A húsvéti locsolkodásról akartam írni napok óta, de az ünnepi előkészületek, meg a családi programok mind-mind elodázták ezt. Anyósom, apósom ebben az évben nálunk ünnepelt, ez juttatta eszembe a régi húsvétokat. Hogy is volt valaha, gyerekkoromban? Nálunk itt, Püspökladányban, a Zentai utcában sok gyerek lakott, jó szomszédok, aranyos utcabeliek vettek körül bennünket, így az nem is volt kérdés, hogy vártam-e a locsolkodókat gyermekfejjel. Vártam és jöttek is. S nem csak fiúk, de felnőttek is. A szomszédból Móré János bácsi, aki az év többi napján be sem tette hozzánk a lábát  – igaz máshova sem az utcába - , húsvét ünnepén elegánsan felöltözve átjött hozzánk és meglocsolt bennünket. Apukám és a bátyám reggel minket locsolt meg először, aztán átmentek a szomszédokhoz, ahol Róza nagyanyámat, Rózsika nénit, Eta nénit és Gyöngyit is meglocsolták. Aztán felnőttem, férjhez mentem, és az új családomban inkább félték a húsvétot, mint várták volna. ...

Létrehoztuk a Három Föld Szövetséget a Nagykunság, a Hajdúság és a Nagysárrét településeinek részvételével, elindítottuk az Ágota híd felújítását. Otthont adtunk a nyugdíjas kluboknak a Bocskai utcán, megalapítottuk a pedagógusok és népművelők Csenki Díját, a Díszpolgári címet és a Pro Urbe kitüntetést. Mindez – és sok egyéb intézménye a demokráciának – ma már természetes dolog, és eszünkbe sem jut, hogy nem volt mindig így. ...

1990. esztendejében nagy változás következett be a Damjanich utcában. A Rácz család szomszédságába új lakók érkeztek, egy friss házaspár, Farkasék. A rendszerváltó értelmiség lelkes csapatához tartoztak, és lendületességük, tenni akarásuk szele bizony nagy port kavart Püspökladány városában. Ők a szüleim. Miután megvették a házat, rögtön elkezdték szépítgetni azt, rendbe rakni a kertet, és közben igyekeztek jó viszonyt kialakítani a szomszédokkal. Kezdetben furcsán tekintettek rájuk, a Rácz família is tartózkodott a túlzott rokonszenvtől. ...

B.U.É.K. – Bízzuk Újra Életünket Krisztusra

Reggel a templomban a következő történetet mondta el a pap prédikációként. Megpróbálom emlékezetből leírni. A közösség idén is készült betlehemes játékkal. A mostani alkalommal azonban a fiatalok írták meg a forgatókönyvet. Mindenre gondoltak, még az ökörnek, a szamárnak, sőt még a szalmának is osztottak szerepet.

Eljött a főpróba napja és ahogy egy főpróbán szinte minden rosszul szokott sikerül, itt is rosszul sikerült szinte minden. Alig volt olyan szereplő, aki kívülről fújta a szövegét, mindenki belekavarodott a mondandójába. De a legmegbocsáthatatlanabb hiba az volt, hogy a három király szerepéről egyszerűen megfeledkeztek. Most mitévők legyünk?- ijedtek meg a szervezők. Végül arra döntöttek, hogy megkérnek három embert a jelenlévők közül, hogy ugorjanak be a királyok szerepébe, és elég lesz az is, ha majd csak szótlanul leteszik az ajándékokat.
Karácsony estéjén megtelt a templom hívekkel. Elkezdődött a betlehemezés. Minden jól ment. Senki sem sült bele a szövegébe, mindenki tudta, mikor mit kell csinálni. Végül az utolsó jelenet következett. A három királynak rögtönöznie kellett.

Előlépett közülük az első, egy 40 év körüli férfi, mankóval a kezében, de látszott, hogy arra már nincs szüksége. Így szólt:
- Én ebben az évben autóbalesetet szenvedtem. Eltört a lábam, és kérdéses volt, hogy talpra tudok-e állni. Megváltozott körülöttem minden. Már nem volt magától érthető dolog számomra az ülés, az állás, a járás, egyáltalán a valahol levés. Végül felépültem, de átértékelődött bennem az életem. Hálásabb, figyelmesebb ember lett belőlem. Mindezt Neked köszönhetem, jászolban fekvő kisded. Néked adom hát a mankómat, mely társam volt a nehéz időkben. 

A második király tulajdonképpen egy királynő volt, egy kétgyermekes anyuka. - Gyermek Jézus! Én az Igen-emet adom neked. Mellyel igent mondok erre az életre. Mellyel igent mondtam a férjemnek, a családomnak. Igent mondtam vele a szeretetre, a boldogságra, a reményre és Terád drága Jézus, megváltó urunkra.

Harmadikként egy merész frizurájú fiatalember lépett elő. Ruházatán látszott, hogy az utolsó divat szerint öltözködik. Egy bulin biztosan magára vonta volna a lányok elismerő tekintetét.
- Én nem hoztam neked semmit. Király vagyok ugyan, de nincsen semmim, amit adhatnék. A látszat ellenére csak félelem és kétség lakozik a szívemben. Kételkedem mindenben legfőképp önmagamban, de benned is, előttem fekvő gyermek. Nincsenek igazi barátaim és én sem tudok senkinek sem a barátja lenni. Feléd nyújtom hát kezemet, s várom, hogy ha már én nem tudok, talán Te tudsz nekem adni valamit.
A templomban mély csönd ereszkedett a hívekre. Az előadás véget ért, azonban sokáig senki nem mozdult. Leghamarabb József ocsúdott fel. Odament a jászolhoz, kivett belőle egy szalmaszálat és a harmadik fiatal király felé nyújtotta:
- A jászolban fekvő Istengyermek az a szalmaszál, amibe kapaszkodhatsz.
A hívek közül sokan elgondolkoztak. A rengeteg ajándék és a csillogó karácsonyi díszek ellenére talán ők maguk is csak nincstelen királyok, akik nem tudnak igazi értéket adni Jézusnak. Ekkor mindenki megindult az oltár előtt álló jászol felé, hogy kaphasson a bölcsőből egy szalmaszálat. S már nem volt szégyen, ha valakinek üres volt a keze, hiszen ez előfeltétele annak, hogy elfogadhassuk az ajándékot. (Írta: Farkas Márton)

"Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszlettervező. Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kiló számra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő. Ha a szegénykonyhán segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket éneklek, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit sem használ nekem. Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de nem Jézus Krisztus a szívem titka, akkor nem értettem meg, hogy miről szól a karácsony. A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje. A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát. A szeretet barátságos az időszűke ellenére is. A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van. A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni. A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni. A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik." A fiam barátai közül írta ezt valaki, nagyon igaznak vélem. Családi viszonyaink elég bonyolultak, de próbálunk mindenkihez eljutni, hogy találkozzunk, hogy szót váltsunk, hogy együtt legyünk, mert az idő a legdrágább ajándék, amit egymásnak adhatunk itt e földön.

Tegnap örömmel takarítottam. Letöröltem a szekrények tetejét, kezembe vettem minden egyes kis tárgyat, gyertyatartót, kisplasztikát, törött kancsót, fényképet. Mind-mind egy-egy emlék az életemből. Azért szeretek ilyenkor rendet rakni, port törölni, mert ebben az időben nem sietek, benn a melegben, szép muzsikát hallgatva merengek az emlékek fölött. Végigélem újra a tárgy történetét: ezt Jörgentől, a dán szobrásztól kaptuk, azon a képen Marciék betlehemeznek, ott az angyalka gyűjteményem, amelynek minden egyes darabját tudom hogy kitől kaptam, hol vettem. Előveszem az adventi koszorúhoz való kellékeket, beteszem az ablakba a karácsonyi díszt. Ezt amikor megvettük - húsz évvel ezelőtt - az utcára eső ablakba tettük, de a szobákba csak lefekvéskor mentünk be, mert az egész család a konyhában tölti általában az estét, így egy idő óta a konyhaablakban ragyog minden este és reggel a karácsonyi gyertyadísz. Van még egy darab, amit minden adventkor felteszek. Marci fiúnk hozta haza anno, a Katica óvodából. Kisangyal, főnyőfa és csillag váltakozik rajta. Az óvónénik készíthették, az ő keze munkájukat dicséri, és emlékeztet engem a múló időre. Várakozunk, tervezgetünk, szervezgetünk, hova és kikhez tudunk elmenni adventben. Készülődünk rokonainkhoz, szeretném felkeresni Karcagon azt a két idős házaspárt, akiktől munkám során annyi szeretetet, kedvességet kaptam. Az idősek nagyon fontosak, mert az ő idejük már véges, és nem lehet halogatni, hogy majd ekkor, meg akkor elmegyek hozzájuk. No, és pici babát is várunk a nagyobb baráti körben, az ő világrajötte igazi ajándék, alig várom már, hogy meglátogathassam édesanyjával együtt a karcagi kórházban. Ez az első advent, hogy ketten vagyunk az urammal, nincs gyerek már itthon, de jön anyukám, így hárman üljük körbe az asztalt, és gyújtjuk meg az első gyertyát az adventi koszorún. Boldog, várakozással teli napok jönnek.  

Ma  november elseje van, Mindenszentek ünnepe. Ez az az ünnep, ami számomra egy idő óta jelent csak valamit. Gyerekkoromban nagymamámmal, anyukámmal  kimentünk a temetőbe, gyújtottunk gyertyát. Nem nagyon emlékszem, hogy hatott volna rám, mivel a sírokban olyanok feküdtek, akiket nem ismertem személyesen. Anyai és apai nagyapám, nagymamám, meg a kistestvérem, aki a születése után pár órával meghalt. Ezt anyukámtól tudom, erről mindig csak a temetőben beszélt. Gimnazista koromban halt meg anyai nagyanyám, de akkor olyan életkorban voltam, ami teljesen elvonta a figyelmem a halálról. Nem is beszéltünk róla soha, illetve nem emlékszem, hogy szóba került volna. Aztán 1984-ben elment apukám. Huszonhét évesen már felfogtam, hogy milyen veszteség ért. Beteg volt. Tüdőrák emésztette el, a kórházban halt meg. Mentem látogatni, örömmel léptem be a kórterembe, ahol üres volt az ágya. Megdöbbentem. Anyukám és a testvérem fel voltak készülve, de megegyeztek, hogy velem nem beszélnek erről, ne legyen nekem rossz. Igazából még ma sem tudom feldolgozni a halálát. ...