1896. október 23-án született Sárrétudvariban Költő Nagy Imre. Nagyon szegény családban nőtt fel és mindössze hat elemit végzett, de már iskolás korában nagyon szerette az irodalmat, különösen a verseket. Fiatal korában írt rigmusait kedvelték a faluban. Nagy szegénységben, de szeretetben élt felesége és három gyermeke körében.
Nyilvánosságra csak 31 éves korában lépett a Magyar Falu című újságban, és 1929-ben a lap Nagy Imrének ítélte a versírás „bronztulipánját”. A díjat a helyi községházán ünnepélyes keretek között adták át, ahová meghívták Bihar megye elöljáróit is. Sinka Istvánnal vezető lírikusai voltak a Magyar Falu című lapnak, azonban 1933-ban az új főszerkesztő megjelenésével a népi irodalom elakadt. Nagy Imre és társai becsapva érezték magukat. Sem a laptól, sem a kormánytól nem kaptak segítséget a „hárommillió koldus” helyzetének javítására.
Utolsó éveiben a népi írók Szabó Pál és Móricz Zsigmond karolták fel. „Holtak derese” című kötetét Püski Sándor adta ki 1940-ben. A munkában és nélkülözésben elnyűtt szervezetét gyógyíthatatlan betegség támadta meg, melynek követeztében 46 évesen halt meg 1942. december 6-án szülőfalujában. Összegyűjtött versei „Tücsök a máglyán” címmel láttak napvilágot 1971-ben. Hagyatékát, emlékét tisztelettel őrzik Sárrétudvariban.

" Jártam-e, járhattam-e abban a házban, ahol Csáth Géza - aki 1915 őszétől körzeti orovsként dolgozott Földesen - lakott, nem tudom. Az épületet fél évszázad alatt elvihette a háború, át is építhették. De lakójának emléke elevenen él Földes idősebb polgárainak emlékezetében. Elmondásaik alapján katonabakkancsban, esőkabátban, viharlámpát lóbálva baktató körorvos képe sejlik föl, aki a háború éveiben gyalog és szekéren járta a Földes környéki tanyákat, hogy elláthassa a rászorulókat. Nagyapám úgy emlékezik rá, hogy amikor a betegekről volt szó nem ismert fáradságot.
 Pedig ekkor már beteg volt ő maga is. 1910-ben diagnosztizálják  tüdőcsúcshurutját. Tuberkulózisát a híres tátrafüredi szanatóriumban kezeltette ( ott ismerkedett meg élete nagy szerelmével, Jónás Olgával, akit hamarosan feleségül vett ), 1913-ban átlépi a "petit morphinisme" határát. A Liget Szanatóriumban a cipője sarkában őrzi a kábítószert. Családja könyörgő rábeszélésre már-már rászánná magát a zártosztályos kezelésre, amikor kitör az első világháború. Brenner doktort rövid frontszolgálat után hazavezénylik, és betegszabadságot kap.
 Előpatak, Földes, Regőce: ezek voltak körzeti orvosi állomásai. Meg nem mondom miért éppen ezek, hiszen az első Székelyföldön, a második a Hajdúság déli részén, a bihari Sárrét határán, a harmadik pedig Bácskában, Zombortól északra található. Szülőföldemnél maradva, vajon tudták-e a földesiek, hogy kölyökképű doktoruk nemcsak orvos, hanem kora legjobb zenekritikusa is, aki az elsők között ismerte fel Bartók és Kodály jelentőségét. ( a Nyugatban három év alatt négyszer értekezett Bartókról )? Hogy már tizennégy évesen zenekritikákat és karcolatokat írt a Bácskai Hírlapba? Hogy a századelő magyar irodalmának élvonalába berobbanó író - családjának irodalmi gyökerei a XVI. századig nyúlnak vissza -, akinek első novelláskötete A varázsló kertje még egyetemista korában jelent meg? Hogy történeteinek lélektani elemző impulzusai egészen új jelenségnek számítanak a magyar irodalomban? Hogy sikeres szinházi szerző, akinek két darabját - Janika, Hamvazószerda  (ez utóbbinak a kisérőzenéjét is maga írta ) - már 1911 májusában bemutatta a budapesti Magyar Szinház? Hogy átfogó műveltsége révén 1914-ben a Martinovics  szabadkőműves páholyban olyanok társaságában avatták mesterré, mint Bölöni György, Ady Endre és Fenyő Andor? Hogy Kosztolányi Dezső unokaöccse, aki akkor amikor az első világháborúban Földes háborús áldozatainak a száma elérte a háromszázat, kétségbeesett sorokban számolt be unokabátyjának az értelmetlen pusztulásra szántak bevonulásáról? 1916 júliusában több levelet is írt Kosztolányinak Földesről. " Már minden harmadik családnak elesett halottja van "-panaszolja az egyikben.
 Vajon érezhette, érzékelhette-e a földesi orvosi rendelőt felkereső beteg, hogy kezelőorvosa vele egy cipőben jár? Csáth Gézát ugyanis ekkor már súlyos lelki és testi panaszok gyötrik. Idegfájdalmak kínozzák, teste nagy részét gennyes sebek, fekélyek borítják, látása romlik. Étvágytalan, feje fáj, alig van íz- és szagérzéke. Üldöztetési rögeszméi miatt állandóan kést hord magánál, potenciazavarát paranoiás féltékenységgel palástolja - és három év múlva eldörren a végzetes lövés. "
Részlet Juhani Nagy János Gondoltad volna c. könyvéből 

BOD László festő (Karcag, 1920. augusztus 26.–Budapest, 2001. augusztus 14.)

1938-1943: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Benkhard Ágost, Burghardt Rezső, Szőnyi István. Elekfy Jenő tanársegédje volt az akvarell szakon. 1949-1954 között az Állami Bábszínház igazgatója volt. Ezután újból festészettel foglalkozott. A Mednyánszy Társaság és a DunapArt Művészeti Egyesület alapító tagja és első elnöke. 1972: az Egri Akvarell Biennálé díja, 1987: nívódíja; 1982: Káplár Miklós díj. 1990-ben Pro Arte Budapest díjat kapott. 1967-től nyaranta Velence községben dolgozott és szervezte a Kápolna Galéria kiállításait. Oldott festőiségű csendéletek, életképek mellett főként tájképeket festett. Budapesten élt és dolgozott.

Berekfürdőn a Művelődési Ház nevét viseli.

Németh Gyula (1890-1976) nyelvész, turkológus
Karcagon született, itt kezdett törökül tanulni és innen indult el első törökországi útjaira (Isztambulba - 1907, majd Aydinba és Szmirnába - 1908). 1909-től az Eötvös Kollégium tagjaként a budapesti Tudományegyetemen tanult olyan tudósok mellett mint Gombocz Zoltán, Munkácsi Bernát, Goldziher Ignác és Vámbéry Ármin. 1911 és 1914 között többször járt tanulmányúton Lipcsében, Kielben és Berlinben. A budapesti egyetemen 1915-ben habilitált, 1916-ban a turkológiai tanszék rendkívüli, majd 1918-ban rendes egyetemi tanára lett.
1916-17-ben jelent meg török nyelvtana, amely az arab írásos oszmán-török elsajátítására máig a legjobb kézikönyv. 1921-ben publikálta első tanulmányait a magyar nyelv török jövevényszavairól és a magyar őstörténet kérdéseiről. 1930-ban jelent meg legfontosabb és legnagyobb hatású munkája, A honfoglaló magyarság kialakulása. A könyvben a török törzsnévadást, a török törzsrendszert és a nomád török államok kialakulási formáit vizsgálta és bemutatta a csatlakozott török törzsek szerepét a magyar nép etnikumának kialakulásában.
Tudományos munkásságának egy másik fontos területe a nagyszentmiklósi kincs feliratainak vizsgálata. Véleménye szerint a feliratokat egy kipcsak típusú török nyelven, a besenyőkén írták. A 30-as évektől kezdve az oszmán-török nyelv kutatására fektette a hangsúlyt: behatóan foglalkozott a bulgáriai török nyelvjárásokkal. Nyelvjárási szövegeket gyűjtött és adott ki, tisztázta a nyelvjárások felosztásának elvi problémáit.
Számos tanulmányt szentelt annak a kérdésnek, hogy hol volt a törökség őshazája, mikor kezdődött a török népek vándorlása. Ezekre a kérdésekre a nyelvészet eszközeivel kereste a választ. Sokat foglalkoztatta az is, hogy Attila hunjai vajon törökül beszéltek-e, és hogy mi közük volt a magyaroknak a hunokhoz, mennyire megbízhatók a magyar krónikák azon állításai, hogy a magyarok a hunok utódai. Németh Gyula a kérdés négy kiváló szakértőjével, Ligeti Lajossal, Váczy Péterrel, Fettich Nándorral és Eckhardt Sándorral együtt egy, a nagyközönség számára is érthető összefoglaló műben, az 1940-ben megjelent Attila és hunjai c. kötetben kísérelte meg a válaszadást. 1957-ben egy 1422-ből fennmaradt oklevél hátoldalán besenyőnek vélt szójegyzéket találtak. Ezt a szöveget Németh megfejtette és megállapította, hogy az a magyarországi jászok nyelvén íródott; ma ez az egyetlen alán nyelvemlék. Németh Gyula tudományos munkássága elismeréseként 1930-ban megszervezhette a Bölcsészeti Karon a Török Filológiai és Magyar Őstörténeti Intézetet. 1932-ben és 1935-ben a kar dékánjának választották meg, 1947-49-ben pedig az egyetem rektorának. A Magyar Tudományos Akadémiának 1922-től volt levelező, majd 1932-től rendes tagja. 1939-től tíz éven át titkára, majd 1949-től 1954-ig elnöke a Magyar Tudományos Akadémia I. Osztályának. 1950-től 1965-ig a A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének igazgatója. Németh Gyula nevéhez fűződik a Kőrösi Csoma Társaság megalakítása (1920), a Kőrösi Csoma-Archivum szerkesztése, a Bibliotheca Orientalis Hungarica c. monográfia sorozat megindítása (1928), és az Acta Linguistica Hungarica szerkesztése. Számos tudományos szervezetnek volt tiszteletbeli tagja. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1970-ben díszdoktorává avatta.

1858. május 20-án, Kabán született. A gimnáziumi érettségi után teológiai tanulmányokat folytatott, de sohasem lett belőle pap. Ötödikes gimnazistaként már énekkart szervezett, s alig 20 évesen az országos hírű debreceni kántus élére került. Tíz évvel később a Debreceni Városi Dalegylet karnagyává választották. Karnagyi képességeinek kibontakozása nyomán a dalegylet nemcsak a magyarországi városokban ért el sikereket, hanem Triesztben, Velencében a zeneileg igényes olaszokat is meghódította. Hangverseny körútjaikon a lengyelek testvéri szeretettel fogadták őket, Erdélyben a magyarok és nemzetiségiek együtt ünnepeltek. Konstantinápolyban a szultán a jól sikerült hangverseny után Mácsainak és néhány dalosnak magas kitüntetést adományozott.
A debreceni vagongyár munkásaiból 1898-ban egy férfikórus alakult, melynek vezetését szintén magára vállalta Mácsai. Zenei, pedagógiai felkészültségének ez újabb erőpróbája volt. A fegyelmezetlenséget nem tűrte sem a muzsikálásban, sem az emberi magatartásban, mégis meghitt közösséget tudott maga körül teremteni a diák és felnőttkórusokban egyaránt. Tanítványai rajongásig szerették. Karnagyi és tanári kiválóságán kívül zeneszerzői, alkotó munkásságáért is elismerés illeti, melyet szerénysége miatt kortársai közül kevesen ismertek. Nagyszámú Mozart, Schubert, Rossini, Egressy, Erkel, Dankó művet írt át zenekarra. A Csokonai dalok tolmácsolásáért Jókai Mór elismerését fejezte ki. Munkásságáról Kodály Zoltán is elismerően nyilatkozott. Sokszor felkereste a falvakat, vidéki városokat a népzenei, kulturális felemeléséért. Hatással volt az egész ország kórusmozgalmának erősödésére. Dallal, muzsikával telített ember volt Mácsai, zenei zsenialitása, emberismerete, jó szervezőképessége megértő humanitással párosult. Tekintélyét nagy tudása, embersége, kiegyensúlyozott egyénisége biztosította.
Mindössze 66 éves volt, amikor zenéért rajongó szíve örökre megállt. Tisztelőiből 1925-ben, Debrecenben megalakult a Mácsai Dalkör, mely célul a magyar dalnak Mácsai szellemében való művelését tűzte maga elé.Emlékezetét Kabán és Debrecenben utca őrzi, a kultúriskola falán emléktábla található, s 1976 októberében a kabai művelődési ház az ő nevét vette fel.

Györffy István (Karcag, 1884. február 11. – Budapest, 1939. október 3.) etnográfus (néprajzkutató), egyetemi tanár, az MTA tagja.
Egyetemi tanulmányait Kolozsváron és Budapesten végezte. 1909-től a Magyar Nemzeti Múzeum gyakornoka volt. 1910-ben a kolozsvári egyetemen szerzett bölcsészdoktori diplomát. 1912-től múzeumi segédőr. 1917-ben a moldvai csángók között dolgozott, 1918-ban részt vett a félbeszakadt Lénárt-féle kisázsiai expedícióban. Ez évben a múzeum igazgatóőrévé nevezték ki. 1926-tól egyetemi tanár. 1929-től magántanár. 1932-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. 1934-től a néprajz első nyugalmazott rendes tanára. 1938-tól a Táj- és Népkutató Központ vezetője. Györffy István volt a magyar néprajz első professzora, a tudomány hazai megteremtője. Foglalkozott a kunság néprajzi problémáival, különböző néprajzi csoportok kialakulásának körülményeivel (hajdúk, matyók). A népviselet és népművészet körében végzett kutatásai alapján kiváló monográfiákat írt. Vizsgálta az újkori magyar szórványtelepüléseket. Tudományos szervező és nevelő munkásságával hozzájárult a magyar néprajzi kutatás európai szintre emeléséhez. A népélet szépirodalmi leírásával bizonyos fokig a népi írók falukutató irodalmának volt az előfutára. Róla nevezték el később a baloldali parasztfiatalok Györffy-kollégiumát, szülőföldjén, Karcagon a múzeumot (Győrffy István Nagykun Múzeum), és a település egyik Általános Iskoláját. 

PAPI LAJOS szobrász, (Kisújszállás, 1921. szeptember 7. - Karcag, 1987. február 11.)
A szobrászmesterséget apjától tanulta, majd a Szolnoki Művésztelepen és Bp.-en tökéletesítette. Autodidakta volt; mestereinek Medgyessy Ferencet és Borsos Miklóst tekintette. Dolgozott a Szovjetunióban 1945-48-ig, nyaranta Lengyelországban és szülővárosában. Különös és egyéni hangú képviselője az 1945 utáni magyar szobrászatnak. Irányzathoz nem sorolható, a maga művészi útját járta. Szobrászata erőteljes és archaikus jellegű. Elemi erejű plasztikái az ősi magyar formakincs, a népművészet és a korabeli szobrászat elemeit ötvözik sajátos, csak rá jellemző módon. Az ízes előadásmód az anyag bravúros megmunkálásával társul művein. 1969: Káplár Miklós-díj; 1973: Szolnoki Művészeti-díj; 1974: Nyíregyháza-Sóstói Művésztelep, II. díj; 1985: a Sóstói Kultúrpark díja. A Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep alapító tagja. Résztvevője a következő szimpóziumoknak: 1979, 1980: Villányi Kőszobrász Szimpózium; 1985: Nyíregyháza-Sóstói Alkotótelep. Rendszeres résztvevője volt a szolnoki, debreceni, békéscsabai és tokaji tárlatoknak. Realista hangvételű portrék, figurák, állatidézések jellemzik munkásságát. Életművének jellegzetes együttese a magyar történelem és művészet kiemelkedő alakjait megjelenítő portrék (Szent István, Móricz Zsigmond), valamint a mítoszok hőseit idéző kompozíciók. Kisplasztikáinak, monumentális kompozícióinak domináns anyaga a kő.

(Nagyszalonta, 1897. szept. 24. - 1969. jún. 17.): költő, író.
Ősei pásztorok voltak, tízéves korától ő is bojtárkodott a bihari pusztákon. 1919-ben nősült (Pap Piroska), majd Vésztőre költöztek, ahol alkalmi munkából, napszámból élt. Versei 1930-tól jelentek meg, először a Magyar Falu, majd Bajcsy-Zsilinszky lapja, a Szabadság közölte azokat. Első önálló kötetét 1933-ban a szeghalmi református gimnázium adta ki (Himnuszok Kelet kapujában.). 1934-35-ben a Komádi és Vidéke c. hetilap munkatársa.1935-ben munkatársaival Komádiban megalapították a Kelet Népét; még ebben az évben meghalt felesége. 1937-ben házasságot kötött Péczely Katalinnal és Budapestre költöztek. 1939-ben Püski Sándor kiadta gyűjteményes kötetét (Vád), majd további könyveit is. Országszerte ünnepelt költő, rendszeresen szerepelt a népi írók estjein. Részt vett az 1943-i szárszói találkozón is. Elhatárolta magát a hitlerizmustól és a bolsevizmustól egyaránt. 1945-1949-ig gazdálkodott, majd Pestre költözött. Bizakodó versekkel üdvözölte a demokratikus reményeket. Egyre erőteljesebb támadások érték korábbi indulatos, nacionalistának minősített megnyilatkozásai miatt. 1949-ben kiszorult az irodalomból, a tiltott írók listájára került. 1957-től jelentek meg újra versei. 1957-ben elvált feleségétől, házasságot kötött Szin Magdával, kései szerelmes verseinek, az Éna-daloknak ihletőjével. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott.

 

Körmendi Lajos író, újságíró (1946-2005) Karcag
A riport, a novella, a kisregény utánozhatatlan mestereként, s lírikusként is számon tartotta a kritika. Írt esszét, kritikát, tanulmányt, publicisztikát, szociográfiát, hangjátékot, vizuális költeményeket, készített fordításokat.
Első írásai a Napjaink-ban, a Forrásban és a Mozgó Világban jelentek meg. Huszonkét kötetet hagyott hátra. Munkásságát Bálint György- (1980), Népművelésért- (1992); 1994-ben Kölcsey-, 1995-ben Darvas József-, 1995-ben József Attila-, 2004-ben Arany János-díjjal ismerték el. Újságírói tevékenységéért 1996-ban Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat kapott. A Nagykunságért végzett kultúrapártoló és kultúraközvetítő több évtizedes tevékenységét a nagykun települések 2002-ben Nagykunságért kitüntetéssel jutalmazták.
1946. június 6-án született Karcagon. (Szülei: Körmendy Lajos, Lauer Katalin). Az általános iskolát Kunhegyesen kezdte. 1957-ig éltek itt, édesapja vízmester volt a Vízgépészeti Vállalatnál. Ezután szülővárosába visszaköltöztek. 1964-ben mélyépítő technikusi végzettséget szerzett Békéscsabán az Út-, Híd-, és Vízműépítési Technikumban. Ezután felszolgáló, majd könyvesbolti eladó volt. 1966-ból szakmájában dolgozott. 1974- 1980-ig a Szolnok Megyei Néplap munkatársa. Közben elvégezte 1976-ban az újságírói iskolát. 1981-től Karcagon művészeti előadó, 1983-tól művelődéstörténész és könyvtáros volt. 1985-ben az ELTE magyar-népművelés szakán szerzett oklevelet. 1985-től tanított a karcagi Gábor Áron Gimnáziumban, s 1987- től főelőadó volt a karcagi művelődési központban és beindította a Karcagi Hírmondó című városi lapot. 1989-1995 között Jász-Nagykun-Szolnok megye egyetlen országos terjesztésű kulturális lapjának, a Jászkunságnak munkatársa, főszerkesztője lett. Az 1989-ben várossá lett Kunhegyes újsága, a Kunhegyesi Híradó első évfolyamát is ő szerkesztette. A rendszerváltozás után bekapcsolódott a politikai életbe, a karcagi MDF és a Kunhalom Polgári Kör alapító tagja 1996-tól. 1990-ben szülővárosának alpolgármestere lett. 1996-ban irányításával létrejött a Barbaricum Irodalmi és Művészeti Egyesület és a karcagi Barbaricum Kiadó. Szerkesztőbizottsági tagja volt a Szolnokon 1997-től megjelenő Eső című irodalmi folyóiratnak. 2001-től regionális szerkesztője volt a Magyar Naplónak. Alapítója volt a 2002-től megjelenő Berek című periodikának. A Berek(fürdő)i Írótábornak és a bereki nemzetközi művésztelepnek szervezője.
Írásaiban termékenyítő erőt merített a kun örökségből. A Nagykunság hűséges fiának két nagy szellemi szerelme: a Kunság és a kunok keletei rokonsága volt. Megírta a nagykunsági mikrokozmoszt, Az együttleges szellem -et (2002) és a Táltos kincsé-t (2004) , melyben a kun hagyományokból meseirodalmát teremtette meg e tájegységnek a török hódoltság korától egészen az első világháborús katonatörténetekig. Készülő regényéből az Eső -ben olvashattunk részletet, (Zádor és Ágota földjén ) melyben szintén a kun hagyományokat kívánta olvasóinak bemutatni. Négy éven keresztül a Szabad Föld munkatársaként a Nagykunság falvainak, mezővárosainak és tanyavilágának életéről tudósított. Rólunk, kunhegyesiekről is számos írást készített. 2001-ben és 2003-ban író-olvasó találkozón volt vendégünk. Írásai olvashatók kalendáriumunk különböző számaiban és a Szavak szárnyán kunhegyesi irodalmi antológiában. Fanyar humorú, irónikus rövidebb írásait olvashattuk még a Metró újságban, a Kunbörzében valamint a Karcagi Infoban ( Találkoztam egy emberrel …) is.
2005. január 2-án értesültünk a szomorú hírről a médiából, hogy elhunyt az új év első napján Körmendi Lajos Karcagon élő költő, író, újságíró, szerkesztő, műfordító, irodalom- és kultúra-szervező, a családszerető apa. Életének 59. évében érte a kérlelhetetlen halál.
2005. január 8-án Berekfürdőn vettek tőle búcsút tisztelői, barátai, pályatársai és olvasói az ország-világ különböző településeiről. Kalász Márton, az Írószövetség elnöke, Jókai Anna író, valamint a Szabad Föld főszerkesztője Hardi Péter és dr. Hajdú Lajos berekfürdői polgármester mondott búcsúbeszédet temetésén. Csíkos Sándor színművész, volt nagykun kapitány verssel köszönt el a jó baráttól. Művei által továbbra is közöttünk él. Emlékét kegyelettel megőrizzük!
Művei:
Barbaricum (versek, 1981); Boldog emberek (szociográfiák, Bp. Magvető, JAK füzetek 18. 1985); Művész Pista huszonegye (kisregények, Bp. Magvető, 1987); A gyökeres állat (versek, 1992); Vad játékok (novellák, Szolnok, 1994); Édesem, ma oly fanyar vagyok (versek, 1995); Telefax a Megváltónak, avagy IV. Louis Bejgliumban (ifjúsági naplóregény, 1995, új kiad. 2003); A puszta fiai (műfordítások a kazak népköltészetből, 1996); A víz és a földek dalai (versfordítások olaszból, 1996); Magánkrónikák (novellák, 1996 Miskolc: Felsőmagyarország K.); A puszta fiai (kazak költők versfordításai, Karcag, 1996); Kurgán (versek, 1997); Öt perc az élet (szociográfia, Karcag, 1997); Robinson az árokparton (riport, Karcag, 1999); Dátumversek (versek, 1999); Az én Karcagom avagy Bod László festőművész világjárásai és hazatalálásai (riportkönyv, Karcag, 1999); Ötemiszuli Szalamat (kazak festő és grafikus pályaképe, Karcag, 2000); A képek árnyéka, avagy T. S. festőművész, aga, bég, bej, pasa, alkoholtábori hangadó és képmutogató mester tsudálatos világához egy-egy tsámpás lábjegyzet (versek, 2001); Régi kútba nézek (válogatott versek, 2001); Az együttleges szellem (művelődéstörténet, Bp., Széphalom Könyvműhely, 2002); Kutyafa (versek, 2002); A táltos kincse (mondák, mesék, történetek, Karcag 2004)

Karacs Ferenc 1770-1838

A tudós térképész és rézmetsző 1770. március 16-án született Püspökladányban, tehetős, művelt családban, ahol gondot fordítottak a gyerekek nevelésére
Karacs Ferenc a debreceni református kollégiumban tanult, majd Pesten mérnöki tanulmányokba kezdett, de érdeklődése a rézmetszés felé fordult és Bécsben folytatta ilyen irányú tanulmányait. 1795-ben nyitotta meg pesti műhelyét, amely hamarosan nemcsak Magyarországon, de Európaszerte híressé vált. 1802-ben házasodtak össze Takács Évával, hat gyermekük született. Pesti házuk a korabeli tudósok, művészek társasági központja lett. Takács Éva a házasságban egyenrangú társ volt, gyerekeiket egyetértésben, felvilágosodott szellemben nevelték, ahogyan lányuk, Karacs Teréz apjáról írt visszaemlékezésében olvasható.