Móricz Pál (Hajdúnánás, 1870. október 2.[2] – Budapest, 1936. március 30.) író, újságíró, a Petőfi Társaság tagja.
Apja Móricz Pál hivatalnok. Édesanyja, Daróczi Zsuzsanna korán meghalt, de apjának második felesége (Sebestyén Julianna) is fiaként nevelte. Az alsó négy gimnáziumot szülővárosában végezte, utána Debrecenben tanult tovább, majd tanulmányait félbehagyva újságíró lett. Szegeden, Aradon működött, majd a századfordulótól Debrecenben lapszerkesztőként dolgozott. Miután az 1907. évi országgyűlési választáson nem sikerült mandátumhoz jutnia, a fővárosba költözött és az Egyetértés című lap belső munkatársa lett. 1919-től haláláig a Magyarság szerkesztőségében dolgozott, közben a Hazánk című hetilapot is szerkesztette. Regényeiben, novelláiban, rövid rajzaiban többnyire a hajdúsági emberek életét, múltját ábrázolta. Megértéssel és szeretettel rajzolta népi alakjait, szomorúan figyelte az átalakuló paraszti életmódot, a Hortobágy változásnak indult világát. Hagyományos, ráérősen részletező stílusban írt; szívesen jegyezte föl a régi történeteket, anekdotákat. A hajdúsági népéletet, szokásokat megörökítő írásai ma már értékes forrásmunkának számítanak.

Munkái
A magyar föld urai. Regény. Szeged, 1898
Szabad hajdúk. Novellák. Szeged, 1900
A kurtanemesek földjén. Regény. Debrecen, 1901
A boglyakemence mellől. Novellák. Debrecen, 1903
Barangolások. Debrecen, 1904
A Kárász uraság kocája. Novellák. Budapest, 1904
A falusi zsidók. Novellák. Debrecen, 1906
Zúg a nádas. Regény. Debrecen, 1909
Pusztuló világ. Novellák. Budapest, 1912
Régi magyar élet. Novellák. Budapest, 1913
Naplemente. Novellák. Budapest, 1914
A fergetegből. Novellák. Budapest, 1917
Magyar sirató. Novellák. Budapest, 1925
Rejtelmes Alföld. Novellák. Budapest, 1926
Hortobágyi legendák. Novellák. Debrecen, 1928
Emlékezések a Hajdú földről; szerk. Darócziné Bordás Andrea; Móricz Pál Városi Könyvtár és Helytörténeti Gyűjtemény, Hajdúnánás, 2020

Balogh János (Lonka, 1913. február 19. – Budapest, 2002. augusztus 15.) Kossuth- és Széchenyi-díjas zoológus, ökológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.
1913. február 19-én született a Máramaros vármegyei Lonkán. Szülei tanítók voltak. Édesapja elesett az első világháborúban, édesanyja elhunyt a spanyolnátha járványban, így 8 évesen az anyai nagyszüleihez került Túrkevére.[1] A negyedik osztály elvégzése után a kitűnően tanuló hadiárvát felvették a budapesti Protestáns Országos Árvaházba, ahonnan a legendás Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumba íratták be. A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem (a mai ELTE Természettudományi Kar) elvégzése után, 1935-ben, egyetemi doktorátust szerzett, majd 1937–1946 között a dr. Dudich Endre professzor által vezetett Állatrendszertani és Állatföldrajzi Tanszéken kezdte meg tevékenységét, eleinte mint fizetés nélküli gyakornok, majd tanársegéd, később adjunktus. 1944-ben habilitált. Ezután a Magyar Tudományos Akadémián dolgozott, majd 1951-ben tudományos kutatóként visszatért a tanszékre, ahol Talajzoológiai Kutatócsoport egyik alapítója és vezetője lett (1960–1980). Európai viszonylatban elsők között foglalkoztak az erdőtalajok szervesanyag dekompozíciójának zoogén faktoraival.

Életművének legjelentősebb eredménye ökológiai és zoocönológiai munkássága, elméleti kutatásainak szintéziseként megjelent két legfontosabb könyve:

A zoocönológia alapjai, Budapest 1953. és a Lebensgemeinschaften der Landtiere, Budapest-Berlin, 1958.
Az első magyar, a második európai viszonylatban alapvető kézikönyv, amellyel megalapozta a hazai zoocönológia és az életközösségek kutatásának helyes irányait, tisztázva, kikristályosítva a fontos fogalmakat, megismertetve e tudomány kutatási módszereivel is, nem véletlen, hogy még ma is sokat idézik.

1952-ben elnyerte a biológiai tudomány kandidátusa, majd két évre rá a biológiai tudomány doktora címet. 1965-ben már az MTA levelező tagja, és 1966-tól egyetemi tanár. 1973-ban lett az MTA rendes tagja. Az MTA Biológiai Osztályának alelnöke volt 1970–1973, majd elnöke 1973–1980 közt. 1985-ben az ELTE díszdoktorává avatta. Az Osztrák Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja lett 1986-ban.

Az oktatásban elsősorban az ökológia tantárgy megalapozásával vett részt, a biológus és a biológia-tanár szakos hallgatóknál, de örömmel jártak óráira az első éves földtudomány szakos hallgatók is, akik számára "A biológia alapjai" című tárgy keretében igyekezett a Föld fontos nagy ökológiai problémáira felhívni a figyelmet. Rámutatott a különböző természettudományi kutatások eredményei szintézisének szükségességére is. Rendkívül sokat olvasva, csodálatos érzékkel, hazánkban elsőnek mutatott rá azokra az összefüggésekre és problémákra, amelyek bolygónk múltbeli és jelenlegi működésével kapcsolatosak. Ő beszélt elsőként az egyetemi hallgatóknak például az oxigénes légkör abiotikus és biotikus evolúciótól függő alakulásának kapcsolatairól, a modern szemléletű kontinensvándorlás ökológiai hatásáról és zoológiai bizonyíthatóságáról. Kitűnő előadóképességgel rendelkezett, személyes élményeit is mindig beleszőtte a mondandóba, és lebilincselte a hallgatóságot. PhD-kurzusait még halálának évében is megtartotta.

1963-tól kezdve teljesült az ötvenéves professzor álma első ízben, amikor is mint a Magyar UNESCO Bizottság tagja, UNESCO támogatással először vezethetett egy talajzoológiai expedíciót Afrikába. Ezután ilyen támogatással, valamint kiterjedt nemzetközi kapcsolatai révén számos trópusi talajzoológiai expedíciót szervezett 1963–2001 között Afrikába, Dél-Amerikába, Ázsiába, Új-Guineába, Ausztráliába, Óceániába és Új-Kaledóniába.

Az utolsó három általa irányított trópusi expedíció (2000–2001 folyamán) az MTA és a Magyar Televízió együttes szervezésében a Seychelle-szigetek, Mauritius, Réunion, Gabon, São Tomé, Chile és Bolívia eső- és mohaerdeit, valamint paramo vegetációját célozta.

A kutatások rész szintéziseként két fontos könyve jelent meg:

Balogh J. and Balogh P. (1992): The Oribatid Genera of the World, I-II., valamint
Balogh J. and Balogh P. (2002): Identification keys to the Oribatid Mites of the Extra-Holarctic Regions, vols I.-II.
Az expedíciók gyűjtött anyagának feldolgozásából publikációk százai jelentek meg szerte a világon.

Szorosabb értelemben vett tudományos munkássága mellett minden alkalmat megragadott, élve a televízió, a rádió adta lehetőséggel, hogy felhívja a figyelmet az élő bolygónkat veszélyeztető problémákra (már 1971-ben, az elsők közt mutatott rá a felmelegedés veszélyére), az ökológiai törvényszerűségek figyelembevételének szükségességére, az erdők, a vizek, a levegő védelmére. Nem vetette meg, sőt felismerte a tudományos népszerűsítés rendkívüli fontosságát, ezért elfogadta az iskolák előadásokra való felkéréseket is. Rendkívül népszerű volt és igen elismert A napsugár nyomában című TV-filmsorozata, és sokan hallgatták szívesen a rádióban elhangzott érdekes előadás-sorozatait. Kiemelkedő ezen a téren a Duna-TV-ben bemutatott két sorozat: Lesz-e Holnap? és az Út a jövőnkbe tíz, illetve húsz részben. Ez utóbbit az Európai Napenergia Bizottság nemzetközi kitüntetésben részesítette. Beszéljünk a jövőnkről c. TV-előadásaival egészen haláláig szót emelt a „megsebzett bolygó”-ért.

Kutatói pályafutásának kezdete a Sas-hegyhez kötődik. 1930 és 1934 között tervszerű kutatásokat végzett a hegy pókfaunájának megismerésére. Eredményeiből született az 1935-ben nyomtatásban is megjelent doktori disszertációja, a „Sas-hegy pókfaunája”, mely egyike a legtöbbet idézett hazai zoológiai irodalmaknak. A Budai Sas-hegy Természetvédelmi Területen folyó pókkutatás számára a mai napig alapvető fontosságú mű.

Balogh János harmincas években végzett alapos kutatásai Budapesten a világon egyedülálló lehetőséget teremtettek. Az utódoknak módjuk van arra, hogy egy várossal körbeölelt „szigeten” időről időre összevessék az 1930-as évek és saját koruk pókfaunáját, és ennek alapján értékeljék a hegy természetmegőrző képességét.

2002. augusztus 15-én hunyt el. Sírja Túrkeve-Ecsegpusztán a Hortobágy-Berettyó töltésének tövében található, síremlékét Györfi Sándor szobrászművész faragta egy máramarosi sziklából.(Forrás: Wikipédia, Fotó: Thaler Tamás)

Sokoldalú ember volt Balogh Márton, igazi művész. Istenáldotta tehetség, aki az alföldi pusztából nőtte ki magát és meghódította - ha nem is a fél világot, hisz nem abban a korban született,- de mi szívünket és magyar népi kultúra tisztelőinek szívét mindenképpen.
Varázsos személyiségéből sugárzott a derű, az életöröm. Ez lehetett a titka a sikereinek. Meg a tehetsége, ami a néptáncban és a népdaléneklésben egyaránt felragyogott.
Szerette Sinka István költészetét. Van is némi párhuzam kettejük között. Sinka sorai, amit Marci is idézett gyakran, nagyon passzolnak hozzá, mintha csak róla szólnának:
„Nagyapáim, s dédapáim lelke dalolt nekem a pusztán,/Hogy keljek fel a virágok közül, induljak el a dalok jussán! / Hagyjam magára a nyájat,/ Mert felőlem az rendeltett, hogy vihar fújja meg a számat…”
Egész életművével azt sulykolta belénk, hogy a nekünk a dal kell, a novellák, versek, az anyanyelv nagy szüreti mulatságai melyek megtanítják a lelket a hegyek fölé is felsuhanni…
Túrkevén született, 1946. január 30-án, ebben az Alföld szívében elnyújtózkodó kedves kisvárosban. Szép szál, magyaros bajszú kevély kevi legény volt, aki fergeteges táncával és bársonyos baritonjával sikert sikerre halmozva gazdag életutat járt be.
Már általános iskolás korában táncolt itt, Túrkevén, de a szolnoki kollégiumi évek alatt kitűnt tánctudásával s hamarosan a Tisza Táncegyüttes tagja lett. Egy életre eljegyezte magát a tánccal és a színpaddal.
1964-ben már az Állami Népi Együttes tánckarában táncolt Rábai Miklós keze alatt, majd a Honvéd Művészegyüttes táncosa lett. Bár gyönyörű, de nem könnyű a táncosok élete, a tánc nagyon igénybe veszi az ízületeket, volt is egy súlyos térdműtéte… Ezért e, vagy a jövőre gondolva egyre gyakrabban énekelt is a színpadon, fergeteges sikereket aratva.
1981-ben megnyerte a Röpülj Páva Népdalverseny nagydíját. A döntő után a Honvéd Művészegyüttesben szólista státuszt kapott. Az egyénisége, tánc- és énektudása miatt nagyszerű karakterszerepeket kapott: a Kisbojtár rablója, Katonanóta, Kunsági botoló. Hegyközi lakodalmas vőfélye és sorolhatnánk….
Kiteljesedhetett a pályája.
Mély emberi kapcsolatok, sírig tartó barátságok jellemezték életének ezt a szakaszát. Előadások, próbák utáni baráti összejövetelek, borozgatások során a székhelyüknek számító Fő utcai Csillogó borozóban nagy tervek születtek. „ Itt alakult meg a Dalárda , ahol Csapó Károly nagy hírű énekes segítségével összeállítottunk egy műsort Bakanóták címmel, melyben széki dalt énekelt Marci…” – emlékezik Kakuk Pál, a Magyar Állami Népi Együttes örökös tagja és hajdan volt tánckarvezetője.
Balogh Márton a fél világot bejárta, végig énekelte a Honvéd Együttessel, népdalkincsünk legdrágább dalaival. Senki nem tudta énekelni a Háry János toborzóját úgy, hogy énekelt és táncolt is.
Számára ez természetes volt.
Az éltető közege volt a színpad. Rádiófelvételek sora és hanglemezek – a Bakanóták, Tavaszi hadjárat, Férfiének, 60 népdal tábortűznél című CD-k – örökítették meg tehetségét. A Daloló Túrkeve című kazettát szülővárosa jelentette meg, akkor, amikor Marci vezetésével újjáéledt a Kevi Kör.
Megmutatták a világnak e csöpp református sziget kincseit.
Igényes, derűs, játékos komédiás, vérbeli profi volt, aki mindent a maga szorgalmának és tehetségének köszönhetett.
Felfedezték a rock-zenészek is. Előbb táncosnak kérték fel az István a király-ban, majd énekes szerepet is kapott, ő lett István király Regöse. Majd Rákóczi szerepét énekelte Viktor Máté Itt élned, halnod kell című oratóriumában 1985-ben, Koltay Gábor rendezésében.
1992-ben Szörényi Levente felkérte az Attila című rockopera táltos szerepére, amit kimondottan az Ő hangjára írt. Az Operettszínházban játszott Kolombusz rockopera indián főnökének szerepében teltházas előadásokon fantasztikus sikert aratott.
1996-ban énekelte Illés Lajos Magyar ének című művének egyik szólamát.
Különös világban élünk mi…
Egy olyan országban, ahol a felejtés nemzeti vonás, sőt, a közöny ikertestvére, különös szerepe van az emlékezésnek. Megrázó, felrázó, hiszen korszakokat hantolhatnánk ki a történelmünkből, mely erősebb a jelen időnél, hitet, akaraterőt, szenvedélyt a széthányt kövekből.
Mi itt a Kunságon másként gondolkodunk, másként élünk, mint a haza túlfelén. Jobban összekovácsolódott a Hatkunság, foggal-körömmel ragaszkodik a hajdani értékekhez, a rendelkezés szabadságát felidézendő még az egykori autonómia szellemiségét is gyakran megidézzük. Kunkapitányt, jászkun főkapitányt választ az egykori történelmi Hármas Kerület népe ma is.
Immáron 20 éve, hogy Túrkeve, a szülőváros, 2002-ben magához ölelte, felkérte a kunkapitány tisztségének betöltésére.
Balogh Márton az újkori kunkapitányok sorában a harmadik volt. Rangjához méltón viselte ezt a nem mindennapi tisztséget. Kunkapitány az lehet, aki kiemelkedik a közösségéből. Mára már jelképpé szelídült ez a tiszt. A mindenkori önrendelkezés, a szabadság jelképévé.
A Teremtő 64 évet adott neki. Most, amikor Rá emlékeztünk egykori pályatársaival, érte szólt a következő műsor minden hangja, minden láb dobbanása s ha látna bennünket boldog lenne…
Hiányol nekünk Marci! De hisz köztünk vagy, velünk. Énekeljük a dalaidat, sokszor, kiváltképp azt a gyönyörűt:
„Mert a haza nem eladó,
Ezüstpénzre nem váltható,
Mert a haza, mert a haza,
Te magad vagy!”
(Írta: Dr. Bartha Júlia)

Buda Ferenc (Debrecen, 1936. november 3. –) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, műfordító. Az Írószövetség Duna–Tisza-közi csoportjának titkára.

Egyetemi tanulmányait a Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv- és irodalom szakán kezdte 1955-ben nappali tagozaton, majd levelező tagozaton fejezte be 1968-ban.

1955-től jelentek meg versei. 1957-1958 között három verse miatt börtönbe került. 1958-1963 között a Chinoinban segédmunkásként dolgozott. 1963-1970 között Pusztavacson, Kecskeméten és Kerekegyházán tanított. A hatvanas években tagja volt a Hetek nevű költői csoportosulásnak.[1] 1970-1986 között a Bács-Kiskun Megyei Levéltár munkatársa volt. 1986-tól a Forrás főmunkatársa. 2002 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2013-ban a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választotta. Abban az évben a Magyar Versmondók Egyesülete tiszteletbeli elnökének választotta.

Lakitelek-Tőserdőn él. (forrás:Wikipedia)

Dr. Thiele Ádám Karcagon született és oda járt általános iskolába, majd gimnáziumba is. Érettségi után 2010-ben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen (BME) gépészmérnök karon szerezte diplomáját, majd 2015-ben pedig summa cum laude Ph.D. fokozatot. Jelenleg a BME Anyagtudomány és Technológia Tanszékén egyetemi adjunktusaként dolgozik és emellett egyéni vállalkozóként kovácsol. A nevéből képzett ΛdiThiel a termékeinél használt márkanév, a Bucavasgyúró (angolul "the ArchaeoSmith") pedig a márkanevet értelmező szlogen." (forrás: www.bucavasgyuro.net)

Rácz Sándor balettművész, koreográfus. 2021-ben vette át azt a díszoklevelet, mely arra bizonyíték, hogy 40 éve végzett Budapesten, a Balettintézetben (a képen). Sosem felejtette el, hogy honnan indult, Püspökladányt, szinte minden vele készült beszélgetésben emlegeti. Szülővárosa 2017-ben Díszpolgári címet adományozott neki. A bécsi Life Magazinnak adott interjút az alábbi linken olvashatják:
https://life-magazin.com/lifestyle/2022/ludwig-oberndorfer/musical-ist-mein-leben-sandor-racz/?fbclid=IwAR2M88I_K1el90pgpUKQVXJp0dtxelRO4kOZ8qFo8YPREp4u9A3CF9Ourt4 

Váncsa István újságíró Biharnagybajomban született, 1949. június 11-én. Írásaira jellemző a fanyar humor, az ironikus, egyéni stílus. Általában az egyszerű emberhez, vagy annak nevében szól. Nem ismeretlen témák számára a buddhizmus, az okkult és az igazi tudományok, az informatika és a konyhaművészet.
Írásai előbb az Új Írás (1973), majd az Élet és Irodalom (1975) hasábjain jelentek meg. 1975–80 között tévékritikusként dolgozott.
1976-tól az Élet és Irodalom munkatársa; először tervezőszerkesztő, 1990-től főszerkesztő-helyettes, 1993-tól szerkesztő, 1995-től ismét főszerkesztő-helyettes. 1991-től a Számítástechnika főmunkatársa. A kilencvenes évek elejétől a Hócipő állandó publicistája. A Heti Hetes televízióműsor gyakori vendége volt. Egyik publicisztikai stíluseszköze az „alcsúti ember” állandósult jelző. Egyik hobbija a főzés.
Díjai
Opus-díj (1992)
Joseph Pulitzer-emlékdíj (1993)
A Krúdy Gyula Alapítvány díja (1993)
Literatúra-díj (1996)
Szabad Sajtó-díj (1996)
Maecenas-díj (2001)
Prima Primissima-díj (2004)
(Forrás: Wikipédia)

Makoldi Sándor néprajzkutató és festőművész (1945. Velden am Wörther See (Bajorország) - 2017. Debrecen)
A Budapesti Képzőművészeti Gimnáziumban tett érettségi vizsgát. Az egri Tanárképző Főiskola rajz, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem etnográfia szakát végzte el. Debrecenben, valamint Tokajban élt és alkotott. Több mint harminc évig a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola művészeti tanszékén tanított művészeti és néprajzi tárgyakat, majd 2007-ben innen ment nyugdíjba docensként. Életcéljának vallotta a magyar nép vizuális hagyatékának a beemelését a képzőművészetbe, amit népművészetünk őrzött meg. Ennek szentelte festői, pedagógiai és néprajzos pályafutását. 1977-től tagja volt a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, 1991-től a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének. 1971-ben rendezte első önálló kiállítását, miután alkotásai számos más kiállítás tematikájának is részévé váltak. Művészeti írásai mellett néprajzzal és pedagógiaelmélettel is foglalkozott, melyeket könyvekben, folyóiratokban publikált. Festészete tükrözi elméleti munkásságának eredményeit. A kezdetben akadémista, majd szürrealista táblaképei hamarosan a 20. századra jellemző dinamikus, expresszív-nonfiguratív alkotásokká váltak, majd kialakult a magyarság hagyományaiba illeszkedő jelkép-festészete. A magyar nemzeti hagyományok továbbvitele erősen kolorista, szimbolikus képvilágban anyanyelvi szintű képírásban teljesedett ki. A magyar hagyományok tudatos továbbvitele mellett a hasonló vizuális törekvések ösztönzését hivatásos néprajzkutatóként is szívügyének tartotta. Önálló és közös kiállításai gyermekeivel, tanítványaival, kollégáival, a magyar festészet új irányát jelölik, és bizonyítják ennek jelentőségét. Vallotta, hogy a magyar festészet fő kérdése az, hogy „Honnan, mi végre születtünk e hazába, és hová tartunk? Mi adhat utunkban erőt, hitet és eleink üzenetével hogyan gazdálkodunk? Tudunk-e ma, hazánkban nem csak magyarországi, hanem magyar életet élni, és világszínvonalon magyar alkotásokat létrehozni!”
Tanári pályájának több mint 30 éve alatt számtalan tehetséges tanítványával külön foglalkozott, szakdolgozataik témáját segítve, versenyeken, országos diákköri konferenciákon, erősítve Debrecen jó hírét. Maga is részt vett szakmai programok kialakításában, előadásokat tartott országos pedagógiai konferenciákon. Ostváth Sándorral és Joób Árpáddal közösen létrehozta a magyarságismereti speciálkollégiumot, amely keretében a magyar néprajz verbális, zenei, és vizuális formáinak egyesítésével kívánták elősegíteni gazdag népi kultúránk megismertetését és tovább élését.

1979-től 1984-ig a hajdúnánási néprajzi tábor művészeti vezetője volt. Debrecenben részt vett a Motolla egyesület munkájában, tanácsaival segítette hagyományőrző tevékenységét. A debreceni Városszépítő Egyesülettől megkapta a „Debrecenért” oklevelet. A Nemzetközi Betlehemes Találkozók szaktanácsadójaként is működött, a nevéhez fűződik a hortobágyi Vókonyán a pásztorszentély, Virágoskúton pedig a biocsárda berendezésének megtervezése. Szoros kapcsolatokat ápolt egyebek mellett a debreceni Déri Múzeummal, a Vojtina Bábszínházzal, a Debreceni Művelődési Központtal és a Nádudvar Kézműves Iskolával, mely intézményekben számos kiállítást rendezett, előadásokat tartott.
1990-ben a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola a Kimagasló Munkáért oklevélben részesítette „kimagasló, a közösség számára példamutató pedagógiai munkájáért”. 2005-ben ugyanitt „művészeti tevékenységének” elismerésért kapott oklevelet. 2008-ban az Oktatási és Kulturális Minisztérium „Pedagógus Szolgálati Emlékéremmel” jutalmazta. 2010-ben Hajdú-Bihar megye közgyűlése a „Pro Urbe” díjban részesítette. 1999-ben és 2015-ben is átvehette a „Debrecen Kultúrájáért”díjat. 2017-ben megkapta az „Örökös pásztor” címet.
Makoldi Sándor feleségével és családjával részt vett Tokaj művészeti életében is. 1979-ben önálló kiállítása nyílt az ortodox templomban kialakított Tokaji Galériában, 1990-ben pedig feleségével, Makoldi Sándornéval, a szobrász Makoldi Sándor Gyula fiával, és Makoldi Gizella festő-restaurátor lányával hozott létre kiállítást. Társadalmi munkában megmintázta apósa, Pap Miklós, a Tokaji Múzeum alapítója bronz portréját-mely a múzeum kiállításában tekinthető meg- és más neves „régi” tokajiak, Tokaj-Hegyalja történelméhez köthető kiemelkedő személyiségek domborműveit (Szepsi Laczkó Máté domborműve a tokaji Rákóczi Pince falán látható). Tervezett cégéreket, vas- és fakapukat, amiket a Tokaji Művésztelep
művészei készítettek el. Nagyméretű pannója a Paulay Ede Színház előcsarnokában áll. 2016-ban feleségével, Makoldi Sándornéval együtt koordinálta a saját tulajdonukat képező, felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény darabjait felvonultató, a Tokaji Múzeumban helyet kapó „Kincses padlás” elnevezésű néprajzi kiállítás berendezését. A Rákóczi úton található díszkút tervezése is az ő nevéhez kötődik. Alkotásaiból nyílt kiállításait a város több helyszínén tekinthette meg az érdeklődő közönség.

Makoldi Sándor életműve, munkássága összekötő kapocs Debrecen és Tokaj városa között. Mindkét városban otthon volt, mindkét város kulturális életében meghatározó szerepet töltött be, alkotásaival hozzájárult e városok és hazánk művészeti és tudományos életének gyarapodásához. Életműve a Hajdú-Bihar Megyei Értéktár részévé vált. (forrás:tokaj.hu)

Dankó Imre (Budapest, 1922. január 22. - Debrecen, 2008. december 15.) etnográfus, történész, pedagógus, muzeológus, múzeumigazgató, címzetes egyetemi tanár, az MTA doktora. S nagybetűs EMBER!
Tanulmányait a budapesti Pázmány Péter- és a Debreceni Tudományegyetemen végezte. Angol-magyar tanári (1945) és bölcsészdoktori (1946) oklevelet szerzett. Gimnáziumi tanár volt Hajdúnánáson, Kecskeméten, Szentendrén. Iskolaigazgató Túrkevén. Pedagógusi munkája mellett, élénk szervezői és közéleti szerepet is betöltött.
Egyike volt a helytörténeti-honismereti mozgalom megindítójának.
Túrkevén került először komolyabb kapcsolatba a muzeológiával, itt hozta létre élete első múzeumi gyűjteményét. 1954-1957-ig a Sárospataki Rákóczi Vármúzeum igazgatója. Ezután rövid ideig a bajai múzeum munkatársa. 1958-1964-ig a gyulai Erkel Ferenc Múzeum igazgatója. 1964 és 1969 között a pécsi Janus Pannonius Múzeum és a Baranya megyei Múzeumok Igazgatósága vezetője.
Leghosszabb időt Debrecenben töltött. 1969 és 1982 között a Déri Múzeum és a Hajdú-Bihar megyei Múzeumi Szervezet igazgatója volt, s ezt a felelősségteljes munkát 1983. január 1-én történt nyugdíjba vonulásáig látta el.
Itt teljesedett ki munkássága. Debrecenbe kerülve a tőle megszokott lendületes szervezői, szerkesztői, kiadói munkája mellett igazgatása alatt látványosan bővült a múzeumi hálózat. Ekkor jött létre a korábban oly sok nekibuzdulással kudarcba fulladt Berettyóújfalui Bihari Múzeum 1974 októberében. Ugyancsak az ő aktív tevékenységének köszönhetően kapott működési engedélyt, s nyílt meg 1974. október 1-én a Balmazújvárosi Helytörténeti Múzeum. (ma Semsey Andor Múzeum). S ugyancsak az ő ügybuzgalmát dicséri Püspökladányban a Rettegi Istvánné tanárnő által létrehozott Iskolamúzeum alapjain kiteljesített Karacs Ferenc Múzeum létrejötte is 1978-ban. Dankó Imre stabilizálta a nagy múltú böszörményi Hajdúsági Múzeum, és az izmosodó hajdúszoboszlói Bocskai István Múzeum helyzetét is, de említhetnénk a Hortobágyi Pásztormúzeum új kiállítását is.
A Déri Múzeum központú megyei múzeumi hálózat bővítését szolgálták a múzeum szakembereinek közreműködésével megvalósult vidéki emlékházak is. Így 1972-ben megnyílt Balmazújvároson a "népben, nemzetben gondolkodó" népi író, Veres Péter emlékháza a "Gyepsoron". Ugyancsak ebben az évben került átadásra Földi János nyelvújító és természettudós emlékháza Hajdúhadházon. 1978-ban nyílt meg Hajdúböszörményben, Káplár Miklós festőművész egykori lakóházában, a Káplár Miklós Emlékház. 1980-ban létesült a Hortobágyi Galéria.
Dankó Imre megyei múzeumigazgatósága alatt, 1978-ban a Holló László Emlékházzal gyarapodott Debrecen, melyet a Kossuth-díjas festőművész Debrecennek adományozott anyagából, a művész egykori tócóskerti otthonában rendeztek be a Déri Múzeum munkatársai.
Új otthont kapott az irodalmi gyűjtemény: városunk egykori neves építészének, Borsos Józsefnek, a Vénkertben helyreállított hajdani villájában, amikor 1981. januárjában megnyílt a Debreceni Irodalmi Múzeum állandó kiállítása: "Debrecen és a magyar irodalom" címmel.
1982-ben a XX. századi magyar szobrászat egyik legnagyobb mesterének, a Debrecenben született, a városhoz, s annak múzeumához Pestre telepedését követően is hű, Medgyessy Ferencnek gazdag hagyatékából a Péterfia utcán, a felújított egykori Városgazda Házban önálló emlékmúzeum létesült.
Az ő érdeme volt a hazai és nemzetközi (bolgár) kapcsolatok fellendítése. Sokat tett Debrecen és Sumen testvérvárosi kapcsolatának létrehozásáért. Debrecent a magyarországi bulgarisztikai kutatás központjává tette.
Rendkívül nagyszabású kiadói tevékenység is fémjelzi Dankó Imre debreceni korszakát. A Múzeumbarátok Körének újraszervezésével egy időben, 1969-ben megindította annak Múzeumi Kurír című muzeológiai-közművelődési folyóiratát. Éves rendszerességgel kiadásra került a Déri Múzeum Évkönyve, s szerzőgárdául a vezetése alatt álló múzeumi szervezet munkatársain kívül további jeles kutatókat sikerült megnyernie. Az évkönyvek nemzetközi cserekiadványként is szolgálva a világ számos múzeumával biztosították ily módon a szakmai kapcsolatokat. A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei c. sorozat, mely 1963-tól jelenik meg, az ő munkássága segítségével közel 30 újabb kötettel gyarapodott. Országosan is jelentős múzeumi bibliográfiák születtek munkatársai révén ebben az időben.
Ma már megállapítható, hogy Dankó Imrének volt a legnagyobb része abban, hogy a Déri Múzeum Kelet-Magyarország tekintélyes tájkutató intézetévé fejlődött. Ez nagyon sokféle tevékenységet takar, melynek krónikáját lehetetlen lenne itt felsorolni.
Dankó Imre jó muzeológusként, a régi korok jeles műemlékei, eseményei és személyei iránt kellő érzékenységgel, fogékonysággal és elismeréssel adózva talán soha nem született annyi emléktábla a Déri Múzeum jóvoltából, mint az ő múzeumigazgatósága idején. Mindig megfelelő alázattal tudott súgni, tanácsot adni, sugallni, egy-egy település vezetőinek a közelgő jelesebb évfordulók kapcsán. Így kapott emléktáblát többek között, - hogy csak néhányat említsünk - Móricz Pál (1870-1936), a Hajdúság írója, szülővárosa (Hajdúnánás) ; Hajdúdorogon Mészáros Károly (1821-1890) a magyar-kárpátukrán kapcsolatok, a kárpátukránok történetének jeles kutatója. Ugyancsak Hajdúdorogon Görög Demeter (1760-1833) a város szülötte, a kiváló lapszerkesztő, irodalomszervező, kartográfus, szőlészeti szakember, a Magyar Tudományos Akadémia tagja; Nagykerekiben K. Nagy Sándor (1846-1923) jogász, aki számos könyvet és tanulmányt, helytörténeti és néprajzi munkát írt, köztük a bihari helytörténeti kutatások nélkülözhetetlen forrásmunkájának számító háromkötetes Bihar-ország című útleírását; Létavértesen (Nagyléta) Josif Vulcan (1840-1907) költő, író, a magyar-román együttélés és barátság, a kölcsönös egymásrautaltság hirdetője; De említhetjük a népes sorban Szép Ernő írót (1884-1953), a sárrétudvari Nagy Imre (1896-1942) költőt, Izsó Miklós (1831-1875) szobrászt és másokat.
Rendkívül széleskörű közművelődési programok, előadások, vándorkiállítások, honismereti találkozók, táborok, ankétok, múzeumi vetítések, előadóestek, múzeumi muzsika révén igyekezett a legszélesebb rétegeket is megnyerni a múzeumügy számára.
Debreceni időszakában sorra készültek el összefoglaló feldolgozásai a hajdúkról, a népi építészetről, fazekasságról, a vásárok- és a kereskedelem néprajzáról. Vizsgálta a változás-váltás folyamatát a népi kultúrában. Ismereteit a Debreceni Egyetem több tanszékén is továbbadta. Kutatási területe a Hajdúság, valamint a szomszédos bihari és békési vidékek néprajza volt. Történeti kutatásai a hajdúk mint sajátos történelmi-társadalmi csoport kialakulására és térbeli elhelyezkedésére irányultak. Közleményeinek száma meghaladja a kétezret. Több múzeumi kiadvány, évkönyv, helytörténeti-néprajzi tanulmánykötet szerkesztője volt. Cikkei jelentek meg hazai és külföldi szakfolyóiratokban és évkönyvekben. Sokak szerint ő volt a múzeumi szakma egyik utolsó polihisztora.
Dankó Imre törekvéseit szakmai és társadalmi kitüntetések egész sorával ismerték el debreceni évei alatt is. A teljesség igénye nélkül:Móra Ferenc Emlékérem (1976), Bessenyei Közművelődési Díj (1979), Honismereti Mozgalom Emlékérem (1980), 1300 éves Bulgária Emlékérem (1981), Dimitrov Emlékérem (1982), Munka Érdemrend Arany Fokozata (1982), Cirill és Metód Rend Első Osztálya (Arany Fokozat) (1985), Györffy István Emlékérem (1988), a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje (1992), Pro Urbe Érem Kunszentmártontól (1994), Pro Urbe Érem Püspökladánytól (1996), Debrecen Kultúrájáért Díj (1999), Pulszky Ferenc - díj (2006), Huszár Gál – díj (2007).
Oktató tevékenységének, tudományos munkásságának elismeréseként 1986-ban a KLTE-n címzetes egyetemi docenssé, 1992-ben a DE-n címzetes egyetemi tanárrá nevezték ki. 2000-ben pedig a Debrecen jelképének számító Nagytemplomban vehette át a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Díszdoktori Oklevelét, amelyet olyan elismert és tudós személyiségeknek adományoznak, akiknek jó ideje intenzív kapcsolata van a Kollégiummal, s akik a Kollégium szellemiségét képviselve, kiemelkedő munkásságot folytatnak.
Egy nagyon hiányzik Dr. Dankó Imre elismerései sorából: - a Debrecen Város Díszpolgára cím -, melyre méltán rászolgált!
S mindezek mellett mindmáig szeretettel emlegetett EMBER volt, múzeumi közösségek létrehozója, kollégáinak, tanítványainak, szakmai munkáját, kutatásait mindenkor atyai gondoskodással segítő, ösztönző kiváló szakmai vezető.
Emléke legyen áldott! 
(Dr. Vajda Mária PhD a Déri Múzeum ny. főmuzeológusa)

Beke Albert (Nádudvar, 1934. március 18. –) magyar irodalomtörténész, kritikus.
A Debreceni Református Kollégium gimnáziumában tanult és érettségizett, 1952-ben. Egyetemi tanulmányait 1952 és 1956 között végezte a Debreceni Egyetemen, ahol magyar szakos tanári diplomát szerzett. 1959-ben doktorált. Az Ady és barátai új megvilágításban című dolgozatával 1997-ben szerzett PhD fokozatot. Öt évig a Debreceni Egyetem Könyvtárában dolgozott, majd budapesti középiskolákban tanított. 1994 és 1998 között a Károli Gáspár Református Egyetemen mint docens oktatott. Nyugdíjba vonulása után a Környezetvédelmi Minisztérium főosztályvezetője volt.
1995-ben megkapta a Táncsics Mihály Alapítvány Irodalmi Kritikusi Díját. Az Írószövetség tagja.

Könyvei:

A regényíró Szalay Károly;

A kételkedés művészete

Márai Sándor a magyarságról és a zsidóságról

Az emigráns Márai Sándor a magyarságról és önmagáról

Magasból a mélybe - Latinovits Zoltán levelei Beke Alberthez

Hatalom és szerep, Gyulai Pál az ember

Ady Endre és barátai új megvilágításban

Egy meghasonlott lelkű ember, a politikus Mikszáth 

A behódolt velszi bárdok kora
(A magyarországi írók és a hatalom viszonya a Rákosi- és Kádár korszakban)