomjazzam.
Fiam a Miatyánkat mondja hangosan.
- "Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, …"
Már egyre messzebbről hallom a hangját. Távolodom. Viszont a cipő, már karnyújtásnyira van.
- "Jöjjön el a Te országod, …"
- Fiam! Megtaláltam a cipőt! Visszaadom apádnak! - sóhajtok egy nagyot.
-
Szemeim boldogan csillognak, mert a kezemben az elveszett, fél pár ünneplő cipő!
Férjem, Jóska közeledik felém elismerő tekintettel! Majd így szól:
- Tudtam, hogy megtalálod az elveszett cipőt, és elhozod nekem, kedves feleségem!
- Igen! Hosszú időbe telt, míg megtaláltam.
- Köszönöm! Most már soha nem fog fázni a lábam és méltó öltözékben kísérhetlek át Szent Péter kapuján! Gyere, és karolj belém! Induljunk! Most már minden rendben van!
-"Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben úgy a földön is."
Anyám! Anyám! Ébren vagy? Hallasz? Olyan nagyot sóhajtottál és olyan fagyos lett a tested!
- ….
- Anyám! Anyám!
- …
- Anyám! Nyugodj békében!
(Írta: Horváth-Áncsán Noémi, fotó: internet, Cambridge, 2021. Október 2. )


2021-07-09 13:10:59

Apukám a 18. születésnapunkra mindkettőnknek ültetett vadgesztenyefát, amik még mindig ott állnak a Püspökladányban a Kossuth u. 14/a. szám alatti társasház udvarán. Minden fa gyökeréhez kis kapszulában üzeneteket tett. Majd, mikor születtek sorban az unokái, mindegyiknek ültetett hasonlóképpen fákat. Apu már több, mint 20 éve nincs velünk, de a fák még mindig ott pompáznak, s rejtik gyökereik között az ő óvó-védő , szeretet-üzeneteit. (Írta: Oborzilné Nagy Erna)


2021-05-20 22:16:58

Faluhelyen, nagy divatja volt a régi szép neveknek. Nem születtek Hoszéármandók, Priscillák, helyettük Margitok, Rozáliák, Sárák, Jánosok és Józsefek.
Az én családomban három, az életemet meghatározó Józsefet jegyeztek a mátrikulába, két nagyapámat és az édesapámat. Nemhiába mondják, a lányok az apjukra ütnek... Gyerekkoromban csupán a fizikai hasonlóságot éreztem, felnőttként értettem meg, hogy ennél sokkal mélyebbek a gyökerek.
Apai nagyapám, néhai Molnár József, a szikár, magas ember, a hihetetlenül sűrű hajával. Öregségére nyomott hagyott az élete a hátán, ez a Molnárok egyik jegye. Ő, Szibériából hozta, ahová szinte még gyerekfejjel elvitték, mert háborúban védte a hazát. Emberi ésszel fel nem fogható messzeségből, átfagyva, farkas éhesen mégis képes volt haza szökni a kis falujába, a szeretteihez. Attól kezdve minden megváltozott. Szeretett beszélgetni, talán azért mert túl sokat volt úton egyedül, mikor az ember csak a saját vészjósló gondoltait hallgatja a fejében. Attól kezdve sosem viselt egyszerű munkás ruhát, nagyapám minden áldott nap zakóban, ingben parolázott, kis vadászkalappal a fején. Nem volt anyagi gazdagsága, földet bérelt és dohányt ültetett mindbe, Pajkossal a vén lovával szántott, vetett és néhanap a jó komáknak fuvarozott, reggel-este megfejte a tehenét, és sosem hagyta az igazát. Mikor a faluban mindent bekebelezett a termelőszövetkezeti erőszakos közös vagyon, ő akkor sem adta se a földjét, se a lovát a tehenét, ha hetente félholtra verték érte. Rajta évekig csak egy rongyos munkásruha volt a gulágon, neki többet nem parancsol senki! Nem is törték meg, maximum a hátát, aminek a súlyát cipelte élete végéig. Míg a falusi népek reggelente a TSZ felé vették az irányt, nagyapám fütyörészve a saját földje felé ballagott. Tőle örököltem a függetlenségre való örökös vágyamat, és azt, hogy ha megpróbálnak megtörni, csak még erősebb és makacsabb leszek.
Anyai nagyapám, néhai Somodi József. Tőle örököltem a szemem színét. A családomban kivétel nélkül mindenki kék szemű, csak kettőnké kékes-zöldes-barnás-sárga, az övé volt a világosabb. Makacs kun ember, aki nem beszélt feleslegesen. Hihetetlen béketűrése volt, egyszerűen utálta a vitának a legenyhébb formáját is. Nem akart nagy dolgokat véghez vinni, csak tenni a dolgát a tőle telhető legjobban. Szeretettel gondozta az állatait, kis földecskéjét, vetett, ásott, ültetett, de mindennél jobban szerette az unokáit, még a bazsarózsáinál is jobban. Nehezen mutatta ki az érzéseit, vén fejjel jöttem csak rá, Istenem, mennyire szeretett! Sárga tulipán és bazsarózsa, ha ránézek, nagyapám jut eszembe. Csak mostanság kezdem felfedezni magamban, hogy épp úgy csodálom a természetet ahogy egykor tőle láttam, bár csak fele annyira lennék béketűrő, mint ő volt.
A harmadik József, az édesapám, Molnár József, Sándor napkor született, de azon frissiben el is nevezték arról a hajdan volt ácsról, akinek egy fia született. Apám ács, lányaként csupán annyit értek a mesterségéhez, hogy bármilyen deszkának a szagáról megmondom, milyen fából hasították. Kétkezi szakember, aki többre vitte mint bármelyik matematika tanár aki a geometriával nálam próbálkozott, ami nem ment nekik azt apám két vonalzóval megtanította. Nem is fog ki rajtam még ma sem, ha valami csodaédert kell megszerkeszteni.
Azt hiszem, kicsit olyan vagyok mint az ő fénymásolata. Talán akarva-akaratlanul is megtanított a szakma szentségére. Hogy tanuljam, tudjam és tegyem, a legjobban ahogy tőlem telik, félművelt szakbarbárokkal szemben is. Én ápoló vagyok, apám ács, de mindketten a legjobbak akartunk lenni mindig is.
Ő sem hagyta a mundér becsületét, ahogy én sem hagyom sosem. Látod apu, ezt is tőled örököltem, nem csak a hátamat, ami éppen ott van eltörve is, ahol a tiéd. Tőled láttam, hogy néha uccu neki kell menni a világnak, de ezt látta a testvérem is, aki nálam bátrabban futott neki.
Tegnap egy veled egykorú beteget láttam el. Míg néztem a cukorbajtól levagdosott lábujjai helyét, a pelenkába kényszerített gyengeségét, rád gondoltam. Hogy mennyire hálás kell legyek a jóistennek, hogy ilyen fiatalos vagy!
Ugyan büntetésnek szánták a mostani helyzetemet, de Laci bácsi, a hármas ágyon megköszönte, hogy Ápoló vagyok.
És itt ért körbe a három József öröksége.
Isten éltessen ma is, Édesapám!
És éltesse minden József nevű ismerősömet! (Írta: Molnár Ibolya)


2021-04-02 07:27:25

Finoman metszett száj, hegyes, erős, férfias orr, magas, inas termet. Emlékszem, amikor először láttam őt, valaki házasodott, és mi, többiek utána autóba ültünk, és irány a falu, ahol lakom. Ő valahogy mellém keveredett, segített kitalálni Pestről. Velünk maradt, nemcsak néhány napig, hanem végig. A közösség aktív tagja maradt. Sőt, tavaly közülünk választott feleséget, és hatvanon túl, bátran vezette az oltár elé. Az előző feleségétől való válása még tartott, amikor egyszer, egy közös, hajléktalanok felé való szolgálat után hazavittem, s ő beinvitált magához. Hatalmas ház, elhagyatott tárgyak halmaza, elvetettség illat mindenfelé. Ez a lányaim szobája, ezt itt a nagyobbik fotózta, ez a kisebbik festménye. Ezt a fát mi ültettük a kertbe. Kilépek a kertkapun, a szemben lévő ház kertjében a kutya szomorú. Én is az vagyok. Nem túl vidám dolog egy többszörösen megtört élet ottfelejtett tárgyai között bóklászni.
Aztán lassan mégis minden új erőre kap. A tárgyak újra élni kezdenek, mert sokan közülük átköltöznek egy másik házba a Duna mellé, egy új feleséggel, aki vidám, kedves, és energikus. Invitálnak, hogy segítsünk festeni, és mi megyünk, és segítünk, és aztán fényképek születnek, az örök fiatal pár kirándul, biciklizik, fürdik, és még a Covid alatt is pontos terv szerint immár együtt megint csak kirándul.
Aztán egyik vasárnap este kiderül, hogy a házaspár mindkét tagja beteg. Nemsokára kétségbeesett üzenet érkezik, hogy a férfit kórházba vitték. Alacsony a vér oxigénszintje. Infúzió, oxigén. Nem tud enni.
Gyenge. Még mindig nem tud enni. Imádkozunk. Egyre többen. Nem, nincs nagy baj, így a feleség, hiszen a háziorvos megnézte a leleteket, és azt mondta, minden ok. Ima megy továbbra is, aztán tegnap éjszaka az Úr mégis úgy dönt, hogy hazahívja.
Hívő volt, így valószínűleg jó helyen van.
Mindig annak nehéz, aki itt marad. Nehéz bemenni a házba, amely a reménység otthona volt, és egy új közös élet apró-cseprő dolgait elrendezni. A kistányért, a kedvenc bögrét, a gyűrött lapú Bibliát, a zoknikat, a szerszámokat hová is teszi ilyenkor az ember? S a fényképeket a falon? Az együtt töltött idő hangos emlékeit jó ilyenkor újra és újra szemügyre venni, vagy inkább rá se nézzünk?
Tavaly még együtt a többiekkel, együtt úsztunk a tengerben. Előtte Szlovéniában egy mólóról, mint a delfinek, úgy ugrált ő is a végtelen nagy vízbe, amely mégis szelíd volt és meleg, amely a tétovákat is fenntartja, mint az idő, amelyről azt hisszük, hogy ő és a Végtelen unokatestvérek. Pedig a megszámlálhatatlanul sok perc mégis milyen kevés. Ideje van az élésnek, és ideje a meghalásnak. Ideje az ölelésnek, és az öleléstől való tartózkodásnak.
A születés után a meghalás az élet legnagyobb misztériuma, amelyet még a legelszántabb tudósoknak sem sikerült megfejteni, ha csak a tudomány eszközeivel vizsgálják, kudarcra van ítélve. Hittel azonban azt hiszem, könnyebb lesz nekem is ez az utazás amely biztosan el fog következni, mint ahogy az idejövetel is megtörtént.
Isten veled, Kristóf! (Írta:Konkoly Edit)


Oldal : 12345678910111213


A J Á N L Ó


www.facebook.com/mazacskakeramia


S E G Í T S É G

kormany.hu

karitasz.hu

www.baptist.hu

reformatus.hu

www.maltai.hu

segelyszervezet.hu


Dedikáltan: rudankonyv@gmail.com 
A shopból, ahol sok minden van: rudanjoe.hmusic.hu 


Madarásszunk együtt

Madársuli 2022

www.facebook.com/madarsuli.foldes


www.facebook.com/palettamuhely


www.facebook.com/Illatviaszgyertya



www.mediaunio.hu


FUSZEKLI 

www.facebook.com/Fuszekli 


Dorinette Műhelye

www.facebook.com/Dorine


talita.hu