Szentháromság vasárnapján a Felső-krisztinavárosi Keresztelő Szent János Plébánián szokásos déli miséjét tartotta Pákozdi István egyetemi lelkész, kollégiumom vezetője. Prédikációja annyira megfogott, hogy szeretném megosztani mindenkivel.
A keresztény hívők körében mindig is örök talány volt és újbóli vitákra adott okot az a látszólagos ellentmondás, hogy az általunk tisztelt isteni fölség hogyan lehet egy s ugyanakkor háromszemélyű.
Erre keresi a választ István atya a következőkben:
Bevezetésként egy indiai tanmesét hallhattunk. Egy kis faluba, ahol csak öreg vak emberek éltek, egy napon betévedt egy hatalmas elefánt. A vak indiaiak köré gyűltek s próbálták megismerni, hogy micsoda is lehet ez az élőlény. Akik az ormányát fogták meg azt mondták, hogy ez olyan, mint egy fának a törzse. Akik a fülét simogatták, azt mondták, hogy olyan, mint a legyező, amivel a rizst szokták válogatni. Volt aki a lábát karolta át, s állította, hogy olyan, mint egy hatalmas oszlop.
Ezek a vak emberek azonban nem tudtak egy valódi, reális képet alkotni az elefántról. Valahogy így vagyunk mi is Istennel. Az ember nem foghatja fel, egyszerűen képtelen arra, hogy Isten titkát meglássa vagy megértse. Néha-néha érkezik egy fénysugár, melyben úgy érezhetjük, hogy na most talán valamit láttunk belőle, az egész átfogásához és befogadásához azonban kicsik vagyunk.
Ha Rómában jár az ember, akkor megtalálhatja a Máltai Lovagok kertjének hatalmas bejáratát. Ennek kapuján a kulcslyukon keresztül bekukkantva láthatjuk a ciprusokkal teleültetett gyönyörű kertet, és azon túlnézve feltűnik a Szent Péter Bazilika kupolája.
Ehhez  a szituációhoz hasonlóan tekinthetünk mi is az isteni titkok tárházára, s ekkor a kulcslyuk maga Jézus Krisztus. Rajta keresztül kaptunk meghívást az isteni közösséghez való tartozáshoz.
Ő maga működése során egyszer sem említette a "Szentháromság" szót. Ezt később a teológia alkotta meg, mint speciális fogalmat. Jézus elkülönítve beszélt az Atyáról, a mindenható világteremtőről, önmagáról, a Fiúról, a világ megváltójáról, és a Szentlélekről, melyet majd elküld vigasztalóul, s ki útmutatónk lesz. Nem akarta megzavarni s összekeverni az emberek egyistenhitét, mindezek komplex felfogásával. Kezdetben ezért ábrázolták három angyallal az isteni személyeket.
A legjobb hasonlatot azonban, az a Sienai Szent Katalin, alkotta meg, aki se olvasni se írni nem tudott, leveleit diktálás után rögzítették, a pápa pedig később, mint első nőt fogadta az egyháztanítók soraiba.
Szerinte az Atya olyan, mint egy asztal, a Fiú rajta az eledel, s a Szentlélek a felszolgáló. Ehhez az asztalhoz hív meg bennünket az Isten háromszemélyű közössége. A mi dolgunk már csak annyi, hogy leüljünk és befogadjuk mindazt, amit számunkra készítettek elő. Isten fizesse meg.(2012. június 3.)

Pünkösd vasárnapján ugyanúgy keltünk fel reggel, mint minden vasárnap, hogy elmenjünk a templomba a reggel 8-as szentmisére. Nem éreztük semmivel sem többnek vagy másnak ezt a napot, mint a szokásos vasárnapokat, egészen addig míg be nem léptünk a templomba. Akkor valami elkezdődött. Pirosban pompázott a főoltár, piros rózsacsokrok díszítették a Jézus Szíve oltárt, a Máriáét pedig rózsaszín pünkösdi rózsák. Gyönyörű volt.
Tamás atya a megszokott módon kezdte a misét, de a lelkiismeret vizsgálat előtti imánál megemlítette, hogy bár ez a mai szertartás nem tűnik többnek, mint az eddigiek, reméli, hogy a prédikáció után sikerül megérteni, hogy Pünkösd egy ünnep, mégpedig a Szentlélek eljövetelének és az Egyház születésének az ünnepe. Megpróbálom plébánosunk elmélkedését hűen felidézni.
A Szentlelket tartjuk a három isteni személy közül a legmegfoghatatlanabbnak és a legkülönösebbnek. Létezésének biztosságát illetően azonban mi lenne jobb "fegyvertény", mint a saját lelkiismeretünk.
Jézus Krisztus a főparancs Isten szeretetére vonatkozó része után így folytatja: "... és szeresd felebarátodat, mint Tenmagadat! " Tehát kiemeli, hogy nagyon fontos önmagunk szeretete és elfogadása. Hogyan tudnánk a környezetünk felé közvetíteni Isten szeretetét, ha azt mi magunk se tudjuk befogadni, ha nem vagyunk kibékülve még saját magunkkal sem.
Ahhoz, hogy magunkat megértsük, hogy magunkra a kellő szeretettel tudjunk figyelni, reflektálni, nem elég a saját erőnk. Tiszta önszeretete egyedül az ártatlan gyermeknek van, ki ha felnő, s az élet terhei a vállára nehezednek, már nem tud önmagára elég szeretettel tekinteni, lelkét szürkének szegénynek látja, vagy egyáltalán nem is akar önmaga felé fordulni.
A példát a gyermekkorból vehetjük: pontosan úgy, ahogy a mondókával a kisgyermek kicsalogatja a csigát házából, hogy gyere, nézz szét, nézd a világmindenséget, hogy mi minden van körülötted, s nézd mennyien szeretnek Téged, pontosan úgy csalogatja ki a Szentlélek a mi lelkünket is, saját maga börtönéből, hogy segítsen neki visszatekinteni önmagára és a szeretetre, amellyel körülveszi az Isten ebben a világban.
A gonosz ott van, ahol ennek a csalogatásnak ellentmondunk, ahol megtagadjuk a közreműködést, és nem szeretnénk a Szentlélek kinyújtott kezét megfogni. Mi, köszönjük szépen, teljesen jól, "objektíven" látjuk magunkat innen belülről is, és ez nekünk elég.
Márpedig az ember nem viselkedhet önálló független létezőként, nem teheti meg magát saját maga istenének, hiszen ebben a világban sem általa lett minden, hanem valaki más és sokkal nagyobb által. És itt következik a hit kérdése. Hiszek-e abban, hogy van valahol egy Jóakarat, egy olyan erő, melytől minden ered és származik, s mely megalkotta világunkat és elárasztotta szeretetével? És ennek fényében elfogadom-e, hogy én is az Ő teremténye vagyok, nélküle csak por lennék, de végtelen kegyelme és szeretete által felemelt engem és ennek a világnak az urává tett.
Abban, hogy ezt meglássuk, és megértsük, abban segít a vigasztaló Szentlélek, és segítsen minket mindörökké!
Isten fizesse meg. (2012. május 27-28.)

Ebben az emléktöredékben szeretném elbeszélni első találkozásaimat a zenével, majd azt a szerelmet, amit azóta is táplálok iránta.
Nálunk valahogy nem volt annyira feltűnő jelenség ha kicsiként én dalra fakadtam. Nem tudom honnan örököltem a zenei hajlamot, mindenesetre kaptam belőle egy adagot. Régebbről csak néhány konkrétabb emlék maradt meg. Például, amikor a szomszédék nagy diófájának a tetejére felmásztam, s onnan énekeltem a "Már mi nálunk babám"-ot vagy épp, ami eszembe jutott. Odafönn nagyon szabadnak éreztem magam.
Nagymamám kicsi koromban szinte évente csinált velem egy "riportot", amikor magnószalagra rögzítettük, hogy mi történt velem abban az évben. Ezeken a felvételeken is gyakran énekelek, később gitározom. Igen a gitár. A legjobb barátom, egyszerűen nem bírok nélküle élni. Óriási ajándéknak tartom ezt a jó Istentől. 7 évesen -másodikosként - vitt el édesanyám a zenesuliba, mondván, hogy ő is tanult zongorázni, tanuljak meg én is. Nekem azonban nem nagyon tetszett ez a jövő - meg a hangszer is drága lett volna -, s mondtam neki, hogy inkább gitározni szeretnék.
Fiatal, nagyon jó fej gitártanárom lett, örökké vidám, s minden mókára kapható. Azt a bő 10 évet, amit a keze alatt töltöttem nem adnám oda semmiért. Hatalmas dolgokat éltünk át együtt. A hagyományos zenesulis FarsHangokon mindig az egyik legnagyobb látványosságot a gitáros csapat csinálta, baromkodásban is az élen jártunk ilyenkor. A városi rendezvények állandó szereplőjévé váltam, legyen az szólóban, duóban a tanárommal, vagy az egész gitárkamarás zenekarral. Élveztem a sikereket, az elismerést. Kálmán bával voltam először utca zenélni is, ami szintén nagyon nagy élmény volt. Láttam, hogy pénzt is tudok keresni egy olyan dologgal, amit nagyon szeretek csinálni.
Érettségi előtt még megpróbáltam felvételizni is zenei szakközépbe itt Budapesten. Elmentem két meghallgatásra. Rá kellett jönnöm azonban, hogy nem vagyok elég jó a zenei pályára, illetve későn kapcsoltam, s ha azt akarom, hogy felvegyenek a Műegyetemre, akkor most erről le kell tegyek. Így abbahagytam a felkészülést, viszont ez idő alatt is nagyon sokat tanultam. Hogy hogyan kell megtanulni egy zeneművet, technikailag és mentálisan is el kell merülni benne, s próbálni minél többet megjeleníteni a kottában leírt érzésekből.
A gimi utolsó éveiben beért annyira az egyik osztálytársam is gitárból, hogy közösen tudtunk zenélni. Kezdetben csak így az osztálynak, majd kezdtünk fellépni városi rendezvényeken, s amit igazán nagy dolognak tartok, hogy írtunk, írunk saját számokat is. Persze ebben nekem van nagyobb szerepem, viszont Attila nagyon sokszor ad olyan motivációt, erőt, ami nélkül nem jöhetnének létre a dalok.
De mit is jelent nekem ha gitározom, éneklek? Elvonulást, belső béketeremtést, megnyugvást, gondolataimnak érzéseimnek olyan kifejezését, amit más úton nem volnék képes.  Szeretek gyönyörködtetni én is, elbűvölni másokat a dalaimmal.
Hallgatni nagyon sokféle zenét szoktam, igyekszem kerülni a szélsőségeket. Édesapám Beatles-en nevelt fel, ők a nagyok,  aztán jött a rock korszak, majd a punk, párhuzamosan velük a csapból is a pop meg az R'n'B ömlött, nekem azok is bejöttek. Amikor alakítottunk egy kis, rövid életű zenekart a gimiben, akkor sok RedHotChiliPeppers-t hallgattam. Sokszor inkább dalok ragadnak meg, mint előadók, s a számok is csak akkor, ha kötődik hozzá valamilyen emlékem. Ha hallom, akkor mindig felidéződik bennem egy hozzá kapcsolt hangulat és életérzés.
Így a végére összefoglalásképpen pedig azt akarom leírni, hogy szerintem mi a szerepe a zenének az életben. Talán az, hogy adjon egy ritmust, vigyen egy kis színt a világba, teremtsen harmóniát, fejezzen ki hangulatokat érzéseket olyankor mikor a szavak elhallgatnak. Számomra a zene a lélek frissítő itala. (Írta:Farkas Márton)

Ma, 2012 május 6-án, anyák napján ketten vagyunk az urammal, mert Márton a múlt héten volt itthon - akkor megköszöntött - Bence fiamék sem jönnek haza, de telefonon hívott és boldog anyák napját kívánt. Reggel misére mentünk. Öt első áldozót ünnepeltünk és velük együtt köszöntötte Tamás Atya az édesanyákat. A Somogyi lányok gyönyörű verset mondtak, sírtam én is, nem csak a nevelő anyukájuk. Nagyon megható volt. Aztán hazajöttünk és kiültünk a kertbe reggelizni az én drága jó urammal. Csend volt, csak a madarak csiripeltek. G. Nagy Ilián verse jutott eszembe: " A rézfán fütyül a fütyülő. A mi kertünk madár-üdülő." Van itt tengelicpár, közönséges veréb, vadgalamb, zöldike, pinty, rigó és még ki tudja hányféle kétszárnyú gyönyörűség. A hangjuk pedig utolérhetetlen, másolhatatlan. Ahogy trilláznak, ahogy felelgetnek egymásnak. Van egy kis madáritatónk, odajönnek inni. Arról beszélgettünk Dezsővel, hogy jövőre már az unokánkkal együtt figyeljük a békákat, a kis gyíkot, a madarakat itt a kertben. Kell ennél több a boldogsághoz? Jut eszembe a másik G-Nagy vers! "Az én falum a legszebb falu, úgy hívják, hogy Boldogfalu.... Reggel, ha ajtónkat kinyitom, már zeng a madár-paradicsom." Itt élünk ebben a paradicsomban. Jó itt. (Írta: Csontos Gabriella)

2012. március 15. Ünnep van. Négy napos. Végre itthon a család. Sütöttem finomat, jól is sikerült. A sógornémtől kaptam a receptet. Nagyon finomra sikeredett, ízlett mindenkinek. Itt részletezem. Hozzávalók: A tésztához:6 db tojás,12 dkg kristálycukor, 1 csomag vaníliás cukor, 12 dkg liszt, fél citrom reszelt héja. A krémhez:25 dkg Rama, 30 dkg porcukor, 25 dkg túró, 1 csomag vaníliás cukor, fél citrom reszelt héja, 1 doboz barackkonzerv, én saját készítésű barack befőttet tettem bele. A díszítéshez porcukor. Elkészítés: Piskótát készítünk. A tojásokat szétválasztjuk. A fehérjét az összes cukorral kemény habbá verjük, majd a sárgáját és a citrom héját is hozzáadjuk és hirtelen belekeverjük a kézi mixer legmagasabb fokozatán. A lisztet óvatosan egy fakanállal a habba keverjük, majd a tésztát egy papírral kibélelt tepsibe öntjük és elsimítjuk. Előmelegített sütőben 220 fokon 10-12 percig sütjük. Miután kihűlt, keresztben kettévágjuk. Elkészítjük a krémet. Habosra keverjük a puha Ramát az átszitált porcukorral, a vaníliás cukorral és a reszelt citromhéjjal. Hozzáadjuk a túrót és tovább habosítjuk. Végül a lecsepegtetett, apróra felkockázott barackot is belekeverjük és a piskóta lapok közé töltjük. 2-3 órára hűtőbe tesszük, majd kocka alakúra vágjuk. Porcukorral meghintjük a tetejét és így kínáljuk.(Írta: Csontos Gabriella)

A Polgári Bál ötlete 2002-ben merült fel a Polgári Körben, melynek kezdeményezője és alapítója Dr. Farkas Dezső - az uram - volt, s aminek összejövetelei a Karacs Ferenc Múzeumban voltak. Személyes meghívásra jöttek a vendégek az első Bálra, melyet a Vasútállomás új épületének nagytermében tartottak. A báli meghívó rajzát egy Ország-Világ - képeslap a magyar művelt közönség számára - c.lapból vettük, melyet aztán Szilágyi Zoltán a "mmdesing" talajdonosa sokszorosított és Bába Brigitta készített el egy nagy lepedőre, ami még a mai napig is a Polgári Bál jelképe (a képen). A terem díszítését az első időkben Kissné Balla Krisztina és a Vonzáskör Egyesület hölgy tagjai készítették. Gyönyörű papír tulipánokat hajtogattak az asztalra, majd később Arnóth Sándorné Jutka és Béres Ibolya ötletei és áldozatos munkája alapján készültek a dekorációk. Emlékszem az első bálok egyikén Budai Ilona mesélt, énekelt, de vendég volt  egy másik Bálon Berecz András is. A Bál gazdasági ügyeit Terdik Ferenc, Kardos István, Kovács József bonyolították. Ők tárgyaltak a zenekarral, ők rendelték meg a vacsorához valókat, de kivette részét a szervezésből Mile István és Györkei Gyula is. A csigatésztát a püspökladányi Református Nőszövetség adta, a finom csirke füzesgyarmati gazdától való volt. A tombola felajánlások közül talán a legérdekesebb az volt, hogy Kovács József Tanár Úr minden évben egy arany nyakláncot hozott fődíjnak. A vendégek összetétele mindig igen változatos volt, hiszen a szépkoruaktól kezdve a fiatalságon át minden korosztály képviseltette magát. Még az első Bálon ott volt Bodnár Tanár Úr és Tanárnő, aztán első bálozóink is voltak mindig, hiszen felnőttek a gyerekeink a mulatozáshoz. Ők árulták a tombolát. A Polgári Bálok kezdetekor Karacs Alexandra volt több évig az est háziasszonya. Az évek során változott a helyszín, mivel a Vasútállomáshoz tartozó épület igen messze volt, így egyik alkalommal a Kis Petőfi Iskola tornatermében rendezték meg azt. Demetrovics József és Kardos István képviselő úr kérésére egy idő után arra is vigyáztak a szervezők, hogy mindenképpen a farsangi időben legyen a mulatság, és ne csússzon át a böjti időszakba. Az első két Bál után arra döntött a Polgári Kör Egyesület vezetősége, hogy nem hív prominens művészt fellépni a Bálra, hanem püspökladányi tehetséges gyerekek, felnőttek műsorát nézik meg ilyenkor. A helyi média nem mindig adott hírt a rendezvényről, így aztán Gombos Imre vállalta, a videofelvétel készítést, hogy maradjon meg az utókor számára -mintegy emlékül-, e szép esemény. Mi az urammal 2005-ben voltunk utoljára Polgári Bálon Püspökladányban, de azóta is figyelemmel kísérjük ezen rendezvény sorsát. A Polgári Kör Egyesület Őrdaru Egyesület néven folytatja tevékenységét, s több momentummal is gazdagodott azóta a Polgári Bál programja. A városban élő és alkotó Győrfi Lajos Magyar Örökség-díjas szobrászművész felajánlása folytán Polgári-díjat adnak át minden alkalommal az arra érdemes személynek, személyeknek. Rangja és hagyománya lett a Bálnak már nem csak a városban, de a Sárréten is. (Írta: Csontos Gabriella)

A 2011-es advent kezdetét, szinte észre sem vettem. Olyan rohanás az életünk, hogy nem is tudtam adventi koszorút készíteni, csak egy üvegtányérra tettem három lila, és egy rózsaszínű gyertyát.  Ez került az asztalra. A takarítást is csak nagyon lassan végeztem. Először a hálószobát, aztán a konyhát, és a többit. Közbejött, hogy advent harmadik vasárnapján is dolgoznom kellett. Már égett mind a négy gyertya, de csak nem volt igazi adventi hangulatom. Aztán december 20-án reggel rorátéra mentem. Fél hatkor már készülődtem, és mikor kiléptem az ajtón, akkor éreztem, hogy jön az ünnep felém. Tökéletes csend volt az utcán, éjszaka leesett egy kicsi hó, éppen csak betakarta a járdát, az utat, az árkokat. A lámpák ragyogtak, a templomban félhomály volt. Nem voltunk sokan, de talán épp ettől volt meghitt a hajnali mise. Bizonyára csak mi értünk rá ezen a kora reggeli órán, akik ott voltunk Isten házában. Tamás atya prédikációja egyszerre volt felhőtlenül vidám és elgondolkodtató. Ági néni gyönyörűen énekelt. Egész nap ebben éltem. Ment is a munka, mint a karikacsapás. Másnap pedig hazajött Marci. Az uram megvette a karácsonyfát. Szép ezüstfenyő. A helyét is megtaláltuk már, az idén máshova kerül, mint eddig. Nem soká itt lesznek a nagyszülők, eljön a szent este, amikor megszületik a kis Jézus, s együtt lesz a család. (Írta:Csontos Gabriella)

Az uram ma egész délelőtt a káposzta savanyítással volt elfoglalva. A Farkas mamáék által még anno Szlovákiában vett mázas-fedős-hasas kerámia edény (a képen) most is tele lett finom, apróra vágott káposztával, közé pedig hasábleveleket rakott az én drága jó uram. Az ízesítést a szomszédék adták a 10 kg gyalult káposztához és a 6 kg (3 fej) hasábhoz. Ez a következő: 26 dkg só, egy ujjnyi torma, csipetnyi köménymag rétegenként (kb. egy mokkáskanálnyi), egy kanálnyi bors, 4-5 babérlevél, egy negyed birsalma. Kimaradt az edényből egy kilónyi apró káposzta, amit megpároltam, kis cukorral olajon, majd Rácz Marika-féle lebbencs tésztát főztem sós vízben. Miután megfőtt, lecsöpögtettem és hozzákevertem a párolt káposztához. Estére vendégek jönnek, ez lesz a menü. Ki  cukorral, ki borssal ízesíti. Igazi őszi étel. Szeretem az illatát is. Megtelt vele a ház. (Írta: Csontos Gabriella)

Ősz van, beszedtük a virágokat a kertből. Mióta az uram a Szentannai Sámuel Gimnáziumban tanít jó helyük van a muskátliainknak. Az iskola folyosóján az ablakban vészelik át a telet, süt rájuk a nap, a takarító néni néha öntözi őket. A többi virág a lakásba kerül, ott kínlódnak szegények, mivel a központi fűtést nemigen szívlelik. Leveleik megnyurgulnak, lesárgulnak. Nem nagyon értek a virágokhoz, de már fejlődtem. Barátnémtól halottam és tanultam, hogy állott vízzel kell locsolni őket. Ezt valóban szeretik. Márton fiam szobája -mióta a gyerek egyetemista- elég hűvös, mivel elzárjuk a fűtést hétközben ott. Tehát most oda költöztettük telelni a majomkenyérfát, a kaktuszokat. Pista szomszédunk a minap egy diófa csemetével állított át hozzánk. Szerinte nálunk még van hely az udvaron a kis fa számára. Már van egy diófánk a szalonnasütő fölött, szép árnyékot ad. Termésének a héja ugyan olyan kemény, hogy alig tudjuk belőle kiszedni a dióbelet, de a madarak igen ügyesen megoldják ezt. Így lett belőle madáreleség télire. Kérdeztük is Pistát, hogy aztán jó lesz-e ennek a fának a termése? Mondta, hogy madár hozhatta, és a madár rossz diót nem vesz fel a földről. Így esett, hogy megtalálta helyét kertünkben a diófa. El is ültették a férfiak. Mondják, aki egy fát ültetett nem élt hiába. (Írta: Csontos Gabriella)