Bizarr álmom volt. Elhunyt férjemmel, Jóskával álmodtam. Öltönyben állt. Mélabú ült az arcán. Amint kicsit közelebb léptem hozzá, észrevettem, hogy hiányos az öltözete. Csak fél pár cipőt viselt. Kérlelő hangon megszólított.
- "Feleségem, ígérd meg, hogy megtalálod és elhozod nekem az ünneplő cipőm párját. Szükségem van rá, mert már nagyon fázik a lábam."
- "Ígérem!" Hagyta el a számat a szó, mely ébredéskor elmosódó, artikulálatlan nyöszörgésnek hallatszott.
Nem kell tartanom, hogy bárkit is felvernék. Egyedül vagyok. Egy elkülönített szobában élek a helyi öregek otthonában. A többi lakótól ajtók választanak el… Talán épp most van a reggeli műszakváltás, mert a kedves gondozónő még nem érkezett meg a reggelivel és a gőzölgő gyümölcs teával.
A szememet még csípi az álom. Az agyam is azon kattog, hogy találhatnám és adhatnám vissza Jóskának a cipőt?!
Élet és halál mezsgyéje választ el bennünket. Az életem ágyhoz köt. Már legalább 6 éve
le sem tudok szállni az ágyról segítség nélkül.
Az éves sem megy egyedül. Ilyen a második gyerekkor…
Mindegy! Ígéretet tettem Jóskának.
Hű leszek szavamhoz.
Megkeresem az eltűnt cipőt!
A hogyan majd kialakul… Reménykedem!
…
Az öregek otthonában a napok összefolynak.
Jó és rossz múltbeli emlékképek mozifilmje pereg egyre a szemem előtt nap, mint nap.
Az idő végtelen tengerében fuldoklom. Néha kimentenek valós, ismerős és ismerősnek vélt arcok az emlékek és az idő tengeréből…de a televízió monoton moraja, amit egyre kevésbé hallok, visszaterel az emlékeimhez.
…
Reggelikor azt mondta a gondozónő, hogy ma vasárnap van. Hevesebben ver a szívem, a légzésem szaporább, ha csak arra gondolok, hogy különleges látogatóim érkezhetnek.
Lehet, hogy meglátogat a legidősebb unokám a Picikékkel.
Jaj, csak el ne felejtsem elmesélni neki az álmomat! Ő érteni fogja!
….
Igencsak elszunnyadhattam, mert egy puha érintésre ébredek. Egy fiatal nő áll az ágyamnál és hűvös ujjbegyeivel simogatja megvénült kézfejem. Mosolyog rám, tekintetünk találkozik, de erősen gondolkodnom kell, hogy kihez tartozik ez a kedves arc.
Talán az unokám. Igen, ő lehet az, mert egymás után két huncut szemű kislányt emel fel az ágyamhoz, egy szőkésbarnát és egy barnát. Hát eljöttek meglátogatni a Picikék!
…
Az unokám pépesre tört banánnal etet és teával itat. Közben boldogan elmeséli, hogy milyen nagyszerű lehetőség érte őket. Február végén Angliába költöznek. Ígérte, hogy meglátogatnak, amint tudnak.
A banán meghozta az erőmet. Kicsit artikulálatlanul ugyan, de mesélni próbálok az álmomról. A cipőről, és a feladatról, ami rám vár.
Megértett az unokám, mert meleg tekintete és kézszorítása erről árulkodik.
…
Az idősebb fiam is megérkezik. Őt egyből megismerem. Nincs nap, hogy ne jönne el.
Kötelességtudó fiú! Csak időnként hangos, és többet vár el, mint amennyire képes vagyok! Finom süteményeket hoz. Édes íz, szeretet.
Együtt nótázunk és imádkozunk.
Erőm már nincs sok, de a lélek még különös lendülettel hajt…
Szinte gépiesen ismétlem fiam után a nóták strófáit:
- "Mi, mi, mi, mi mozog? Mi, mi, mi, mi mozog? Mi mozog a zöldleveles bokorban?"
- "Virágéknál ég a világ, sütik már a rántott békát…"
Még egy-két ima is belefér, mielőtt teljesen elfáradnék:
- "Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes…"
- "Én Istenem , jó Istenem, becsukódik már a szemem…"
Szemem finoman becsukódik. Teljesen kimerülve talál az álom… Indulhat a cipőkeresés…
….
Arcok jönnek és mennek. Néha felsejlik egy ismerős arc az ágyamnál. Egy szép arcú srác, idősebb fiam mása, és egy mosolygós szemű asszony, akire emlékszem, hogy sokat ápolt míg az otthonomban éltem.
…
Megörülök, ha jön a "szomszéd fiú" és családja. (Tudom, hogy a kisebbik fiam az. Úgy gondolom, hogy nem haragszik meg nyelvbotlásomért. De a szavak valahogy nem jönnek már úgy a számra, mint régen. A szavak, amúgy is csak címkék…)
Mindig hoznak valami finomat. Próbálok kedvükre enni…
…
Időnként kitisztul a kép. Máskor csak átlebegnek agyamon a látottak, mint egy álom…
Egyre csak a küldetésemre koncentrálok.
Meg kell találnom az elveszett fél pár cipőt.
Minden megmaradt erőmet erre használom.
Keresem, és keresem.
Érzem, hogy egyre közelebb vagyok hozzá!
…
Keveset szólok, vagy egyáltalán nem…
…
Édes íz, szeretet. Torta, gyertyafény …
Újra eltelt volna egy év?!
Már azt sem tudom hány éves vagyok!
Emberek az ágyam körül, akik mind szeretnek…
Majd sokáig nincs látogatóm.
Nem számítok már?!
A gondozók maszkban… Félelmet kelt…
…
Majd újra jönnek látogatók, de nem értem, miért viselnek orvosi maszkot a hozzám jövő emberek?
Vagy kórházban lennék?
Egy biztos. A fekvés és a végtelen időtenger…
Múlt, jelen, s jövő EGY.
Fáradok…Fáradok… De a cipő keresését nem adom fel. Sőt! Úgy érzem jól haladok!
….
Jó hírem van! Éjjel álmomban megláttam a cipőt. Most már tudom hol van! Könnyedén odatalálok!
Izgatott vagyok! A délutáni csendes-pihenőt is kihagyom.
Nemsokára jön a nagyobbik fiam. Süteményt hoz. Édes íz, szeretet.
Bárcsak el tudnám mondani neki a jó hírt. Sajnos nincs erőm hozzá.
Pedig valahogy tudtára szeretném adni, hogy tudom hol van az elveszett cipő és megyek érte. Hosszú az út, de megéri!
Próbálok enni, de nehezemre esik minden falat lenyelése. Pedig kell az energia, hogy bevégezzem a küldetésemet.
Teát is kortyolok, hogy ne szomjazzam.
Fiam a Miatyánkat mondja hangosan.
- "Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, …"
Már egyre messzebbről hallom a hangját. Távolodom. Viszont a cipő, már karnyújtásnyira van.
- "Jöjjön el a Te országod, …"
- Fiam! Megtaláltam a cipőt! Visszaadom apádnak! - sóhajtok egy nagyot.
-
Szemeim boldogan csillognak, mert a kezemben az elveszett, fél pár ünneplő cipő!
Férjem, Jóska közeledik felém elismerő tekintettel! Majd így szól:
- Tudtam, hogy megtalálod az elveszett cipőt, és elhozod nekem, kedves feleségem!
- Igen! Hosszú időbe telt, míg megtaláltam.
- Köszönöm! Most már soha nem fog fázni a lábam és méltó öltözékben kísérhetlek át Szent Péter kapuján! Gyere, és karolj belém! Induljunk! Most már minden rendben van!
-"Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben úgy a földön is."
Anyám! Anyám! Ébren vagy? Hallasz? Olyan nagyot sóhajtottál és olyan fagyos lett a tested!
- ….
- Anyám! Anyám!
- …
- Anyám! Nyugodj békében!
(Írta: Horváth-Áncsán Noémi, fotó: internet, Cambridge, 2021. Október 2. )

Apukám a 18. születésnapunkra mindkettőnknek ültetett vadgesztenyefát, amik még mindig ott állnak a Püspökladányban a Kossuth u. 14/a. szám alatti társasház udvarán. Minden fa gyökeréhez kis kapszulában üzeneteket tett. Majd, mikor születtek sorban az unokái, mindegyiknek ültetett hasonlóképpen fákat. Apu már több, mint 20 éve nincs velünk, de a fák még mindig ott pompáznak, s rejtik gyökereik között az ő óvó-védő , szeretet-üzeneteit. (Írta: Oborzilné Nagy Erna)

Faluhelyen, nagy divatja volt a régi szép neveknek. Nem születtek Hoszéármandók, Priscillák, helyettük Margitok, Rozáliák, Sárák, Jánosok és Józsefek.
Az én családomban három, az életemet meghatározó Józsefet jegyeztek a mátrikulába, két nagyapámat és az édesapámat. Nemhiába mondják, a lányok az apjukra ütnek... Gyerekkoromban csupán a fizikai hasonlóságot éreztem, felnőttként értettem meg, hogy ennél sokkal mélyebbek a gyökerek.
Apai nagyapám, néhai Molnár József, a szikár, magas ember, a hihetetlenül sűrű hajával. Öregségére nyomott hagyott az élete a hátán, ez a Molnárok egyik jegye. Ő, Szibériából hozta, ahová szinte még gyerekfejjel elvitték, mert háborúban védte a hazát. Emberi ésszel fel nem fogható messzeségből, átfagyva, farkas éhesen mégis képes volt haza szökni a kis falujába, a szeretteihez. Attól kezdve minden megváltozott. Szeretett beszélgetni, talán azért mert túl sokat volt úton egyedül, mikor az ember csak a saját vészjósló gondoltait hallgatja a fejében. Attól kezdve sosem viselt egyszerű munkás ruhát, nagyapám minden áldott nap zakóban, ingben parolázott, kis vadászkalappal a fején. Nem volt anyagi gazdagsága, földet bérelt és dohányt ültetett mindbe, Pajkossal a vén lovával szántott, vetett és néhanap a jó komáknak fuvarozott, reggel-este megfejte a tehenét, és sosem hagyta az igazát. Mikor a faluban mindent bekebelezett a termelőszövetkezeti erőszakos közös vagyon, ő akkor sem adta se a földjét, se a lovát a tehenét, ha hetente félholtra verték érte. Rajta évekig csak egy rongyos munkásruha volt a gulágon, neki többet nem parancsol senki! Nem is törték meg, maximum a hátát, aminek a súlyát cipelte élete végéig. Míg a falusi népek reggelente a TSZ felé vették az irányt, nagyapám fütyörészve a saját földje felé ballagott. Tőle örököltem a függetlenségre való örökös vágyamat, és azt, hogy ha megpróbálnak megtörni, csak még erősebb és makacsabb leszek.
Anyai nagyapám, néhai Somodi József. Tőle örököltem a szemem színét. A családomban kivétel nélkül mindenki kék szemű, csak kettőnké kékes-zöldes-barnás-sárga, az övé volt a világosabb. Makacs kun ember, aki nem beszélt feleslegesen. Hihetetlen béketűrése volt, egyszerűen utálta a vitának a legenyhébb formáját is. Nem akart nagy dolgokat véghez vinni, csak tenni a dolgát a tőle telhető legjobban. Szeretettel gondozta az állatait, kis földecskéjét, vetett, ásott, ültetett, de mindennél jobban szerette az unokáit, még a bazsarózsáinál is jobban. Nehezen mutatta ki az érzéseit, vén fejjel jöttem csak rá, Istenem, mennyire szeretett! Sárga tulipán és bazsarózsa, ha ránézek, nagyapám jut eszembe. Csak mostanság kezdem felfedezni magamban, hogy épp úgy csodálom a természetet ahogy egykor tőle láttam, bár csak fele annyira lennék béketűrő, mint ő volt.
A harmadik József, az édesapám, Molnár József, Sándor napkor született, de azon frissiben el is nevezték arról a hajdan volt ácsról, akinek egy fia született. Apám ács, lányaként csupán annyit értek a mesterségéhez, hogy bármilyen deszkának a szagáról megmondom, milyen fából hasították. Kétkezi szakember, aki többre vitte mint bármelyik matematika tanár aki a geometriával nálam próbálkozott, ami nem ment nekik azt apám két vonalzóval megtanította. Nem is fog ki rajtam még ma sem, ha valami csodaédert kell megszerkeszteni.
Azt hiszem, kicsit olyan vagyok mint az ő fénymásolata. Talán akarva-akaratlanul is megtanított a szakma szentségére. Hogy tanuljam, tudjam és tegyem, a legjobban ahogy tőlem telik, félművelt szakbarbárokkal szemben is. Én ápoló vagyok, apám ács, de mindketten a legjobbak akartunk lenni mindig is.
Ő sem hagyta a mundér becsületét, ahogy én sem hagyom sosem. Látod apu, ezt is tőled örököltem, nem csak a hátamat, ami éppen ott van eltörve is, ahol a tiéd. Tőled láttam, hogy néha uccu neki kell menni a világnak, de ezt látta a testvérem is, aki nálam bátrabban futott neki.
Tegnap egy veled egykorú beteget láttam el. Míg néztem a cukorbajtól levagdosott lábujjai helyét, a pelenkába kényszerített gyengeségét, rád gondoltam. Hogy mennyire hálás kell legyek a jóistennek, hogy ilyen fiatalos vagy!
Ugyan büntetésnek szánták a mostani helyzetemet, de Laci bácsi, a hármas ágyon megköszönte, hogy Ápoló vagyok.
És itt ért körbe a három József öröksége.
Isten éltessen ma is, Édesapám!
És éltesse minden József nevű ismerősömet! (Írta: Molnár Ibolya)

Finoman metszett száj, hegyes, erős, férfias orr, magas, inas termet. Emlékszem, amikor először láttam őt, valaki házasodott, és mi, többiek utána autóba ültünk, és irány a falu, ahol lakom. Ő valahogy mellém keveredett, segített kitalálni Pestről. Velünk maradt, nemcsak néhány napig, hanem végig. A közösség aktív tagja maradt. Sőt, tavaly közülünk választott feleséget, és hatvanon túl, bátran vezette az oltár elé. Az előző feleségétől való válása még tartott, amikor egyszer, egy közös, hajléktalanok felé való szolgálat után hazavittem, s ő beinvitált magához. Hatalmas ház, elhagyatott tárgyak halmaza, elvetettség illat mindenfelé. Ez a lányaim szobája, ezt itt a nagyobbik fotózta, ez a kisebbik festménye. Ezt a fát mi ültettük a kertbe. Kilépek a kertkapun, a szemben lévő ház kertjében a kutya szomorú. Én is az vagyok. Nem túl vidám dolog egy többszörösen megtört élet ottfelejtett tárgyai között bóklászni.
Aztán lassan mégis minden új erőre kap. A tárgyak újra élni kezdenek, mert sokan közülük átköltöznek egy másik házba a Duna mellé, egy új feleséggel, aki vidám, kedves, és energikus. Invitálnak, hogy segítsünk festeni, és mi megyünk, és segítünk, és aztán fényképek születnek, az örök fiatal pár kirándul, biciklizik, fürdik, és még a Covid alatt is pontos terv szerint immár együtt megint csak kirándul.
Aztán egyik vasárnap este kiderül, hogy a házaspár mindkét tagja beteg. Nemsokára kétségbeesett üzenet érkezik, hogy a férfit kórházba vitték. Alacsony a vér oxigénszintje. Infúzió, oxigén. Nem tud enni.
Gyenge. Még mindig nem tud enni. Imádkozunk. Egyre többen. Nem, nincs nagy baj, így a feleség, hiszen a háziorvos megnézte a leleteket, és azt mondta, minden ok. Ima megy továbbra is, aztán tegnap éjszaka az Úr mégis úgy dönt, hogy hazahívja.
Hívő volt, így valószínűleg jó helyen van.
Mindig annak nehéz, aki itt marad. Nehéz bemenni a házba, amely a reménység otthona volt, és egy új közös élet apró-cseprő dolgait elrendezni. A kistányért, a kedvenc bögrét, a gyűrött lapú Bibliát, a zoknikat, a szerszámokat hová is teszi ilyenkor az ember? S a fényképeket a falon? Az együtt töltött idő hangos emlékeit jó ilyenkor újra és újra szemügyre venni, vagy inkább rá se nézzünk?
Tavaly még együtt a többiekkel, együtt úsztunk a tengerben. Előtte Szlovéniában egy mólóról, mint a delfinek, úgy ugrált ő is a végtelen nagy vízbe, amely mégis szelíd volt és meleg, amely a tétovákat is fenntartja, mint az idő, amelyről azt hisszük, hogy ő és a Végtelen unokatestvérek. Pedig a megszámlálhatatlanul sok perc mégis milyen kevés. Ideje van az élésnek, és ideje a meghalásnak. Ideje az ölelésnek, és az öleléstől való tartózkodásnak.
A születés után a meghalás az élet legnagyobb misztériuma, amelyet még a legelszántabb tudósoknak sem sikerült megfejteni, ha csak a tudomány eszközeivel vizsgálják, kudarcra van ítélve. Hittel azonban azt hiszem, könnyebb lesz nekem is ez az utazás amely biztosan el fog következni, mint ahogy az idejövetel is megtörtént.
Isten veled, Kristóf! (Írta:Konkoly Edit)

Bélelt fészekben ült a nyugalom. Az élet úgy zajlott, ahogy berendeztük körülöttünk és belül a lelkünkben idős korunk igénye szerint. A fészket körberakták időről-időre szeretet pihékkel a gyerekek. Így telt évről-évre, hónapról-hónapra, napról-napra az idő. Csodát ígért minden évszak körülöttünk és mi még azt is elhitettük magunkkal, hogy ez a csoda csak miattunk, értünk van. Jöttek húsvétok, viruló nyarak, színes lombú erdőkkel az ősz idők, várakozással teli adventek, gyertyafényes karácsonyok, ahol az asztal körül a székek mind foglaltak voltak és ha együtt voltunk szállt a szó. Béke volt.
Messziről ugyan szállingóztak zavaró hírek, de hárítottuk és elküldtük gondolatban részvétként sajnálkozásunkat.

Aztán egyszer csak jött telefonban a hang a gyerekektől:
- Most nem megyünk húsvétkor. Vigyázzatok magatokra. Mi is vigyázunk rátok azzal, hogy tőletek távol maradunk – köszöntük a féltést és vidámítottuk őket és magunkat azzal, hogy gondolatban eljátszottuk az előző évi húsvétot. Idővel egyre közelebb tolakodtak fenyegető szavak.

A vírus… a vírus… koronavírus… terjed… fertőz… vigyázzatok… vigyázzanak… védekezés...- mondta barát, rádió, televízió. Mondta a család.

Lett szeretet pihe gyanánt a családtól kesztyű, maszk, fertőtlenítő és ezekkel körbe bástyáztuk a bélelt fészket, amiben felkapta a fejét a nyugalom és a gyanakvás körbekémlelt. A nyár látogatókat hozott. Hívatlanok és láthatatlanok voltak és lettek közülük gyilkosok. Elkezdődött egy háború. A bélelt, körülbástyázott fészekből a nyugalmat kilökte a gyanakvás. Bezárkóztunk. Magányba zártuk magunkat az ellenség elől, akik egyre sűrűbben szedte az áldozatokat. Már nem volt kétséges, hogy ebbe a háborúba hiába is küldöm szét reményeim madarát egy olajággal. A harc tüze az ellenséggel egyre terjedt és szaporodott a holtak számával a veszteség. Nevet kapott mindenkinél a gyűlölet és félelem tárgya:
- covid… covid… covid…
Családi, baárti kapcsolatok szüneteltek. A fészekbe, ami egykor a nyugalomé volt, társként beült a gyanakvás után a magány, elzárkózás, féltés.

- Védekezz!… Fertőtleníts!… Tarts távolságot!… Tedd fel a maszkot!… Maradj otthon!…
Tanulj távoktatásban!… Dolgozz távmunkában!… Tesztelj!...Tesztelj! - zengtek sűrűn a katonás jelszavak.

Arctalanná váltunk. Csak a reménykedő szemek néztek szét a maszk fölött és egy-két biztató szót küldtünk egymás felé, hogy van fegyver a védekezésre. Reményteljes szavak futnak szét az éterben egy név kapcsán: Karikó Katalin… Amerikában… kifejlesztette… lesz vakcina… majd kapunk… csak addig... védekezz… védekezzünk… majd… majd…

A bélelt, körülbástyázott fészekben nagyobb helyet kért a várakozás a reménnyel. Az egymás felé nyújtott kezekből ekkor már eltűnt a köszönés. A szeretteink felé kitárt karokba beszorult az ölelés. Új ajándék óhaja született: - Csak legalább láthatnálak és ha pár percre, még ha távolról is megkaptuk, kevés, ez kevés, több kell -követelt az érzelmektől feltöltetlen lélek.

- Élsz. Ne sírj! Ne sírj! - csendesített az ész. Kérdeznek a gyerekek:
- Hogy vagytok? Nincs semmi baj? Vigyáztok egymásra? Van elég maszkotok, fertőtlenítőtök? Küldjünk postán? Nem megyünk, mert féltünk benneteket – és ez lett az akkor, és ott lehetséges szerető, családi kapcsolat.
Elfáradtunk, belefáradtunk, beletörődtünk, lázadtunk, elcsendesültünk. Magányosan, kiüresedett lélekkel karácsonyoztunk, de élünk.
Mi élünk. Aggódva hallgattuk a híreket. A kórházak megteltek fertőzött betegekkel, a temetők szaporodó halottakkal.
Új év. Fogadalmak ideje. Megújítom, lüktetem a reménykedést. Megfogalmazható távlatoknak nyitok ajtót. Rengeteg benne a jövő idő, a „ha majd ez… ha majd az…
Lendületbe hozzuk a holnapok ígéretét. Megelőlegezzük, hogy életben maradunk mindketten. Kisajátítunk egy aprócska optimizmust. Elhisszük a naponta hallható szlogent: „Nekünk minden élet számít!” A minden életbe beletartozunk? Igen, bele!

- Mentik az öregeket. Először őket – biztatjuk egymást, a barátokat.
-Jön a vakcina! Már itt van! Lehet jelentkezni az oltásra. Újabb jelszó ismétlődik naponta többször:
Regisztráljon! … Regisztráljon! ...Besoroljuk! … Várjon a sorára! … és mi, öregek türelmesen várakozunk, majd meg is kapjuk oltás formájában a megmenekülést.

Az ellenség nem nyugszik. Vérszemet kap. Mutálódik. Már nem válogat. Nem csak az időseket vinné. Cél! Tűz! - adja ki a parancsot. A célkeresztben ott van minden korosztály. Reszketünk a családért. Most mi mondjuk nekik:
- Védekezzetek! Vigyázzatok! Regisztráljatok!
Temetünk. Rokont. Látjuk egymást a családdal. Tartunk távolságot. Az ölelés a tekintetünkbe szorul. Koldul az öröm.
Újra szaporodik a fertőzöttek, a halottak száma. Itt a harmadik hullám.
Adódik a kérdés, hogy valaha elbukik e ez a láthatatlan ellenség? Véget ér valaha ez a háború? Visszakapjuk e valaha a régi életünket? Beül e valaha lelkünk bélelt fészkébe a nyugalom? Lesznek e családdal közös ünnepek? Lesz e csendesség, megpihenés vagy sodródunk a hullámok hátán? Olyan szívesen kiáltanám már mindenkinek:
- Emberek! Tartsunk ki! Kapaszkodjunk! Már látom ! Ott a part! Ott van! Ott a menekvés!
De! Ma még sodródunk a hullámok hátán tovább, bízva abban, hogy nem vet alá az ár.
2021. március 13-án. A tegnapi fertőzöttek száma: 9000 fölött… Koronavírus… Harmadik hullám. (Írta: Anyóka)

Erről nem beszél senkinek. Vagy ha igen, csak félszavakkal annak, aki szintén érintett. Csak gondolkodik róla, mondjuk úgy, hogy most lenne hatéves. Most menne iskolába. Vagy ma ballagna nyolcadikból. Most már valószínűleg szerelmes lenne, és őt is szeretnék, merthogy magas lenne, és helyes barna fiú.
Gimnazista, és a vírus előtt érettségizett volna. Vagy épp most, a vírus után, késő tavasszal.
És a konyhában biztosan sokat segített volna amíg kicsi lett volna, és mennyit nevettek volna, és ölbe lehetett volna kapni négyévesen, és együtt választottak volna kisvonatot, és kisautót, biztosan szerette volna az autópályát, ami fából van, és vannak sorompók is, és elalváshoz lett volna egy macija, ami azóta már a sarokban heverne, mint a nővéreié.
Jaj. Ők is szerették volna nagyon, és sok kiabálás lett volna, és még több hancúrozás nevetéssel megspékelve, és este, amikor a csillagokat látni, és a kifli alakú holdat, amint sárga fénysugarat rajzol maga köré bölcsen kijelölve a határait, a középső szobából - az lett volna az övé - együtt nézték volna, és kisfia a mellkasára kucorodott volna, és nevet adtak volna az égitesteknek odafönn, mindenféle titkokat beléjük rejtve. Most, ha fenti szobában lepihen, egyedül bámulja a csillagokat, és arra gondol, vajon hol lehet a mennyország? Az egy csillag vagy inkább valamelyik bolygó?
És ott hol vannak a megnemszületett gyermekek? Az övé hol lehet?
Vajon haragszik-e még rá, hogy nem engedte megszületni? Hogy nem tudta beteljesíteni azt a sorsot, amit Isten megálmodott neki, amikor megteremtette.
Benne, húsz évvel ezelőtt csak félelem volt és szégyen. Valójában teljesen hatalmába kerítette, mintha nem is ő döntött volna, hanem az a hatalmas szellem, aminek átadta magát. Igen, a félelem lelke uralkodott rajta.
Legalább egyszer láthatná, legalább álmában megjelenne neki, és körülfonná a nyakát, csak megérinthetné a hamvas kis arcot...
Mindezt mostanában gondolja.
Annak idején olyan olajozottan ment minden, a védőnő, az orvosok, minden arról szólt, hogy megszabadítalak a szégyentől.
Csak az az üresség, az volt gyanús, amikor a műtét után felébredt azon a nyári napon a kórteremben.
Évek teltek el, mire rájött, hogy mit is tett. Hogy az pici sejtkezdemény egy megfogant élet volt. Hogy már minden benne volt, ami egy emberhez kell.
Emlékszik, ordított a számítógép előtt, amikor meglátott egy nyolchetes magzatról egy fotót. Hogy miért nem mutatták meg akkor az orvosok, vagy a védőnő, hogy mit hordoz a testében, miért nem mondta senki, hogy ez egy utolsó lehetőség, hogy még egy gyereke legyen? Miért nem állította meg valaki, hogy nee, ne tedd!
Évekig tartott, míg megbocsájtott magának.
Ma már a kínzó önvád szelíd szomorúsággá alakult, amelybe azért egy nagy adag remény is vegyül, hogy egyszer majd, ha Isten is úgy akarja, találkozhat a fiával. Merthogy ő odafönn van, abban bizonyos. (Írta:Konkoly Edit)

(forrás: www.facebook.com/elnijohaz)   www.facebook.com/40napazeletert

Eljött a vége. Hozott jót, rosszat, mint mindig. Most, hogy végre kijött több covid-vakcina, alig telik el nap, hogy ne jönne szembe valami jó hír a magyar, mit magyar?, egyenes kunsági magyar, sőt kisújszállási származású Karikó Katalinról (a képen), aki a Pfizer-BioTech gyógyszer-fejlesztésében vállalt oroszlánrészt, olyannyira, hogy nyugati források Nobel-díj várományosaként emlegetik. Nagyon büszkék vagyunk rá, itt a szülőföld ölelésében. Egyik professzorom mondta a napokban, hogy milyen érdekes, mennyi kiválóságot adott ez a vidék (mármint a Nagykunság) a tudománynak… Mi lehet az oka? Talán az, hogy itt hamar megtanulja az ember, hogy a siker csak kitartó munka árán és után jön el.
Tovább gondolva a dolgot azon morfondíroztam, hogy mi „találékony magyarok” mennyi mindennel gazdagítottuk az egyetemes kultúrát… Szilárd Leó, Eötvös Loránd, Déri Miksa, Bláthy Otto Titusz, Zipernowsky Károly hármasa (transformátor), Kandó Kálmán (villanymozdony), Puskás Tivadar, Szentgyörgyi Albert, Goldmark Károly (színes televízió), Rátai Dániel 2010-ben a 3D-s filmet és sorolhatnánk, hogy mennyi tudományos eredmény mögött fedezhetjük a mi nemzetünk fiai, lányait… Kár, hogy nem itthon teljesedett ki a munkásságuk. Ennek nyilván az az alapja, hogy „boldogabb” nemzetek a GDP jelentősebb hányadát költik a tudományos kutatások támogatására. Szóval hiába a jó képzés a középiskolákban és az egyetemeken, ha utána nincs lehetőség a kifutásra, ha a nemzeti össztermék tudományra fordított hányada 0,8 % ... Ezer okot tudunk a miértekre és rá lehet kenni a politikára is. Kár, hogy a döntéshozók (elosztók) számára nem világos, hogy a tudomány támogatása hosszú távú befektetés, ami sokszorosan megtérül.
Magyar emlékeket találunk szerte a világban, számuk az idén is gyarapodott egy táblával megjelölt brüsszeli ereszcsatornával. (Ezzel nem dicsekszem.)
Tehát vége 2020-nak és örüljünk, hogy élünk, hogy van már védőoltásunk, tehetséges magyarjaink szerte a világban megállják a helyüket. Mi meg itthon tegyük amit kell, vigyázzunk az egészségünkre, a családunkra és legyünk boldogok, ahogy tudunk! Végtére is ezek a legfontosabbak, a többit megvesszük…
Hozzon az új esztendő új reményeket, bort, búzát, békességet! (Írta: Dr. Bartha Júlia)

Majd ha    hízni kezd az öreg diófa rügye
                és pattanni készül a cseresznye virága
Majd ha    felhangzik a fészkelő rigók boldog hangoskodása
Majd ha    bárány legel a friss tavaszi gyepen
Majd ha    a márciusi zászló vígan lobog játszva a széllel
Majd ha    átölelve mondhatjuk: rég voltál itthon kislányom, fiam
Majd ha    versenyt beszél az asztal körül az egész család
Majd ha    összegyűlve nevet az utcán régen látott fiatal és öreg barát
Majd ha    a szélesre tárt kertkapun a megfáradt vándor bármikor betérhet
Majd ha    a kendőzetlen arcokon szétfut a látható mosoly
Majd ha    a barkát kéztől kézbe adva kívánunk áldott, boldog húsvétot
Majd ha    a holtak száma helyett a bemondó azt közli: - megérkezett hozzánk az első gólya

Akkor        majd nőni kezd bennem a bízó lélek
                és kimondom mindenkiért: a rossz múljon el. Elfáradtunk. 
                Elege volt az emberiségnek.      

De addig    magam előtted meghajtom,
                 döntésed kétségbe nem vonom,
                 hogy ránk mérted e büntetést.
                 Ám engedj meg csak egy kérdést.
                 Nem lenne már most ez elég Uram?

Koronavírus, második hullám 2020. november (Írta: Anyóka)

Maszk aranyáron avagy Juhászné bénázik… Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én reggelente úgy indulok el otthonról, mint a  Janikovszky Éva regénye alapján készült  Égig érő fű című film fiatal  házaspárja… csak éppen magamtól kérdezem, hogy: kikapcsoltad, leoltottad, bezártad… A mumusom a vasaló volt ezidáig, de ez az év lecserélte a  szájmaszkra... Egy ideje azért már rögzült, hogy legyen nálam, de azért elő-előfordul, hogy elmarad… Autóval azért könnyebb, bedob egyet az ember a kesztyűtartóba… de biciklin… akasszam a kormányra… No jó ott van a kistáska… de nem is én lennék, ha nem úgy jártam volna, mint a minap… Menet közben döbbentem rá, hogy az új mumus otthon maradt, s mivel nálunk biciklin nem előírás, ezért nem estem kétségbe így az utamba eső első  kisbolt előtt elhaladva az éppen kint álló eladót megkértem, hogy hozzon már ki nekem egyet, amíg én itt körözök a biciklimmel… Ő jött is, gyorsan menet közben lebonyolítottuk az üzletet és kérdésemre, hogy mennyi, közölte, hogy: 300… Így lett maszkom aranyáron avagy Juhászné bénázott… (Írta: Zagyva Ági)

    Írnom kell. Régen írtam. Írnom kell, mert szétfeszít valami óriás! A mélypontban vagyunk. A sötétben tapogatózunk, s minden kapaszkodónk percről percre alakul át. Amikor régóta élsz a házadban, s legyen bár koromsötét, te tudod, tárgyról tárgyra hogyan jutsz el célodig biztonsággal, a fényben sokszor megtett úton, a megszokott út ismerős érzésével.  
    Furcsa Isten csudája zajlik köröttünk! Elindulnál, s már a következő pillanatban nincs ott, amit ujjaid keresnek finoman. Elveszett a biztonság. Nincs lehetőség megtanulni és megszokni egy helyzetet, mert ami előbb nagy volt, az most eltörpülve hever lábaid előtt, amit eddig könnyedén átléptél, magas falként tornyosul előtted, se megkerülni, se átmászni rajta nem tudsz. Az előbb még ezek a barátok, ismerősök vettek körül, s mire pirkad a hajnal, más arcokat rajzol köréd a reggeli fény.... Vajon így készítenek a halálra? Talán erre jó is ez. A világ híd: menjetek át rajta, de rá ne telepedjetek, modta Jézus Tamás evangéliumában. Igen. Ne telepedjünk rá. Node ez most átmenekülés a hídon,s még a híd is ezerarcú, míg egyik oldalról a másikra átérnél....
 Hol vannak azok az idők, amikor felnőttek generációk egyazon szokásrend, templom, egyazon közösség, egyazon család, iskola, baráti és munkakör ölelésében? Hol vannak a stabil pontok? Remeg, rázkódik minden és recsegve -ropogva dőlnek le világítótornyaink. Jó kis halál-gyakorlat: így sem félni. Ha eddig nem fogadtad meg azon bölcsek tanácsát, akik arra bátorítottak, csinálj mindent mindig másképpen, menj másik úton, ha eddig egyfelé indultál, hogy a halállal barátságot köthess, hát most rákényszerülsz erre a hajmeresztő gyakorlatra! A Föld egyetemes edzőteremmé lett. Mindenkinek elkezdődött a kiképzés. Ez már nem móka. Akarom hinni, hogy a kiképzés valami jóra készít fel, nem háborúra. Felkészít önmagunk valódiságára s önmagunkra ébredésünk gyönyörű órájára. Mert ahhoz is valami olyan kellene, amit eddig kevesen tanultak, bár nem is igen tanítottak... Ez ad erőt ebben a pszichedelikus látomásban. Hogy képes legyek állni  a tükörbenézést. Egy olyan tükörbe, melyben másodpercek töredéke alatt folyik szét, töredezik, vagy alakul ellentettjévé a kép, melynek engem kellene tükröznie. Ki vagyok? Rátalálok ennyi maszk és jelmez és csalóka tükörkép között?
    Hiába élünk ugyanott egy ideje, vándorok lettünk. Az idő vándorai. Alig melengettük meg szívünkben a végre kialakított és vágyott életmódot, most arra eszmélek, egy munkahelyen vagyok, és iskolába járok. Egyikbe, ahol nekem kellene valamit adni magamból, s másikba, ahol nekem adnának. De maholnap már oda se mehetünk, az egyre ismerősebb arcok egy nem létező tükörképben néznek ránk vissza, mint egy álomban, egy olyan álomban, amiből nem hagynak felébredni még.
  Fölnagyítódtak a kapaszkodók. A férjem, szerelmem, aki mellett ébredhettem ma reggel is és tegnap reggel is. A gyerekeim, akikkel tegnapelőtt és tegnap is mesét olvastunk lefekvés előtt. A családom, a barátok, akik időnként belépnek ugyanazon a kopott ajtón. A kert. A Női Kör. A Banda, a sokszor elénekelt dalok. Hát ezért sírtam én ma reggel, amikor édes kis cinegéink ugyanabba a gyerekekkel készített, ósdi madáretetőnkbe visszatértek felcsipkedni az idei első magvakat. Áldott legyen minden ezen az ingatag világon, ami még állandó!!!!! Soha nem voltam még ilyen hálás, hogy legalább kis égi barátaim: a cinkék az ablakomba mégis, mégis visszatértek! (Írta: Láposi Gabriella)