Kinyitom az ablakot és nézem. Nézem őket, ahogy a fű fölött cikáznak. Ez... ez szitakotő tánc. Oda-vissza, keresztbe-hosszába. Lenyugvó napban, fénylő szárnyakkal... szitakötő tánc. Valami vígságos dolog, valami lélekpezsdítő látvány, ahogy fittyet hányva a madárcsőrnek, csak szállnak, szállnak csapatban. Milyen zenére? Milyen ütemre? Ki fogja a karmesteri pálcát? Ki a koreográfus? Nem tudom, de gyönyörű.
Játszik velük a lelkem. Ha engedném. ... küldeném, talán közéjük repülne... Talán még fénylő szárnya is nőne... talán vinné a szellő közéjük lengve és röppenne oda-vissza, kersztbe-hosszába félelmek nélkül, ahogy a fű fölött ők az augusztusi estében. El kellene kezdeni megtanulni... Hogy milyen zenére és hogy milyen ütemre? Mindegy is. Csak úgy. Csak úgy ringva, keresztbe-hosszába és oda, aztán meg vissza. Ez lenne a lelkem szitakotó tánca.

- Gyere csak! Nézd már Te is! Ez! Ez valami csodás! Látod? Ott, ott a fű fölött!

- Most rajzanak - közlöd szimplán.

Milyen prózai. Én nem ezt látom. Én légben táncoló balettet, kész előadást szemléltem. Mi volt a címe? Szitakötők tánca a naplamentében. (Írta: Anyóka)

... szüleim, apai nagymama és egy „Angyal” volt.
Úgy gondolom, hogy rajtuk keresztül tudom leírni röviden, hogyan éltem meg gyermekéveimet.
1945-ben születtem. Ez az időszak és az ötvenes évek az alapja családunk későbbi életének.
Családunk fő mozgató ereje az apai nagymama volt. Ahhoz, hogy őt megértsük gyermekkorából kell kiindulnunk. Szülei – egyke gyerek volt – szerették volna, ha gyermekük másképp él, mint ők. Ezért néhány évig zárdában nevelkedett (tanult) nagymama. Mit tanult ott? Szép beszédet, jó ízlést. sokoldalú tevékenységre való képességet, igényességet környezetére, határozottságot stb. Mivel nagyon szeretett, és a hajlam is megvolt bennem ezek befogadására, máig él bennem ezek igénye, számomra is fontosak ezek.
Nagymama négy gyereket szült, és fiatalon özvegyen maradt. Egyedül nevelte fel gyermekeit. Ennek ellenére, hármat taníttatott, a negyedikre bízta a gazdaságot. Ő volt az én Apukám. Mindenben követte nagymama akaratát. Nagyon jó apa volt, sokat játszott velünk. Kézügyességével pótolta számunkra a játékokat. Papírból állatokat hajtogatott, fából furulyát faragott, csutkából babát barkácsolt este a lámpa fényénél árnyjátékokkal szórakoztatott bennünket.
Nehéz életutat járt be. 1945-ben fogságba került. Két-három éves lehettem, amikor a nagyon várt apukát lovasszekér derekából ölbe hozták be a házba, nagyon betegen. Ezt egész életében viselte. Sokat betegeskedett, nem bírta a nehézfizikai munkát. De a családért mindent megtett, nagyon szeretett bennünket. A négy gyermek felnevelése nem volt egyszerű. Mint említettem ő vitte a gazdaságot. Lova, szekere, szerszámai voltak, amivel megmunkája a földet. Betegsége és az ötvenes évek politikája is nehezítette életét. Kb. 20hold földjük volt – apáról, fiúra szálló örökség, a földhöz való kötődés eredményeként - , nem tűnt számukra könnyűnek. Kuláknak nyilvánították őket, ami miatt ellehetetlenült az életük. Rengeteg megaláztatás, zaklatás várt rájuk. Ahol csak tudtak beléjük rúgtak, ami Apukám idegeit nagyon megviselte.
Nyáron aratáskor egy hétig is földbe ásott kunyhóban éltek, mert a távolság miatt nem tudtak hazajárni, no meg siettek is a termés betakarításával.

Hazajöttek, haza hozták a terményt, örültek munkájuk eredményének, felhordták a padlásra. Két-három nap múlva rendőr, végrehajtó jelent meg és lesöpörték az egészet. Nem maradt semmi. Sírt Apukám, Anyukám. Mi pedig látva kétségbeesésüket átöleltük őket. Jött a gond, hogyan tovább? Mi gyerekek nem válogattunk, örültünk minden ételnek, mert finom volt és soha nem éheztünk. Mindennek szenvedője volt Anyukám. Az ő nyugalma, szeretete segített át bennünket mindenen. Szerencsére ő tudott néha valamimunkát találni, mert okos, szeretetre méltó ember volt. Akkor nagyon kevés ember végzett úgynevezett polgárit, ami segített abban, hogy alkalmazzák valahol. Élelem mellett ruhára is szüksége volt a gyerekeknek. Ebben nagymama sokat segített. Kötötte a sapkát, sálat, kesztyűt, pulóvereket, ügyesen varrt. Nagyon szerettem nézni, ahogy készítette ezeket a ruhákat. Persze este - lámpafénynél - hiszen nappal átvette a szülői szerepet, hiszen ők mentek megkeresni a mindennapit. Nagymama mosott, főzött, tanult velünk.

A tanulásnak fontos szerepe volta családban. Nagymama mindent vállalt, hogy mi tanulhassunk, hiszen a tanulás igénye benne élt legjobban! Természetes volt, hogy a tudás majd segít a nehézségek leküzdésében. 4-en vagyunk testvérek, 3-an felsőfokú végzettséget szereztünk, bátyám nem tanult, rá várt volna tovább vinni, segíteni apunak a gazdálkodásban.
Ám jött a TSZ-esítés.
Apukámat nehéz volt megtörni, de nem volt más megoldás, hiszen lovat-szekeret-gépeket elvették Tőle, ezzel - ellehetetlenítették - őket.
Viszont nem ment be a TSZ-be, elindult a nagyvilágba, Budapestre járt dolgozni, csak hétvégeken volt velünk. Anyukámra nagy teher hárult. De megint számíthatott nagymamámra, aki keménységével, tehetségével továbbra is főszereplője lett a családnak. Ő gazdálkodott a pénzzel, anyukám kiszolgáltatott volt. Sokszor sírt, ami nagyon fájt Nekem, de ő mindig megnyugtatott, persze akkor már én éreztem, hogy neki valami fáj. Máig is fel- fel ébred az iránta érzettfájdalom nehéz élete miatt. Szép emlék és példaértékűszámomra most is az ő személyisége.
Nem volt jellemző, hogy Ránk - gyerekekre - feladatokat szabtak meg. Igyekeztek azon lenni, legyen boldog, gondtalan - gyermekkorunk - .
Vagy talán a sok feszültséget, szomorúságot, - amit mi is láttunk -, feledtetni velünk. Mi meg is ezt, háláltuk nem okoztunk gondot nekik. Sok szeretetet kaptunk, de annál nehezebben éltünk. Mostani eszemmel a - „ szeretet „ - a legfontosabb, de gyerekként másként éltem meg.
Szeretnék néhány példát említeni! :
Új ruhát ritkán kaptam, ha igen csak - „ kivételes alkalommal „ - vehettem fel. Sokszor megnéztem, megsimogattam, alig vártam, hogy felvehessem.
Egy ruhám volt télen-nyáron. Télen - „ hosszú ujjal, nyáron levágva rövid-ujjal „ - hordtam. Jobb módú gyerekek emiatt kicsúfoltak.
Nem tudtam megérteni, - „ engem miért nem szeret ? a Mikulás? „ - úgy, mint a szomszéd gyerekeket, nekik miért hoz több ajándékot?
Mai napon is sírok Karácsonykor, - mert eszembe jutnak gyerekkori érzésem - .
A szomszédban együtt ebédelnek, gazdagon terített asztal mellett, vágytam erre én is.
Nálunk miért nincs villany? (19 éves koromban lett először villanyunk.)
Tudnám sorolni, de már minden megszépült, megértettem. Ma már nagyon hiányoznak a gyermekkoromban velünk együtt élő nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek. A disznótoros események, ahol mindenki együtt volt és nagyon boldogok voltunk.
Szeretném még, ha haza mehetnék, ahol szüleim várnak. Azt szeretném érezni, amit akkor éreztem: A biztonságot, amit én kaptam Tőlük.
Mindenért hálás vagyok! Nagyon jó és szép volt!
Végül szeretnék röviden írni arról, akit bevezetőmben „Angyalnak-nak” - neveztem.
Ő apukám egyik testvére volt, aki feláldozta magát a családért. Rá mindig lehetett számítani. A jelenléte, szeretete páratlan volt. Segített lelkileg, anyagilag, egész személyisége kincs volt. Mindig tudta - „kinek – mire?” - van szüksége. Segített anyagilag a továbbtanulásunkban, apukámnak orvosi kezelésében, de nyugalmat varázsolt a problémák láttán is. Legtöbbet - „ Én „ - köszönhetek Neki. Mivel egyedül élt, gyermeke sem volt, nagyon szeretett engem. Ő volt nekem az –„ Idesanyu „ -. Pedagógus volt, komoly kulturális-életet végzett a faluban. Vitt magával, kényeztetett, sok élménnyel gazdagított.
Sajnos az élet nem volt kegyes hozzá. Fiatalon - súlyos – beteg - lett, és 41 évesen meghalt.
Ez az időszak számomra nagyon fájdalmas volt. Beköltözött otthonunkba a szomorúság, hiszen nagyon szerettük Őt. Halálát nagymama nem tudta feldolgozni, következő évben - utána ment - .
Betegségében mellette voltam. Ekkor én 15 éves voltam, komoly lelkisérülést éltem át, ami a gimnázium 1. évében negatívan hatott Rám. Sokat köszönhetek Neki. Amilyen vagyok neki is köszönhető. A -„ minta „ - , amit adott , elkísér.
Nagyon köszönöm, hogy hogy gyermekéveimre rövid betekintés adhattam. Szeretném, ha elődeim életét, és az Én örömteli, de - „ nehéz „ - gyermekkoromat megismernék gyerekeim, unokáim.
Mindent megteszek, hogy - „ büszkék „ - legyenek nagyszüleikre, dédnagyszüleikre és a szeretett rokonaimra. (Írta: Sólyom Lászlóné)

Ahogy öregszik az ember, úgy egyre többet réved a múltba. Én is így vagyok ezzel. Főleg, amikor az unokák kérdezik: hogy volt régen, amikor ők még nem születtek meg? Olyankor fel-felelevenedik a múlt. Felelevenedik, még ha nem is volt olyan szép, mint ahogy azt elmeséljük a több gyerekeknek vagy az unokáknak.
Tudjátok, mi heten voltunk testvérek és még több gyerek a Farkas-szigetben. Az erdészek és a dolgozók gyerekeivel összesen tizenöten voltunk. Mi nem ismertük mit takar az a szó, hogy „unatkozni”. Nem volt soha megbeszélve, hogy aznap, vagy másnap mit kéne csinálni. Mindig spontán alakult ki az aznapi játékunk. Minden gyereknek volt az erdőben egy-egy meggy vagy cseresznye fája. Azt mindig megmásztuk, vagy meglovagoltuk, ha már nem volt mit eszegetni ken, ha róla. Nyár ha már szürkület volt és meguntuk a felnőttek beszélgetését hallgatni, míg az ártézi kút meggyújtott vizénél itatták a jószágokat, mi gyerekek ott lábatlankodtunk közöttük. Egyik este meg is lett a következménye. Akkor is ott bóklásztunk, mikor Laci öcsém egy rossz pillanatban megcsúszott a vizes talpán és az itató vályú széle felhasította a homlokát. Na volt is nagy ijedelem. Gyorsan szaladt Apánk befogni, hogy vigyék Lacit orvoshoz. Gondolhatjátok, hogy aznap este mindenki csendben ette meg a vacsoráját. Alig vártuk, hogy végre hazajöjjenek Apámék. Lacinak pár öltéssel összevarrták a homlokát. Pista öcsém csúfolta is egy pár napig, hogy ő a félszemű Jumurdzsák. Az1960-70-es években nem ilyen telek voltak, mint manapság. Nagyon sok hó hullott minden télen, ami örömünkre. Olykor Apánk, a többi gyerekkel együtt lovasszánón vitt bennünket az iskolába. Nem tudtunk egyhelyben maradni, így az egyikőnk kiesett a szánkóból a táskájával együtt. Szaladt a szánkó után, hogy utolérjen minket. Lehet, hogy a lovak hamarabb észrevették, hogy baj van, mert egyszerre csak lassabbra fogták az ügetést, így vissza tudott kapaszkodni a szánkóra.
Azona télen is 1967-ben nagy hó esett. Összeverődtünk a szokásos helyen az ártézikútnál. Nem ültünk a szobában, merthogy nagy a hó és hideg van. Mindig a szabadban játszottunk. Ahogy megreggeliztünk azonnal kimentünk legyen az nyár, vagy ősz, vagy tél. És csak az este beköszöntével mentünk haza. Egész nap nem vettük észre, hogy éhesek lennénk. Aznap is elhatároztunk, hogy mindenki hozza a szánkóját. A kicsik sem akartak kimaradni a jóból. Aki nem fért fel a szánkóra, azt a hátunkon vittük. Olyan sok hó volt, hogy néhol a combunkig süppedtünk bele. Leizzadtunk mire a Meggyes tanya mögött lévő töltéshez értünk. Ott aztán elkezdődött a jó móka! Lebucskáztunk a hóba a töltésről. Vagy szánkón csúsztunk le, volt, aki gatyaféken ereszkedett alá. Amikor már a kicsik is elfáradtak és álmosak lettek nagy nehezen, de elindultunk késő délután haza. A tanyánál a birka hodálynál felfedeztük a nyúl lábnyomokat, na meg, amit elpotyogtattak. Felbuzdulva, hogy ezt észrevettük, megbeszéltük, hogy bekerítjük az ólat, hátha benn van pár nyúl. Már el is osztottuk egymás között ki hány darabot visz haza. Aztán elindult a nagy becserkészés. Lassan haladtunk előribb, előribb. Egyszerre ugrottunk neki az ajtónyílásnak, hogy elkapjuk a nyulakat. De balszerencsénkre egy fia nyúl annyi sem volt az ólban.
Valaki megszólalt.
- Ezt jól megcsináltuk!
Erre mindenkiből kiszakadt a nevetés. Mit bántuk mi, hogy majd megfagyunk, mert átázott a ruhánk, és a csizmánk belseje. Annyira jót nevettünk még haza felé menet is, hogy jó előre elosztottuk a zsákmányt. A kicsik közül volt, amelyik már aludt a szánkón mikor hazaértünk. Akkor tudtuk meg, hogy már mindenki minket keresett a Szigeti tanyában. Hogy mentsük magunkat, elmeséltük a nyúlkalandunkat, amin a felnőttek is jót derültek. Beköszöntött a Karácsony. Anyám munkahelyén az ERTI-ben minden Karácsonykor megvendégeltek minket, gyerekeket. Kaptunk süteményt és meleg kakaót vagy teát, na meg ajándékot. Én egy társasjátékkal lettem gazdagabb, a többiek vagy babát, vagy kardot, nyilat, puskát, könyvet. Én egy mesekönyvet választottam, mert be kell vallanom szeretem a könyveket.
Eljött a tavasz! Mi kinn voltunk ismét a szabadban. A fiúk unszolására elindultunk a farakásokhoz bújócskázni. Az utunk Béla bácsiék nagykapuja előtt vitt el bennünket. Egyikünk észre vette, hogy nyitva maradt a nagykapu. No, most mi legyen? Tudtuk, hogy hamis Béla bácsiék kutyája. Ha észrevesz bennünket, baj van! Csendben lopakodva elindultunk tovább az úton. A csel nem sikerült valami jól, mert a kutya kirontott. Mi meg ahogy bírtunk szaladtunk a farakások felé. Ahogy csak tudtunk felkapaszkodtunk és felsegítettük egymást. A kutya nem tágított mellőlünk. Elkezdtünk hát torkunk szakadtából kiabálni, hátha meg meghallja valaki. Jött is a felmentő sereg. Így megmenekültünk. Ezeket a gyermeki emlékeket nem veheti el tőlünk senki. Sok mai gyerek el sem tudja képzelni milyen az, ha egész napját kinn tölti a szabadban. Nyáron voltunk és élveztük, ahogy a lábunk között a meleg por felverődik. Olyan koszos volt a lábunk, meg mi is, hogy az ártézi kútnál tégla darabokkal sikáltuk tisztára. Aztán teltek múltak az évek, egyre kevesebben maradtunk, mert volt, aki más iskolában kezdte meg tanulmányait. Ha néha-néha összefutunk személyesen, vagy az interneten megtaláljuk egymást, jó újra felidézni az emlékeket. És még sorolhatnám az unokáknak a régi, gyerekkori szép emlékeket, pl. a játékokat, amiket mi eszkábáltunk össze, vagy a sósborszeszes hajót, amit a medencénél úsztatgattunk. A nyár esti bújócskázásokat az őszi falevéllel telehordott árkokban való ugrálást…de ez már egy másik elbeszélés lesz. (Írta: Rácz Sándorné)

A múltba visszatekintve, 58 év távlatából, egy akkori gyermek emlékeiből
Először is megkérdezném kedves gyerekek, fiatalok, miután ti felébredtek reggel, iskolába menet előtt, van-e valamilyen elfoglaltságotok, feladatotok, elvégzendő munkátok? Nincs? Ugye nincs?
Mert nekem bezzeg volt. Nyolc évesen már egyedül mentem tejért házhoz, ami húsz percet vett igénybe, mert olyan messze volt a házunktól a tejes néni. Abból a frissen hozott tejből készült a reggeli a hat tagú család részére. Az Újtelepen nőttem fel, ami elég messze esik a városközponttól, jóval túl a vasúton.
Itt még akkor csak alsó tagozatos iskola volt, ötödik osztálytól kezdve be kellett járni az úgynevezett nagy Petőfi iskolába, ahova gyalog jártunk. Reggel fél óra, iskola után ismét fél óra séta haza, mert akkor még busz nem közlekedett. Fárasztó volt egy tizenegy éves gyermek számára.
Ebben az időben még villanyunk sem volt, petróleumlámpával világítottunk, s annál tanultunk. Fürdőszoba sem volt, sem benti W.A C., mégis minden este megmosakodtunk sorban mindenki egy nagy lavórban. Fateknőben mostuk a ruháinkat, szappannal. Jól kiöblítettük és a napon, vagy éppen a fagyon szárítottuk.
Óvoda nem volt még akkor. A kis húgomat és két másik kislányt bekísértem a központi óvodába, hogy ismerjék meg a közösséget, játszanak együtt. Ilyen játékok voltak, mint a körjáték, hinta, homokozó, libikóka, néhány fából készült játék.
Hetente egyszer kenyérsütés is volt nálunk. Az én feladatom volt, hogy iskola előtt kerékpárral bevigyem a megdagasztott kenyértésztát szakajtó kosárban a pékhez, aki megsütötte kemencében, majd iskola után mentem érte és vittem haza a családnak a gyönyörűre sült házikenyeret.
Mindennapos teendőim mellett jó tanuló voltam. Továbbtanulásról nem lehetett szó, mert az édesapám egyedül dolgozott a családból, édesanyám beteges volt, egy testvérem pedig Egerben tanult tíz évig süket-néma intézetben. Jel beszédet tanultak, amit én nagy szorgalommal átvettem, hogy tudjak kommunikálni a testvéremmel. Ezzel nagy örömet szereztem neki, boldog volt, hogy a családban valaki megérti őt, hogy mit szeretne mondani. Tudjátok ti mit jelent fogyatékkal élő embernek lenni? Akinek van a családjában, vagy ha ő maga is az. Az tudja igazán!
Érzékenyek, elégedetlenek a sorsukkal, ezért kell az ilyen embereket segíteni, nem pedig lenézni. Ez nekem sikerült, hogy némi boldogságot csempésszek az öcsém mindig bánatos lelkébe.
S hogy mi volt még a kedvenc időtöltésem kislány koromban?
Kerestem egy szép, sima cserepet, hozzá egy kődarabot és azon írtam, rajzoltam, számoltam. És még milyen játékaink voltak nekünk akkoriban?
A lányok rongybabát készítettek. Tengeritöréskor a csuhéból, a csutkából is készítettünk különböző játékokat. Volt még az ickázás, ami abból állt, hogy rajzoltunk a földre négyzeteket, hármat egymás fölé, majd kettőt egymás mellé, aztán a fölé egyet középre és a fölé ismét kettőt egymás mellé. Aki kezdte az ickát egy lapos követ vett a kezébe, beledobta az első földre rajzolt négyzetbe és már ugrálhatta végig féllábbal a négyzeteket. Az utolsó két négyzetnél meg kellett fordulni az ugráskor és visszafelé is végig kellett ugrálni, majd a követ fel kellett venni a földről, és ezután a következő négyzetbe kellett megpróbálni beledobni a követ és jöhetett az ugrálás. Aki nem tévesztett sem a dobásban, sem az ugrálásban és végig járta az ickát az győzött.
A fiúknál a Akinek gombozás volt a menő. A földbe egy kis kerek lyukat vájtak amibe az otthonról hozott nagy csulé gombokat bele kellett pöckölni kézzel. Akinek a legtöbb gombja beletalált a lyukba az lett a nyertes. Aztán ott volt még a bigézés is. Egy kisebb fadarab mindkét végét ki kellett hegyezni, és a földre helyezték és egy másik nagyobb bottal a földön lévőre kellett rávágni és akinek a legmesszebbre repült, az lett a nyertes. A fiúk rongylabdával fociztak, ami legalább annyi örömet jelentett nekik, mintha bőrlabdát rúgtak volna.
Visszatérve magamra. Volt nekem egy anyai nagyapám, akit nagyon szerettem. Ő juhász ember volt, egy egész nyájra vigyázott, no és a puli kutyája is nagy segítségére volt. Sokat tartózkodott kinn a tanyán a nagyapám, s ha tehettem én is vele mentem. No ott találtam én egy bádog dobozt, amibe a kis „kincseimet” gyűjtögettem, amiket a tanya környékén találtam. Törött, vastag üvegdarabot több színben, kavicsokat, köveket. Szerettem rakosgatni őket. A nagyapámmal pedig sokat beszélgettünk, szerettem hallgatni az elbeszéléseit.
Később, mikor már nagyobbacska lettem, bizony nyári hajnalokon „szedegetni” mentem búzát, amit a gép elhagyott aratás alkalmával. Folyó füvet is szedtem zsákba a malacoknak, csirkéknek. Ilyenkor többen mentünk gyerekek, mert minden háznál volt, ami megegye. Nyaranta kapálni is jártam, hogy ezzel pénzt keressek, amit odaadtam édesanyámnak.
Amikor édesapám nyári aratásnál dolgozott ebédet vittem neki. Édesanyám korán elkészítette, mert gyalog mentem ki a búzaföldre. Biciklizni is megtanultam, de nem ám hogy vettek nekem, hanem a szülők nagy kerékpárjával, még váz alatt is tudtam hajtani. Négyen voltunk testvérek, a legkisebb akkor született, mikor én tíz éves voltam. Először csak messziről figyeltem őt, majd annyira megszerettem, hogy nagyon sokat foglalkoztam vele. A nagyobb húgom és közöttem öt év volt, neki én kisdobos vezetője voltam.
Nagy szeretettel végeztem minden munkát, sohasem beszéltem vissza a szüleimnek, testvéreimet soha sem bántottam. Annak ellenére, hogy szegény családban nőttem fel, boldog voltam.
Nagy szeretettel, tisztelettel voltam a szüleim iránt, hiszen ők is mindent megtettek, hogy békességben, nyugalomban élhessünk. Az édesanyám mindig finom ebédet főzött. Nagy kertünk volt, amiben minden megtermett az édesanyám jóvoltából.
Minden nap tiszta, vasalt ruhát vehettünk fel, amiben jó volt létezni.
Tehát volt kitől tanulnom a munkaszeretetet, a becsületet, a tiszteletet. Ezt a mindenkori tanáraimnak is megadtam. Nem voltak bolti játékaink, drága ruháink, szép és divatos cipőink, mégis a szívünkben, öröm volt, ami a legfontosabb az életben. Nagyon jól éreztük magunkat otthon, a családdal, a barátokkal. Ha tudtam segíteni azzal, hogy leírtam röviden gyermekkorom történetét és meg is értettétek azt, akkor már megérte.  (Írta: Dúró Ferencné)

Négy nap krónikája a hegyen
1. nap 2017. április 19.
Kopog a lecsorgó esővíz az ereszcsatornában. Hideg van. Talán még havazni is fog? - merül fel bennem a kérdés. Na, ne! – hárítom el rögtön. Önigazolásként végig viszem a gondolatot. Heteken át már meleggel kényeztetett az idő. Felvették virágos ruhájukat a cseresznyefák, kizöldült a hegyoldal bárányok számára harapható fűvel, rügyek bomlottak apró levelekké a fákon, kinyíltak a korai virágok, elcsendesült a madarak területfoglaló zenéje, halkabb, fészekrakó énekké.
Most konokul vádolják az elbújt Napot, a hideg esőtől megtépázott virágfejek. Nem ez volt az ígéret számukra. A hőmérő higanyszála tompán süllyed. Újra pipálnak a kémények. Nagyon optimista léleknek kell lennem, hogy azt higgyem: ez csak múló ború.
2. nap 2017. április 20.
Hangyányi optimizmusomra rácáfol a másnapi pesszimizmus. Hajnalban arra ébredünk, hogy zuhog a hó. Magára rántotta a fehér paplant a hegyoldal és betakarózott vele. Hó pamacsok ülnek a fák ágain.
Ez bizony Karácsonykor jobb lett volna – gondolom én, de kívánságlista törölve utólag. Most a természet telet játszó kedvében van, pedig április második felében vagyunk, Húsvét után. Napközben eledelért kuncsorognak a cinkék és a rigók. Megszokták, hogy tél idején itt terített asztalt tartok nekik. Bízó lelket akar tartani bennem a hóban büszkélkedőn álló sárga tulipán.

Zöld levele nagy kontrasztja a fehér hónak. Fotóra kívánkozik. Többször kimegyek a házból. Rápillantok. A látványukkal erősítem magam.
- Nincs tél, Nincs tél. Nincs ám! – hajtogatom, amivel a hideggel dacoló két virág bíztat.
Bent, a meleg szobában szól a rádió. Időjárás jelentés: A hegyekben 50 cm hó is eshet. Centiért megyek. Mérek. Már van 20 centi.
- Köszönjük! Abba lehet hagyni! Nekünk már ennyi bőven elég. A többit tessék máshova vinni, vagy tartalékolni eső formájában a nyárra – közlöm a természettel, de az makacsul havazik tovább.
Félve nézem az öreg diófát. Csemeteként, ajándékozta az Alföldről, ide a hegyekbe Apukám.
- Vigyétek el. Ezzel a kertetekben mindig veletek leszek – mondta.
Nehezen eredt meg. Évekig kínlódott. Aztán beletörődött az alföldi homok után a köves talajba, és nekilódult a növésnek. Hatalmas lett. A föld fölött kettős ágat hozott. Szülői formája lett. Van egy „Apa” ág és egy ”Anya” ág. Nézem az áprilisi hóesésben a diófát. Most vádlón mutatja a hóval borított, kizöldült hajtásait.
- Nézd! Elfagynak. Letörnek. – suttogja. Nekem beszél. Igaz, hogy szavát, csak én értem.
- Tarts ki! Tartsatok ki! – megy tőlem a bíztatás.
Állok az ablak előtt. Hangtalanul zuhog a hó tovább. Alázatoskodnak neki a magasra nőtt tuják. Hajlonganak, behódolnak neki a nyírfák ágai. Fogy bennem a bízó lélek… Ott tartok, hogy talán. Talán holnap már … esetleg jön a borúra, derű.
3. nap 2017. április 21.
És eljött a harmadik nappal a borúra ború. Szürke az ég. Még mindig zuhog a hó. Igaz az 50 cm. Mérek újra. 60 cm. Már nem látszik a tavaszi zöldből semmi. A hó meggyilkolta a két bíztató sárga tulipánt. Gyilkost kiáltanak a virágzó gyümölcsfák. A hó súlya reccsenti a törzsüket. Már szinte mindegy, hogy gyenge bokor, vagy idős meggyfa… mind áldozat. Törik a fenyő csúcsa, kifordul a földből a kert alján a cseresznyefa, roppan a vastag dió ág, földdel egyenlő a sok ribizli bokor és málna vessző. Az erdőben sorra dőlnek az erőtlen gyökerű bükkfák, csak az erős áll szörnyűlködve. Megül a félelem.
A rádió bemondja a hó miatt a külvilágtól elzárt településeket.

Mi is közte vagyunk. Lapátoljuk a havat a háztól, a közútig.
- Születésem óta itt élek. Ilyet még nem éltem át áprilisban – mondja a hólapát nyelére pihenésként támaszkodó idős ember.
Elgondolkodok. Most vajon a reggeli sétám a kertben milyen lesz, hisz naponta korán az az én imádságom. Átmentjük magunkhoz a fűtés nélkül maradt barátainkat. Tombol a természet: viszi a vizet, villanyvilágítást, telefon összeköttetést, televízió közvetítést, nincs buszjárat…. Van barátság, beszélgetés. Együtt töltünk egy napot.
Este későn felgyullad a fény… megcsörren egy mobil… beszól a külvilág… érdeklődnek. Mi beszélgetünk, bizakodunk… Talán … holnap… jön a derű.
4. nap 2017. április 22.
Reggel hat óra. Kék az ég. A tető szélén a jégcsapok sora könnyet ereszt. Napközben megcsordul az eresz is. A Nap kitekint. Végigpillantok a kerten. Átfut a fejemben a kérdés. Nézem az itt hagyott torzókat. Hitetlenül vagy hittel békejobbot kérjek a természettől? Aztán megjön a válasz. Majd begyógyulnak a sebek. A természet helyreállít velünk együtt mindent. Na, végre. Ma megjött a borúra a derű! (Írta: Anyóka)

Ma is hosszú nap vár rá, mint a hét minden napján általában. 17 éves. Minden nap korán kel, magába tuszkol egy kis reggelit és elindul. Nyolc óra a középiskolában, mindennapos testnevelés, külön foglalkozások. A fél lábon otthonról vitt és bekapott reggeli és ebéd után irány haza. Jobb esetben 4 óra előtt haza is ér. Ha szerencsésen állnak a csillagok, egy kis tekergés az otthoni tanulás között még belefér. Ahhoz is fáradt sokszor, hogy egyen valamit. Inkább az üzeneteket nézi meg a telefonján. Fürdés után az ágyban még tanul. Persze az okos telefon is ott van, a kapcsolat nem szakadhat meg a többiekkel, még lemaradna valamiről. Sokszor azon keresztül segítenek egymásnak..
Tizenhét éves... Félúton jár a gyerekkor és a felnőtt lét között, talán maga sem tudja, hová tartozik és merre tart. Kereshetné a saját útját, építhetné a saját személyiségét – ha volna rá ideje. De ehelyett idegen nyelven beszél, két ismeretlenes egyenleteket old meg, több száz évszámot tud és ismeri az összefüggéseket. De a gondolataival sosem marad egyedül, a fülében mindig ott van a fülhallgató, bár sosem értettem, hogyan lehet tanulni, ha közben zenét hallgat.
Hétvégén leül a számítógép elé. Összedob egy esszét történelem vagy magyar órára, chatel a haverokkal. Könyvet nem olvas, mert az unalmas. Nem elég pörgős. Megértem. Egy olyan agynak, aminek a nap tizenhat órájában a verbális és képi információk hatalmas és gyors özönét kell befogadnia és rendeznie, halálosan lassú és feldolgozhatatlanul vontatott Victor Hugo és Gogol. Tizenhét éves, de úgy él, mint egy ötvenes menedzser. Elfoglalt, nyomasztják a határidők, űzi a teljesítmény kényszere. Nem maradhat le, a világ elvárja, hogy trendi legyen. Mindene megvan, de nem ér rá a saját gondolataival foglalkozni. Erre mondjuk lehetősége sincs. Ahhoz túl nagy a zaj, túl nagy a pörgés. Egyáltalán nem irigylem... (Írta: Kiss Gabriella)

Kezdem azzal, hogy a péntek az nem az én napom. Más örül és hurrá hangulattal ébred, végre itt egy rövidke melós nap és már is itt a hétvége. Viszont én sopánkodom, mit kezdek a rám váró hosszú napokon. Nem írom, hogy egyedül az ismeretlenben, mert már két éve itt vagyok, de magányosnak érzem magam. Barát és család nélkül.
Reggel egy óvatlan pillanatban, majdnem lenyeltem a fél éve elkészült ideiglenes fog koronámat.
Na remek nap indító.Tudom, hogy már régen vissza kellett volna mennem, a véglegest megcsináltatni, de nincs idő. Mire is nincs??? Ja mert vannak fontosabb dolgok!!! A szembesülés a tragédiával felérő érzéssel, letaglózott.
Igaz milyen sokan magukra ismernek??? Ejj ráérünk arra még!!! A Pató Pál módszer.
Két választásom van. Vagy azonnal hazarepülök és szem lesütve kérek időpontot az én aranykezű fogorvosnőmtől, vagy itt megoldom, de az mélyen zsebbenyúlós lesz. Délelőtt dolgoztam, volt idő, hogy megfontolt döntést hozzak. Közben persze a papa - ahol élek-, gondolkozott helyettem is. Látta hogy mennyire nyúzott vagyok, így intézett egy fogorvost a közelben. Felhívott, hogy érjek haza kettőig, mert addig van rendelés. Rábólintottam, oké megyek. Közben járt az agyam: miért is intézkedik helyettem? Arra jutottam, azért, mert, ha hazarepülök, akkor egyedül lesz két napig, és ezt nem szeretné. Leírom úgy ahogy történt, nem vagyok rá büszke: Meg se fordult a fejemben, hogy jó szándékból, emberségből próbál segíteni. Közben a főnökasszonyom is segítséget kért, menjek el egy olyan ügyfélhez akinek a neve hallatán is a hasmenés jön rám. Most is görcsbe rándult a gyomrom. Megkért, ha végeztem menjek az irodába, mert beszélni szeretne velem. Gyomorgörcsös ügyfelemet letudtam, most már rossz nem jöhet gondoltam. Irány az iroda. A főnököm mosolyogva várt, megköszönte, hogy kisegítettem, de...... és itt elkomorult az arca. A munkámmal nincs baj, de ha itt akarok augusztus 16 után is dolgozni, akkor el kell végezni egy német kurzust és a papírt be kell mutatni, különben le is út fel is út, elválnak útjaink. Értetlenül nézhettem ki a fejemből, vártam az indokot. Két év alatt nem tanultam meg nyelvet, sajnálja, de van sok jelentkező, aki jól beszél. Lehet, hogy nem dolgozik olyan lelkiismeretesen, de beszél és ezeknek az idős embereknek erre is szükségük van. Kész tényekkel nem vitázok, pláne úgy, hogy el se tudnám mondani, amit szeretnék. Kezembe nyomott egy katalógust, nézegessem hova tudok elmenni és elköszöntünk. Puffogtam a lépcsőn jövet lefelé, és csak az járt az agyamban, hogy egy takarítónő takarítson, ne beszélgessen, arra ott van a társalkodó szolgáltatás, csak annak drágább az órabére, mint a takarítónőé. Az utcán már magyarul mondtam,"te meg két év alatt nem tanultad meg kimondani a nevem, pedig az csak egy szó" Még mindig "MEZAROZ" vagyok a Mészáros helyett.
Nem sokat hergeltem magam, mert már indultunk is a bácsival a fogászatra. Kellemes csalódás az orvos neve: Dr Bodvay, az apukája magyar. Az aszisztens fogadott, kedves volt, a bácsi elmondta mi a probléma, ő meg azt, hogy szabadságon van a doki, aki nyugodjak meg nem beszél magyarul, de jó orvos. Az hogy jó doki abból is kiderült hogy a következő két héten nincs időpont nála. Közben előkerült egy újabb hölgy, korom fekete bőrű, hófehér fogsorral, és újra elmondta a bácsi mi a probléma. Addig variált a hölgy, míg mosolyogva mondta: kedden délben jöjjek vissza és megoldják a problémámat. Mondtam a bácsinak ez nem jó nekem mert értekezlet van az irodában, és ha nem megyek, akkor megint megfenyítenek, amit a mai napon már megtettek. A bácsi erősködött jó az időpont, addig írtak egy kikérőt a munkahelyemnek, hogy kötelező a fogászaton megjelenni. Közben leírták egy papírra az ügyeletes fogászat címét, ha minden kötél szakad ott fogadnak.
A haza úton, szótlan voltam, csak az járt a fejemben 4 napot én nem várok, enni se tudok. Gyorsan felhívtam a magyarul beszélő brémai doktornőt, de ő is szabadságon volt. A bácsinak magyaráztam, hogy ez nem jó, meg kell oldani. Azt mondta ez nagyon gyors időpont, itt heteket, hónapokat várnak egy dokira. Nem ehhez szoktam, otthon nyílt az ajtó, ha mondtam ki vagyok. Itt, hogy ki vagyok a kutyát nem érdekli, itt mindenki pénze egyforma. Nagy tanulság.  De még mennyi tanulságot tartogatott a nap, pedig ez is elég volt már.
Összekaptam magam és egyedül elindultam az ügyeletre. Oda már nem jött velem a bácsi, azt mondta ő segített, ha nem jó, akkor menjek egyedül. Sietnem kellett mert, ha itt se csinálnak semmit akkor a repülő téren kell lennem este fél 6-kor. Ez járt a fejemben, meg az, hogy miért halogattam eddig ezt a fogcsináltatást.  A repülőjegy is drága, bár már ez nem érdekelt. A megadott cím ismerős volt. A pultnál egy ismerős hölgy ült, bár gőzöm sem volt honnan ismerem. Sajnos aki ismer az tudja szörnyű az arcmemóriám. Összeszedtem a kis német tudásom és elmondtam miért jöttem. Alig mondtam pár szót a fogam a kezembe landolt a számból. Nem kellett tovább magyarázkodni. Jót nevettünk. Szólt a doktornőnek, aki egy muzulmán fiatal hölgy személyében, fejkendősen mosolyogva bevezetett a rendelőbe. Alaposan kikérdezett, betegség, stb. Honnan jöttem, megdicsérte a fogsorom, nagyon profi munka mondta. Valamit kutyult 3 tubusból és elmagyarázta, hogy most visszaragasztja és mi a teendő utána. A kezembe nyomott 2 tubust, ha baj lenne én is meg tudom csinálni, vagyis visszaragasztani. De szerinte nem kell. Míg vártunk hogy stabilan rögzüljön csak az járt az eszembe mibe fog ez fájni nekem. Az aszisztens pulthoz visszakísért, rögzítették a munka fázisokat, mikor végeztek, megkérdeztem, most fizetek, vagy csekket kapok. Mindketten mosolyogtak, ez ajándék. Na itt tényleg bamba lehettem, mert az aszisztens mondta, hogy a nagypapáját kétszer is elhoztam ide kezelésre és látta milyen lelkiismeretesen bántam vele. Leesett, innen ismerős az arca. Takarítok náluk és nagyon hálásak, nekem mert segítek, nem csak a munkám végzem, hanem azon felül mást is, pl virágot ültettem, meg kerti csapot szereltem, stb. A napom csak jól záródott. Gyorsan elszaladtam a boltba, a legjobb bonbonnal, virággal tértem vissza. Most ők voltak zavarban, de mondtam ez is ajándék. Ez itt nem szokás mondták, de én erősködtem, az én hazámban az. Erre ők, ha itt élek az ő szokásaikat kell felvenni, tehát integrálódjak, ha itt akarok élni. Nesze neked még egy pofon. Volt min gondolkodni a haza úton. A bácsi is örült, hogy megoldódott ez a fogas kérdés. Este a gondolataim a napi eseményeken járt, másnap egy gyors SOS kérdés a brémai csoport tagoknak. Itt is kaptam az ívet, úgy lájtosan, német-magyarosan. Nem unatkoztam a hétvégén, a gondolataim cikáztak. Vasárnap estére arra az elhatározásra jutottam, hogy az álmaim miatt is változtatni fogok a mentalitásomon. Ma akkora pozitív bomba töltést kaptam a bátyám lányától,hogy "csak azért is" meg tudom csinálni.(Írta: Mészáros Imréné Jutka)

Áthangoló

Az öreg fán egy kis madár
hajnal óta hangicsál
csi-csi-csir csak mondja, mondja,
ahogy bírja kicsi torka.
Nem érdekli sas, vagy karvaly,
örömöt zeng kelő nappal.
Szégyenülten hallgatom,
e létben bízó dallamot.
Karmesterként, ráhangolva
múlik el a lelkem gondja
és nem érdekel semmi már,
mint fenn a fán a kis madár.
csi-csi-csír...csak mondja, mondja
ahogy bírja kicsi torka.

(Írta: Anyóka)

Hajszoljuk az álmainkat, közben többször kicsit meghalunk!!! Mit éreznek az anyák amikor a gyermekük a saját álmaikat valósítják meg? Öröm, sóhaj, meglepetés és aggodalom kéz a kézben! Sorolhatnám a párosításokat, de inkább saját történetemet írom le nektek. Pár nappal ezelőtt ismét születésnapra készültem. Az anyukám 78 éves lett. Mindenkit beavattam aki fontos volt, csak ő előtte volt titok, hogy haza utazom. Mikor végeztem a munkával,repülőre ültem és 5 óra múlva, már újra Püspökladányban voltam. Közben a szokott időben persze telefonon beszéltünk, hisz a napi telefonálások az egyik kapcsolat az otthoniakkal. A gyerekek már vártak az állomáson, elmondták, semmit se sejt mama.
Izgatottan léptem a lakásba. Megjöttem, én is megjöttem és én is megjöttem, mondtuk egymás után. Anyu kiugrott az ágyból, fiatalosan, mint aki nem is dolgozta végig a napot. Megszólalni is alig tudott, csak annyit "hát te???" Jöttem, mert jönni akartam, mondtam. Mert tudom, hogy várt, de azt is tudom, hogy az álmaimat támogatja. Azt tudta, hogy júliusban hazamegyek, meg se fordult a fejében,  hogy az ő szülinapjára hazautazok. Ezt egy évvel ezelőtt is eljátszottam, talán most nagyobb volt az öröm. Számolja a napokat amik lassan peregnek, de nyeli a könnyeit, mikor az unokák nem látják. Most ő az aki egy személyben a nagymama az anya, aki összetartja a családot azért,,hogy a saját gyereke az álmait megvalósítsa. Mikor ő volt fiatal, neki is sokat segített a nagyi, mert ő is a fővárosban találta meg a boldogságot. Az ő szüleit az 1956-os forradalom idején hazarendelték Budapestről, így ő nem disszidált, mint sok munkatársa. Talán én sem jövök ki külföldre dolgozni, ha otthon találtam volna olyan munkát ahol a 3 gyermekemet, tisztességesen el tudtam volna indítani az életben. Azt sem mondta, menjek, de azt se hogy maradjak, mindenben támogatott. A szemében ott a fájdalom, de ott a büszkeség is, mert az ő álmát is megvalósítom azzal, hogy új életet mertem kezdeni, távol a szülői háztól,a barátoktól. A szülinapi ebédnél ültünk az asztalnál, de akkor már tudtuk, hogy ez lesz talán az utolsó közös ebédünk így együtt. Nem, nem beteg az anyukám, csak a szíve talán még hevesebben ver, mert az unokája és a barátnője megteszi aztm amit ő 56-ban nem tett meg. A gondolataink is messze járnak, ott ülünk az asztalnál, vibrál a levegő, anyu félt engem és az unokáját, én féltem a gyerekemet és barátnőjét és az itthon maradottakat. Biztatjuk egymást, nekem sikerült, nekik sikerülni kell. Amiben tudtunk, segítettük őket a nagy utazás előtt. Hosszú az éjszaka, a búcsúzkodás most még nehezebb, anyunak könnyes a szeme, de most nem látom azt a tüzet amit akkor érzékelek mikor egyedül indulok vissza. A repülőtéren még egy utolsó ölelés a fiatalokkal és mikor már nem látják, nálam is eltörik a mécses. Most értettem meg, hogy mit érez az akinek a közeli hozzátartozója új életet kezd az ismeretlenben. Várom a terminálban mikor száll fel a gép. Az ablaküveghez tapadok. Lassan gurul a kifutó pályán a hatalmas gépmadár, remeg a kezemben a kamera, az érzés leírhatatlan, öröm, mert boldogulnak, bánat, mert nem tudom megölelni, büszkeség, mert bízok bennük meg tudják csinálni. Fojtogat a sírás, de forog a kamera, nem most nem sírhatok. Lassan emelkedik a gép, a felhőkig kísérem a szememmel, jó utat kívánok és szerencsés landolást. Az én gépem késik, sztrájkolnak Berlinben. Magamba zuhanok a gondolataimmal. Egy óra, majd még egy óra késés, mint ha valaki azt sugallná, forduljak vissza, nekem itt a hazám.
Nem, nem tehetem, nem adhatom fel az álmaimat!!!! Végre indulok én is a repülőhöz. Felszállás majd landolás és végre megérkezés. Már Brémában voltam, vártam a bűvös sms.-t. Megérkeztek, kicsit kalandosan, de a tett helyen vannak. Megkönnyebbülés, az első lépésen túl vannak. A napi aggódás ami akkor is ott volt mikor otthon laktak, de ez most más. Új élet az új világban. Családok szakadnak szét, mert nem tudnak és nem is akarnak taposni egy jobb állás reményében. Inkább az ismeretlen, a százszor elképzelt álom marad. Igen aki mer nagyot álmodni és nem hagyja magát befolyásolni az boldogul. Örülök, hogy engem is támogattak és én is segítettem a gyermekemnek. Áldozatokat kell hozni, és vállalni a felelősséget. Meghoztam egy döntést, aminek az egyetlen hiteles, megítélője én vagyok; csak én tudom, hogy ez valóban megérte-e. (Írta: Mészáros Imréné, Jutka)

Nem mindig van nekem jó kedvem. Sokszor elszontyolodom, 2016 év végén és 2017 elején többször is beteg voltam testileg-lelkileg. Ilyenkor az uram mindig vígasztal, ne keseregjek, mert nincs semmi baj, majd kilábalunk a rosszból, csak ne izguljak. Én is kerestem azt a tevékenységet, amiben megkapaszkodhatok, ami erőt adhat a továbblépéshez. Aztán megtaláltam! Egyik szombati napon a facebbokon megjelent Szabó Edit (volt gimnáziumi osztálytársam) egy bejegyzése:
" Akinek palacsinta sütés közben eszébejut, hogy
A réten rákot rág a róka,
hogy vörös farka reng belé,
a Rába-parton reggel óta
rohan egy őrült Győr felé,
rikolt a révész, heherészve
csap rossz ricsajt a parti réce,
röhög a piktor – mit tehet?
Fest szürrealista képeket. -  az bizonyára Veritas tag volt." Sokan reagáltak erre. És gondoltam: Ez az! Találkozzunk a hajdani Veritas tagokkal! Olyan sok szép élményünk volt, ott tanultam meg a szép magyar beszédet, ott találtam igaz, máig tartó barátságra és még annyi mindenre, amit azóta én már el is felejtettem. Belevetettem magam a szervezésbe, közben fotókat, régi dokumentumokat is gyűjtöttem, amikből egy diasort állítottam össze, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy majd ezt a találkozón levetítjük. Névsort írtam, aztán leveleztem, beszélgettem, telefonáltam. Olyan jó volt feleleveníteni a régi dolgokat! Már nem is éreztem, hogy nekem milyen rossz napjaim voltak. Bizonyára mindenkinek vannak, de jobb ezeket elengedni és valami új utat keresni, mégha az a múltba visz is vissza. A facebook segítségével több embert is megtaláltunk. Úton-útfélen megállítottak, érdeklődtek, tanácsot adtak, hogy kihez fordulhatok, ki tud az illetőről. A találkozó nagyon jól sikerült. Eljöttek Budapestről, Tiszapüspökiből, kaptam e-mailt Ausztráliából, Tatabányáról, Debrecenből, Egerszalókról, Szekszárdról, Pécsről, Szentendréről. Tervezem a folytatást, mert még csak most kezdődik az igazi emlékezés! (Írta:Csontos Gabriella, a fotókat Gombos Imre készítette)