Körmendi Lajos író, újságíró (1946-2005) Karcag
A riport, a novella, a kisregény utánozhatatlan mestereként, s lírikusként is számon tartotta a kritika. Írt esszét, kritikát, tanulmányt, publicisztikát, szociográfiát, hangjátékot, vizuális költeményeket, készített fordításokat.
Első írásai a Napjaink-ban, a Forrásban és a Mozgó Világban jelentek meg. Huszonkét kötetet hagyott hátra. Munkásságát Bálint György- (1980), Népművelésért- (1992); 1994-ben Kölcsey-, 1995-ben Darvas József-, 1995-ben József Attila-, 2004-ben Arany János-díjjal ismerték el. Újságírói tevékenységéért 1996-ban Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat kapott. A Nagykunságért végzett kultúrapártoló és kultúraközvetítő több évtizedes tevékenységét a nagykun települések 2002-ben Nagykunságért kitüntetéssel jutalmazták.
1946. június 6-án született Karcagon. (Szülei: Körmendy Lajos, Lauer Katalin). Az általános iskolát Kunhegyesen kezdte. 1957-ig éltek itt, édesapja vízmester volt a Vízgépészeti Vállalatnál. Ezután szülővárosába visszaköltöztek. 1964-ben mélyépítő technikusi végzettséget szerzett Békéscsabán az Út-, Híd-, és Vízműépítési Technikumban. Ezután felszolgáló, majd könyvesbolti eladó volt. 1966-ból szakmájában dolgozott. 1974- 1980-ig a Szolnok Megyei Néplap munkatársa. Közben elvégezte 1976-ban az újságírói iskolát. 1981-től Karcagon művészeti előadó, 1983-tól művelődéstörténész és könyvtáros volt. 1985-ben az ELTE magyar-népművelés szakán szerzett oklevelet. 1985-től tanított a karcagi Gábor Áron Gimnáziumban, s 1987- től főelőadó volt a karcagi művelődési központban és beindította a Karcagi Hírmondó című városi lapot. 1989-1995 között Jász-Nagykun-Szolnok megye egyetlen országos terjesztésű kulturális lapjának, a Jászkunságnak munkatársa, főszerkesztője lett. Az 1989-ben várossá lett Kunhegyes újsága, a Kunhegyesi Híradó első évfolyamát is ő szerkesztette. A rendszerváltozás után bekapcsolódott a politikai életbe, a karcagi MDF és a Kunhalom Polgári Kör alapító tagja 1996-tól. 1990-ben szülővárosának alpolgármestere lett. 1996-ban irányításával létrejött a Barbaricum Irodalmi és Művészeti Egyesület és a karcagi Barbaricum Kiadó. Szerkesztőbizottsági tagja volt a Szolnokon 1997-től megjelenő Eső című irodalmi folyóiratnak. 2001-től regionális szerkesztője volt a Magyar Naplónak. Alapítója volt a 2002-től megjelenő Berek című periodikának. A Berek(fürdő)i Írótábornak és a bereki nemzetközi művésztelepnek szervezője.
Írásaiban termékenyítő erőt merített a kun örökségből. A Nagykunság hűséges fiának két nagy szellemi szerelme: a Kunság és a kunok keletei rokonsága volt. Megírta a nagykunsági mikrokozmoszt, Az együttleges szellem -et (2002) és a Táltos kincsé-t (2004) , melyben a kun hagyományokból meseirodalmát teremtette meg e tájegységnek a török hódoltság korától egészen az első világháborús katonatörténetekig. Készülő regényéből az Eső -ben olvashattunk részletet, (Zádor és Ágota földjén ) melyben szintén a kun hagyományokat kívánta olvasóinak bemutatni. Négy éven keresztül a Szabad Föld munkatársaként a Nagykunság falvainak, mezővárosainak és tanyavilágának életéről tudósított. Rólunk, kunhegyesiekről is számos írást készített. 2001-ben és 2003-ban író-olvasó találkozón volt vendégünk. Írásai olvashatók kalendáriumunk különböző számaiban és a Szavak szárnyán kunhegyesi irodalmi antológiában. Fanyar humorú, irónikus rövidebb írásait olvashattuk még a Metró újságban, a Kunbörzében valamint a Karcagi Infoban ( Találkoztam egy emberrel …) is.
2005. január 2-án értesültünk a szomorú hírről a médiából, hogy elhunyt az új év első napján Körmendi Lajos Karcagon élő költő, író, újságíró, szerkesztő, műfordító, irodalom- és kultúra-szervező, a családszerető apa. Életének 59. évében érte a kérlelhetetlen halál.
2005. január 8-án Berekfürdőn vettek tőle búcsút tisztelői, barátai, pályatársai és olvasói az ország-világ különböző településeiről. Kalász Márton, az Írószövetség elnöke, Jókai Anna író, valamint a Szabad Föld főszerkesztője Hardi Péter és dr. Hajdú Lajos berekfürdői polgármester mondott búcsúbeszédet temetésén. Csíkos Sándor színművész, volt nagykun kapitány verssel köszönt el a jó baráttól. Művei által továbbra is közöttünk él. Emlékét kegyelettel megőrizzük!
Művei:
Barbaricum (versek, 1981); Boldog emberek (szociográfiák, Bp. Magvető, JAK füzetek 18. 1985); Művész Pista huszonegye (kisregények, Bp. Magvető, 1987); A gyökeres állat (versek, 1992); Vad játékok (novellák, Szolnok, 1994); Édesem, ma oly fanyar vagyok (versek, 1995); Telefax a Megváltónak, avagy IV. Louis Bejgliumban (ifjúsági naplóregény, 1995, új kiad. 2003); A puszta fiai (műfordítások a kazak népköltészetből, 1996); A víz és a földek dalai (versfordítások olaszból, 1996); Magánkrónikák (novellák, 1996 Miskolc: Felsőmagyarország K.); A puszta fiai (kazak költők versfordításai, Karcag, 1996); Kurgán (versek, 1997); Öt perc az élet (szociográfia, Karcag, 1997); Robinson az árokparton (riport, Karcag, 1999); Dátumversek (versek, 1999); Az én Karcagom avagy Bod László festőművész világjárásai és hazatalálásai (riportkönyv, Karcag, 1999); Ötemiszuli Szalamat (kazak festő és grafikus pályaképe, Karcag, 2000); A képek árnyéka, avagy T. S. festőművész, aga, bég, bej, pasa, alkoholtábori hangadó és képmutogató mester tsudálatos világához egy-egy tsámpás lábjegyzet (versek, 2001); Régi kútba nézek (válogatott versek, 2001); Az együttleges szellem (művelődéstörténet, Bp., Széphalom Könyvműhely, 2002); Kutyafa (versek, 2002); A táltos kincse (mondák, mesék, történetek, Karcag 2004)

Karacs Ferenc 1770-1838

A tudós térképész és rézmetsző 1770. március 16-án született Püspökladányban, tehetős, művelt családban, ahol gondot fordítottak a gyerekek nevelésére
Karacs Ferenc a debreceni református kollégiumban tanult, majd Pesten mérnöki tanulmányokba kezdett, de érdeklődése a rézmetszés felé fordult és Bécsben folytatta ilyen irányú tanulmányait. 1795-ben nyitotta meg pesti műhelyét, amely hamarosan nemcsak Magyarországon, de Európaszerte híressé vált. 1802-ben házasodtak össze Takács Évával, hat gyermekük született. Pesti házuk a korabeli tudósok, művészek társasági központja lett. Takács Éva a házasságban egyenrangú társ volt, gyerekeiket egyetértésben, felvilágosodott szellemben nevelték, ahogyan lányuk, Karacs Teréz apjáról írt visszaemlékezésében olvasható.

Szegő Gábor matematikus 1895. január 20.- 1985. augusztus 7. Hosszú és tekervényes úton jutott el Kaliforniáig, a világtörténelem is sorsának nagy részben alakítója volt. (Apja Szegő Adolf, édesanyja Neuman Hermina). Születési adatait január 27-én jegyezték be a karcagi Kerületi Főrabbiság Anyakönyvi Hivatalában.

Elemi iskolai tanulmányait Kunhegyesen végezte, majd Szolnokon a Magyar Királyi Állami Gimnáziumban (ma Verseghy Ferenc nevét viseli) érettségizett 1912-ben kitűnő eredménnyel. Rendszeres megoldója volt a Középiskolai Matematikai Lapoknak. 1912-ben nyerte meg a Mathematikai és Physikai Társulat XIX. tanulóversenyét. (Neve nagynevű kiválóságok mellé került: Fehér Lipót, Kőnig Dénes, Kármán Ferenc, Teller Ede stb.) Ebben az évben beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakára és az Eötvös Kollégium lakója lett. A magyar mellett német nyelvű előadásokat is hallgatott. Egyetemi évei alatt Fejér Lipót, Beke Manó és Eötvös Lóránd hatottak rá legjobban.

1913-14 nyarát Németországban töltötte a berlini, majd a göttingeni egyetemen. Az első világháború az ő életébe is beleszólt. 1915-1918 között az Osztrák-Magyar Monarchia cs. és kir. hadseregében szolgált.

1918-ban doktorált a bécsi tudományegyetemen, s a háború után tanársegédként a budapesti Műegyetemre került Kürschák József mellé 1920-ig.

1919-ben családot alapított, feleségül vette Neményi Erzsébet Anna vegyészt, akivel 50 éven át boldog házasságban élt. Két gyermekük született: Péter 1925-ben Berlinben, Veronika 1929-ben Königsbergben.

1921-ben Berlinbe költöztek, ahol magántanár lett, majd 1926-ban a königsbergi egyetem professzorává nevezték ki. Magyarországon komoly elismerésben részesült, 1924-ben megkapta a Kőnig Gyula-díjat, amit második alkalommal ítéltek oda. 1925-ben megjelent a Pólya Györggyel közösen írt: Problémák és tételek az analízis köréből című kétkötetes könyve. Korán, 1913-ban került kapcsolatba Pólya Györggyel, amit a Pólya által felvetett problémák megoldásával ért el.

Zsidó származása miatt 1934-ben kénytelen volt elhagyni Németországot, az Egyesült Államokba került, ahol St. Louis Washington Egyetemén fizetés nélküli állást kapott, különböző közadakozásokból, alapítványokból tartotta fenn magát. 1938-ban tanszéket kapott Stanfordban, tisztét 1953-ig töltötte be, s világszínvonalra emelte az egyetem matematikai tanszékét. 1940-ben lett az Egyesült Államok állampolgára. Tagja volt az akadémiának és az MTA-nak. 1960 augusztusában ment Emirátus professzorként nyugdíjba. Ezután sokat utazott matematikai konferenciákra. Budapesten 1969-ben Fejér Lipót munkásságáról tartott előadást. 1973-80 között idejének nagy részét Budapest és otthona, Paló Altó között töltötte. Parkinson kórban szenvedett, betegsége egyre súlyosbodott. 90 éves korában halt meg otthonában.

Szegő Gábor életében 130 (141) tudományos dolgozatot és 7 könyvet publikált különböző nyelveken. (Ortogonális polinomok, 1939; Izoperimetrikus problémák a matematikai fizikában – Pólya Györggyel közösen 1951-ben írta; Toeplitz formák és alkalmazásaik – Ulf Genaderrel 1958-ban stb.) Az ortogonális polinomokról írt, nagy részben saját kutatási eredményére épülő munkájával Szegő Gábor rakta le a „konstruktív függvénytan alapjait…”

A neves matematikus számára méltó emléket állítottak szülővárosában.  Kunhegyesen avatták fel 1995. augusztus 23-án Magyarország első matematikus szobrát, Szegő Gábor portrészobrát, Győrfi Lajos alkotását. A város Önkormányzata és a Bolyai János Matematikai Társaság megemlékezett a tudós életéről és munkásságáról.

 

Kerekes László ( 1961–2000 )
Jászai Mari-díjas színművész
Tizennyolc éves, kedves, gátlásos püspökladányi gyerek volt, amikor felvették a Főiskolára. Legfiatalabb fiúként abba a jól jegyzett osztályba járt, amelynek az lett a neve, hogy Hirtling-Funtek-Mácsai. A társak egy részének hamar beindult a szekér a fővárosban, Kerekes viszont Zalaegerszegre szerződött diplomaosztás után, hogy Ruszt Józsefnél tanuljon tovább. A Hevesi Sándor Színházban töltött hat évad a csendes szakmai gyarapodás időszaka volt. Pályakezdő létére már Zalaegerszegen sem volt elsikkadó típus. Ha csak öt perc és öt mondat erejéig jelent meg a színen, akkor is észre kellett venni őt.  Harminc felé közelítve – s megelégelve a megelégelendőket a Hevesi Sándor Színházban – Szolnokra távozott. Ott két év alatt mindössze egyetlen érdemi találkozása volt, történetesen Jim O'Connorral, a régi ismerőssel. Tennessee Williams Üvegfigurák című darabjának e hősét ugyanis már Zalaegerszegen is eljátszotta. 1993-ban csatlakozott a Móricz Zsigmond Színházhoz. Az új igazgató, Verebes István hívta, s rögtön Jago szerepét bízta rá. A nyíregyházi hat év a fejlődés, az érlelődés, majd a ki- és beteljesedés időszaka lett Kerekes László színészetében.  A legutóbbi évek meghozták számára az igazán jelentős feladatokat, a komoly sikereket, az elismertséget, a Jászai Mari-díjat és a fővárosi szerződést is. Egykori osztályfőnöke, Kerényi Imre invitálta őt a Madách Színházba. Ment is, de azért képletesen kint hagyta ajtaján a Rögtön jövök!-táblát a nyíregyházi színészházban.  Mint alkotó ember Kerekes nem volt egyszerű eset. Nem próbált könynyen, és nem játszott könnyedén. Technikák helyett inkább önmagához folyamodott – belsődleges színész volt. Meggyötrődött minden alakításért – kicsiért, nagyért, óriásiért egyaránt –, s ezenközben nemigen tudott szárnyakat adni a partnereknek.  Azt hiszem, a szemével adta a legtöbbet a közönségnek is. Megőrződő pillantásokat hagyott a nézőkre. Alapesetben világoskék tó volt a szeme. Bárki belenézhetett a nézőtérről, s visszatükröződni láthatta minden bizonytalanságát, félszét és kételyét. Az övét és a sajátját is.  (Részlet: Stuber Andrea nekrologjából)