Az egyik ismerősöm oldalán láttam fotókat minap a szüretről. A kicsi lánya épp a leszedett szőlőt tapossa. Mosolygós szőlőbe, mosolygós kislány, aki beletáncol a széttaposott bogyókba, ebből kell mosolygós bort létrehozni. Aranyló sárga szín, vöröslő fények, lassú eső, hulló falevél, édes szőlő. S már látom is magam előtt a terített asztalon a dús szőlőfürtöktől domborodó tálat. Peregnek előttem az őszt idéző képek, s eszembe jutnak a gyerekkori szüretek is.
Gyermekkoromban édesapámnak volt egy darabka szőlője. Mit ne mondjak, azért munka volt rajta bőven, de mi gyerekek, derekasan kivettük belőle a részünket. Édes szőlőleve kicsordult a számon, szüretelők beszéde, mint zsongató hang kavalkád, az előre elcsent kalács finom íze, ez mind-mind egyszerre van most jelen. Gyereknek kell más? Feszülő karral húztam a prést én is, persze már amennyire bírtam. Igaz, hogy mindig reggeli után indultunk a szőlőbe, de mihelyt az öreg diófa alá értünk valahogy rögtön a kosárban kutakodtunk az öcsivel. Pedig csak kenyér, szalonna meg víz volt benne. A hozzávaló paprika paradicsom hagyma, ott bújt a tőkék között.. Talán a jó levegő az akácillat a vadgerle búgása tette, máig nem tudom, de kint a szőlősben mindig éhesek voltunk. Ezenkívül erősek és egészségesek. Megismertük az árokparton a vízi mentát, kakukkfüvet, kamillát. Megtanultuk, hogy akkor kell szedni, amikor a legmelegebben süt a nap. Mindig későn feküdtem le, mint az öregek. Ez a szüret, az öröm szürete volt, nekem gyereknek. Hát ettől édes a must, pontosabban a szüret minden pillanata, amely elevenen él az emlékeimben. Aztán felnőtt lettem, a szőlőskertet, mely valamikor a miénk volt, legutóbb, mikor ott jártam a Tisza partján, már nem találtam. Csak a néhai sorok között véltem felfedezni a régi öreg diófát. Sokat tudnék még mesélni a diófa alatt elköltött reggelikről, finom kalácsokról, parázsban sült krumplikról, a szüretek vidám hangulatáról, az édes mustról...de azóta kakukk is hiába kiabál, csak a vízi menta nő, azóta is rendületlenül....(Írta: Kiss Gabriella)

Sok minden megváltozott. Ebben a sarki házban Irénke néni lakott (errefelé minden néninek kicsinyítő képző volt a keresztnevéhez csatolva). Két éves lehettem, amikor meggyet nyújtott be nekem a kerítés lécei között. Anyunak kis híján megállt a szíve, ahogy meglátta a „véres” kis ruhámat. Az asszony majd húsz éve halott, a házikó pedig azóta is üresen áll. Az örökösök nem tudnak megegyezni a jussukon.
De a zug többi házában sem lakik már senki a régiek közül, leszámítva Icuka nénit, aki viszont simán elmegy mellettem az utcán. A férje, Béla bácsi nem sokkal apám után halt meg. Minden nap egyetlen egy zsemléért karikázott el a kis boltba, és boldogan hozta haza Icukának.
A Zrínyi utca bal első háza az egyik általános iskolai osztálytársam nagyanyjáé volt. Azt beszélik, kitagadta a kisebbik lányát, mert az váláskor a férjénél hagyta a közös gyereket, de csak azért, mert a papa mindenféle földi jót meg tudott adni a lurkónak. Itt sem lakik most senki. A szembe szomszédék Sanyikája viszont állandó játszópajtásom és ovis társam volt, egy személyben. Mellettük Imre lakott, akivel együtt jártunk KRESZ tanfolyamra. Nemrégiben részegen elaludt a szalmakazalban, és rágyulladt a ház. Egyszer láttam őt azóta, emberhez nem méltó égési sérülései vannak.
Pár házzal odébb mégis csak fölriasztja a lányomat két nagy farkaskutya. Ki kell tolnom a babakocsit a kövesútra. Visszaalszik. Csak megijedt. Ennek a sarki háznak a színes virágszirmaiból főztünk levest Beával, ránk is pirított a néni, de hiába. Bea sincs már azóta. Vagyis dehogy nincs! Csak éppen Amerikában él. És az általa feladott csomagokat sűrűbben látom, mint őt.
Az utca végén egy mérhetetlenül gonosz ember lakott, egy bizonyos Lajos bácsi. Engem mindig seprűnyélből alakított sorompóval állított meg, amikor az ebédért bicikliztem a malom felé. Egyszer apu talált rá az utcán. Akkor már haldoklott. Szürke páncéllá állt össze rajta a koszos trikó.
Itt a Vasút utcán annyira erős a nap, hogy egy pelenkát kell fogatnom a babakocsi ekhójához. Pici még a lányom, nagyon bántja a szemét ez a fény. Nekem meg csurog a számba a fényvédő nappali krém.
Na igen, a malom. A rizshántoló malom. Ahol a szüleim húzták le az életüket. A minap mondta egy ismerős anyunak, hogy manapság már nem érdem, ha valaki végig ugyanazon a munkahelyen dolgozott. Szerintem meg az.
A vasútállomáson jártam talán legtöbbet, az itt töltött évek alatt. Főiskolás koromban még forgatókönyvet is írtam róla, de már csak egyetlen jelentre emlékszem; apu áll a peronon, én pedig a távolodó vonatablakból integetek neki, amíg csak látom. És közben szól az Apám hitte, Zorántól. Hatásvadász képsor, de pontosan így történt.
Most felsír a lányom. Teával kínálom, mosolyog, de nem fogadja el. Haladunk tovább. Sejtelmem sincs, fognak-e neki bármit is jelenteni gyermekkorom legfontosabb szereplői és színhelyei. Nem lehet ezt elmesélni, talán nem is kell. Ez úgyis csak a saját, belső mozim. Mégis nyugtalanító az érzés; vajon át tudom-e neki menteni ezt az egész emlékhalmazt. Közben már én sem tudom, merre lehet az apai nagyszüleim sírja. Attól tartok, így múlik el a világ dicsősége.
Sok minden megváltozott. A gyerekkorom legtöbb résztvevője odavan. Hála Istennek édesanyámhoz még haza tudok jönni. De egyszer ő sem lesz többé. Aztán meg én sem.
Nem, nem! Nem ez a jó irány. Most kell megragadni és visszafordítani a pillanatot. Most azonnal. Mert van értelme, igen, volt értelme, komoly, mindent felülíró értelme volt annak, hogy 37 éve, 18 óra 30-kor világra jöttem: a lányom megszületését ünneplem a mai napon.
Hazaérkeztünk. Betolom a babakocsit a házba. Anyu már vár bennünket. Tea, vajas pirítós, ahogy régen, ahogy azóta is mindig. Együtt vagyunk. Ez most jó. Ez jó most nagyon.(írta: Márkus Judit, forrás:facebook.com/markusjudithivatalos)

 Megyek az úton az erdő felé. Elhagyom az utolsó házat. Hajnali csend. Az erdő némaságaba simul bele a madarak szimfóniája. Kövek perdülnek ki a talpam alól. Sovány az út bőre. Azt mondják ez a föld itt követ terem. Fellépek az útról a Bagoly-hegy bokrosába. Alázattal hajtom meg magam, hogy megláthassam, talán lapul alattuk valami. Olykor egy gomba, máskor erdei szamóca, vagy pár szem málna. Arcomba csapódik egy ág - nincs harag - mondom neki. Te vagy itthon. Én csak vendég vagyok. De! Befogad minden: a kitaposott erdei út, a sziklák mellett kezdődő nyárfás, a szedres ragaszkodó ága, a fű alatti tocsogós, az öreg tölgy sziklába kapaszkodó gyökér-karma, a vadcsapások keskeny ösvénye, a lejtők, az emelkedők, egy-egy nagyobb kő, ahol megpihenhetek, ahonnan büszkén mutatja magát a Bükk.
 Megyek az úton, ez erdő felé. Hajnali harmattól vizes a cipőm. Hátamon lépésem ütemére mozdul a zsák. Tele van reménnyel, hogy talán majd visz haza valamit. Kezemben a botom. Hűséges elkísérő társam.
 Megyek az úton a hegyen át. Naponta járom és naponta nézem, mint megunhatatlan kedvest és a kölcsönös vonzalom biztonságában megyek rajta egyedül. Ha mozdul egy vad, megállok. Ha gombát kínál egy bokros felveszem. Az áfonyás apró terméseit is megdícsérem. Tudom hol terem a legjobb málna, a legtöbb szeder, a legbüszkébb vargánya, a zöld galambgomba, az avar alatt megbúvó rókagomba. Tudom hol fordul naposra, vagy árnyékosra az út. Tudom hogy hol szól rám az erdő: Jaj, Te! Itt vigyázz, hogy le ne csússz!
Amikor megyek az úton az erdőn át, az idő velem fut és én otthon vagyok benne, minden percben, mint részese és nem birtokosa.
 Megyek az úton a falu felé. Elérem az első házat. Már hallom a templom harangját és a falu innen-onnan felhangzó zaját, miközben hátul még elköszönőt zeng a madarak szimfóniája. (Írta: Anyóka)

Még el sem kezdődött a virágzása, csak az ígérete volt a levegőben, amikor már elbódított az előérzete. Imádom. Gyöngéden torkon ragad, ha megérzem a hársfa illatát. Most már intenzíven érzem... Ahol élek,tele van a sétány velük. Alájuk állok és nagyokat lélegzem. Az illatok emlékeket idéznek, legtöbbször a kamaszkoromba röpítenek vissza. Olyan intenzív, olyan csodálatos, hogy azt elmondani szinte nem is lehet. Volt egy nagyon kellemes fél órám, amíg ott ücsörögtem a padon... A hársfák alatt. Fogalmam sincs,mitől van az, hogy bizonyos illatok lehengerlőbbek a többinél. Nyilván a hozzájuk fűződő asszociációk miatt. Az erkélyen, ahogy reggelente megöntözöm a virágokat,egészen bódító parfümélményem támad. A házak előtti virágoskertekből a levendula,a liliom, no meg az elhervadt pünkösdi rózsa és a most viruló vadrózsák mind-mind pazar illatfelhővel vesznek körül. Mint egy régi dallam, amit hiába dúdolunk már, nem jut eszünkbe pontosan, legfeljebb félig, hogy izgasson, hogy törjük rajta a fejünket. Erős önmegtartóztatás kell hozzá, hogy ne szakítsak legalább egy szálat a levendulából, hogy az olajos kis fejecskéket szétmorzsolgassam az ujjaim között, vagy a vadrózsából megszerezzek legalább egy szálat... De így csak megköszörülöm a torkom és beszippantom a hársfa virágának illatát.... Átjárta a testem minden sejtecskéjét...(Írta: Kiss Gabriella)

Püspökladány... szülővárosom. Eszembe jut egy középiskola... Elsétálok előtte. Egy pillanatra elcsendesedem. Eszembe jut egy osztály, egy osztályfőnök, Szabó Zoltán Tanár Úr. A végtelent érzem, illatokat, hangokat, örömet, mint kislány koromban. Az egyszervolt élet örömét és bizonyosságát, ami megismételhetetlen csoda, éppen ezért soha, de soha el nem múlik…Köszönöm a sorsnak, hogy ennyi nagyszerű tanárral hozott a Karacs Ferenc Gimnáziumban össze. Hogy mit kaptam osztályfőnökömtől? Beton alapokat a további élethez. Hogy hitt bennem, és ettől én is hittem magamban. Tele voltam tudással, önbizalommal. Azt tanultam, hogy bátran kimondhatom a véleményem, mert fontosnak tartják mondandómat, figyelnek rám, meghallgatnak- ezt később szép lassan kinőttem, de legalábbis kiderült, hogy az egyenes beszédet nem mindenki értékeli. Hol van már az osztályfőnököm? Tanár úr, most megköszönöm, Hogy tanított engem. A mennyben talán, most is órát tart... Valahol még úgy bennem él az iskolám, szerettem én azt a termet, azt a padot. Belül most is gyermek vagyok. (Írta: Kiss Gabriella)

- Halló! Szerbusz. Én vagyok.
-…
- Jól. Persze. Ne izgulj. Beveszem a gyógyszereket mindig, ahogy te mondtad.
-…
- Az orvos? Igen, igen. Sűrűn meglátogat. Nem, nem. Egy fillért sem, pedig adnék neki.
-…
- Az anyádhoz? Oda én naponta elmegyek. Meglocsolom a sírján a virágokat. Sokat beszélgetünk.
-…
- Nem, nem. Nem éhezek. Most csodálkozol biztos. Naponta főzök. Már ma is kész az ebéd. azt kérdezed mi lesz? (kis csend)…rostélyos vegyes körettel és…és somlói galuska.(nagyot nyel)
-…
- A szociális gondozó? hát miért jönne? Én mindent elrendezek.
-…
- Hidd már el, nem vagyok magányos, jól is alszom. Sok a barátom. Sűrűn összejövünk (kis csend, elgondolkodik) A Pista?... ő … ő régen meghalt. A Zoltán bácsi? Te így nevezted. Nem is tudod? Már tíz éve eltemettük. Nagyon beteg volt… és Karcsi is, meg Andris …(és számol az ujjain)
-…
- Nézem hát! Késő estig tévézek. Nem! Nem kell szemüveg. Jó hogy megműttettem. A szemorvos mindig megdicsér. Mondtam is neki: a látásom, mint a sasnak. (hosszas csend,elbóbiskol, majd felrezzen, körülnéz )
- Na, szerbusz. Vigyázz magadra kisfiam! Majd hívlak máskor is – szól bele a süket, évek óta nem működő telefonba. Reszkető kézzel teszi helyére a kagylót. Kiballag a ház elé, ott leül és elszundít. Már öt perce szól kitartóan a kapucsengő és szólongatják.
- Kovács bácsi! Kovács bácsi! Itt az ebéd! Azt üzenik a konyhások, hogy máskor mossa el jobban az ételhordót! Piszkos volt.
Áll némán a fiatal nővel szemben, öregségében leforrázva, megalázva. (Írta: Anyóka)

  Reggel van. Állok a kertben. Kivirágoztak a cseresznyefák. Mennyasszonynak öltöztek. Távolabb valamelyik fán burukkol egy gerle. Monoton ismétléssel felel rá már negyedórája egy kakukk a Lőrinc-hegy irányából. A hegyoldal bársony zölddel takarózik. Boldog kibomlott rügyek ülnek az ágakon.
  Eső mosta friss a reggeli levegő. Csak jelen lenni benne némán szemlélődve – mondom magamban. Mennyei érzés.
  Már elcsendesedett a rigók reggeli hangoskodása. Megtörtént a területfelosztás. Mindenki elkiabálta, hogy: - itt én! itt én! itt én vagyok! A kis tojások életreményén ülnek a szárnyasok. A kert alatti cserjésben – a senki földjén – rikácsolva veszekednek a szajkók. Sose tudtam megfejteni, hogy közöttük ez vita, vagy csak beszélgetés. Egy fácánkakas rikkantja el jelenlétét. Körülötte lehet valahol a kis szürke tojó. Meglepődök! Egy őz sétál el a bozótos előtt. Nem mozdulok. Felém néz. A szemében bizalom van. Késztetést érzek, hogy ezt a bizalmat megerősítsem benne.  A tekintetemmel mondom:
- Csak nyugodtan! Itt nem bánt senki. Talán érti. Pár percig nézzük egymást, aztán legelészve továbbáll. Holló pár repül el fent a magasban.
  A szomszéd kert háborítatlanságán megy át egy tépett farkú róka. Keresi a kiutat a kerítésnél. Kétszer megkerüli a házat. Szólok hozzá. Rám néz. Figyelmeztetem: - Csak semmi vérengzés! Sunyi pillantása a válasz: - Nem! Nem! Hidd el! Csak épp az éhem verem el. Lendületet vesz. Átugrik a kerítésen. Megy az erdő felé.
  Nézem a zengő tavaszi megújulást. Kell a reggeli séta a kertben. Ez az én imádságom.
Kinyíltak a hagymás virágok. Bólogat a nárcisz. A jácint apró harangocskái. Küldik az illatot versenyezve a kerítés melletti ibolyással. Kerekre telt tulipán bimbók sorjáznak vékony szárukon. A kerti fű zöldjét elönti a vadkankalin sárgája. Hízik a kerítés tetején futó lilaakác virágfürtje. Megújuló remények harsognak a kertben. Tisztára mossák lelkem gubancait.

  Valaki ablakot nyit. Rádiója bekapcsolva. Hangosan ömlenek ki a hírek: robbantottak, kerítést szakítottak át, csaló cégeket lepleztek le, lemondott, sikkasztott, elfogták, elítélték, megölte… és, és ömlenek a tolakodó hírek.
  Ekkor fellázad bennem ordítva egy hang:
Tessék kikapcsolni! Itt béke van, nyugalom… és tavasz. (Írta: Anyóka)

A fiús anyák, általánosságban egy oroszlán-tigris-majom keverékéből származnak, legalábbis a tőlük látott szeretetmintákat alkalmazzák. Tulajdonukként védik a gyereküket, sajnos sokan a felnőtt férfiakat is gyermekként kezelik és elvárják, hogy ez fordítva is így legyen. A harminc - negyvenéves "gyerek" legyen engedelmes, hallgassa meg mindig anyuci véleményét, ne ellenkezzen és legyen az év minden napjában, élete végéig hálás a mamának, aki az életét áldozta csemetéjének. Ebbe az erőszakos szimbiózisba nehezen, nagy harcok árán, vagy egyáltalán nem tud belesimulni egy hétköznapi lány, a meny. Az anyósból gyakran kitör a rejtett állat, ha egy nőnemű jelenik meg imádott, agyonkényeztetett fia mellett s úgy érzi, hogy a leányzó egyszerűen meg akarja kaparintani, el szeretné venni tőle magzatát. Hatalmi harc kezdődik, hogy kit szeret jobban, ami igen könnyen és meglepően gyorsan elmérgesedhet. Lásd, anyósviccek.
A csatározások napi szinten őrlik fel minden érintett idegrendszerét, sok alapvetően jó kapcsolat ért véget azért, mert nem született egyezség, elmaradt a tisztázás és az erőviszonyok felmérése. Pedig nem törvényszerű a rossz viszony, néhány alapvetés betartásával könnyedén átlendülhetnének a vélt vagy valós problémákon
Az anyós számára fontos lecke az elfogadás. Ne kérdőjelezze meg fia döntését, ne emelje kétségbeesetten kezeit az ég felé hogy miért pont ez a lány? Nem az ő dolga, nem neki kell vele élni! Ha nem tetszik fia választottjának valamilyen külső - belső tulajdonsága, ne tegye szóvá! Szeresse a gyerekét, úgy mint addig, s bízzon annak ítélőképességében, emberismeretében. Ha nem működik a kapcsolat, az kiderül az anyós közbenjárása nélkül is, az idő okosan bánik a pink színű köddel. Egyébiránt tanuljon meg az anyós nagyon bölcsen hallgatni és örülni annak, hogy olyan férfit nevelt, aki önállóan is képes eligazodni az életlabirintusban.
A meny ne lásson azonnali ellenséget az anyósában. Egyrészt nem mindegyik egyforma, másrészt nem lehet háborúval indítani. Csak arra figyeljen, hogy a párja mennyire áll édesanyja befolyása alatt. Mert ha nagyon, akkor meneküljön, lehetőleg az esti gyorssal. Ha a férfi mindig, mindenben az anyuci útmutatásait követi vakon, akkor ott kevés az esély, hogy a jövőben éri el a metamorfózis.
A fiú pedig legyen férfi. Lásson át a mesterkedéseken, mérje fel higgadtan, hogy kinek mikor van igaza, s azt bátran merje is kimondani. Ha anyunak, akkor anyunak. Ha a párjának, akkor a párjának. De soha ne sunnyogjon, ne lavírozzon a két nő között a konfliktusok kerülgetésével, csak azért, hogy ő sértetlenül kerüljön ki a háborús övezetből.
A helyzet ritkán megoldhatatlan, de persze van, ami az. Van, amikor már késő feloldani a feszültségeket, késő az elmérgesedett helyzetet legalább alaphelyzetbe állítani. Még ilyenkor is jobb megoldás a távolságtartás, mint az állandó szitokszó-dobálás, a másik hiányosságának felemlegetése. Nem kötelező egy légtérben tartózkodni az anyós-meny-"fiúférj" triónak, de törekedni - újragondolással, jó szóval, belátással mindhármuk részéről - azért lehet rá. (Írta: Győri Andrea)

Azonnal ítélkező, mindentudó nép a magyar. A kivételnek számító kevesektől eltekintve a legtöbben csalhatatlannak érzik magukat, legyen szó bármiről: a főzésről, a gyereknevelésről, az autó - vagy akár az ország vezetéséről is. Néha az az érzésem, hogy annyi csodálatos képességű ember él ebben a kicsiny országban, hogy azzal a tudással a világ minden létező problémája könnyedén megoldható lenne. Aztán a burok valahol megreped, s akkor jőnek a felismerések. Mert mindenki olyan remekül tudja, hogy a másiknak mit és hogyan kellene csinálni, csak arra nincs egyetlen másodperce sem, hogy a saját életébe mélyebben beletekintsen. A gyermeknevelésben élenjáró anyuka, akinek ködös elképzelése sincs a csemetéje valódi természetéről, a csaló feleség, aki azért pletykál másról, hogy a maga bűne ki ne derüljön, vagy a beteg lelkű vezető, aki azt reméli, hogy ha szép szavak mögé bújik, akkor majd mindenki elhiszi: azok bensőjének visszatükröződései. Ahogy éveim száma növekszik, annál kevésbé értem, hogy mire jó ez? Kinek hazudnak, miért? Hogyan lehet ezzel az önámítással végigélni a napokat? Éveket? Egy életet?(Írta: Győri Andrea)

Szeretetet, figyelmet, törődést kérni, követelni nem szabad... Semmi értelme. A Szeretet vagy van...vagy nincs. Olyan nincs, hogy kevésbé, vagy jobban. Nincs oka. Egyszer csak érzed...minden idegszáladdal. Ha valóban Szeretsz Valakit,bárkit, akkor tudjon róla. Éreztesd Vele. Adj Neki időt...a Tiedből. A Te értékes idődből adj Neki...és tedd értékessé a perceit, óráit, napjait. Az Életét. Azáltal, hogy létezel...Tudja, hogy történjék bármi, ugyanúgy ott vagy...és számíthat Rád. Becsüld meg. Higgy benne...Adj erőt Neki...Ha Te is fontos vagy, vágyik a Lelkedre. Az együtt töltött időre...azokra a jó kis beszélgetésekre, a Lélekközeli pillanatokra. A mosolyodra, az Ölelésedre. Az érintésedre...Nincs kifogás. Csak megoldás van...Ha valóban fontos vagy, helyet csinál az Életében Neked..Nincs idő, tér, távolság. Kérni kell Istenünket, Angyalunkat, Égieket. A jó Utat...mindig a jó Utat. Tanulnunk kell a Másik által. Belenézni a tükörbe. Amit Ő tart. Homályos? Nem baj...Ahogy fejlődünk, tisztulni fog.
Ha csak egyszer is hallod ezt a mondatot az Életedben, hogy "Köszönöm...hogy vagy nekem"...már érdemes volt megszületned...A "Szükségem van Rád" mondat pedig néha őszintébb és többet ér, mint egy "Szeretlek" szó...Adj magadból. Szeretettel...Visszakapod, ha Neked lesz szükséged a segítségre... (Írta: Kiss Gabriella)