Hajszoljuk az álmainkat, közben többször kicsit meghalunk!!! Mit éreznek az anyák amikor a gyermekük a saját álmaikat valósítják meg? Öröm, sóhaj, meglepetés és aggodalom kéz a kézben! Sorolhatnám a párosításokat, de inkább saját történetemet írom le nektek. Pár nappal ezelőtt ismét születésnapra készültem. Az anyukám 78 éves lett. Mindenkit beavattam aki fontos volt, csak ő előtte volt titok, hogy haza utazom. Mikor végeztem a munkával,repülőre ültem és 5 óra múlva, már újra Püspökladányban voltam. Közben a szokott időben persze telefonon beszéltünk, hisz a napi telefonálások az egyik kapcsolat az otthoniakkal. A gyerekek már vártak az állomáson, elmondták, semmit se sejt mama.
Izgatottan léptem a lakásba. Megjöttem, én is megjöttem és én is megjöttem, mondtuk egymás után. Anyu kiugrott az ágyból, fiatalosan, mint aki nem is dolgozta végig a napot. Megszólalni is alig tudott, csak annyit "hát te???" Jöttem, mert jönni akartam, mondtam. Mert tudom, hogy várt, de azt is tudom, hogy az álmaimat támogatja. Azt tudta, hogy júliusban hazamegyek, meg se fordult a fejében,  hogy az ő szülinapjára hazautazok. Ezt egy évvel ezelőtt is eljátszottam, talán most nagyobb volt az öröm. Számolja a napokat amik lassan peregnek, de nyeli a könnyeit, mikor az unokák nem látják. Most ő az aki egy személyben a nagymama az anya, aki összetartja a családot azért,,hogy a saját gyereke az álmait megvalósítsa. Mikor ő volt fiatal, neki is sokat segített a nagyi, mert ő is a fővárosban találta meg a boldogságot. Az ő szüleit az 1956-os forradalom idején hazarendelték Budapestről, így ő nem disszidált, mint sok munkatársa. Talán én sem jövök ki külföldre dolgozni, ha otthon találtam volna olyan munkát ahol a 3 gyermekemet, tisztességesen el tudtam volna indítani az életben. Azt sem mondta, menjek, de azt se hogy maradjak, mindenben támogatott. A szemében ott a fájdalom, de ott a büszkeség is, mert az ő álmát is megvalósítom azzal, hogy új életet mertem kezdeni, távol a szülői háztól,a barátoktól. A szülinapi ebédnél ültünk az asztalnál, de akkor már tudtuk, hogy ez lesz talán az utolsó közös ebédünk így együtt. Nem, nem beteg az anyukám, csak a szíve talán még hevesebben ver, mert az unokája és a barátnője megteszi aztm amit ő 56-ban nem tett meg. A gondolataink is messze járnak, ott ülünk az asztalnál, vibrál a levegő, anyu félt engem és az unokáját, én féltem a gyerekemet és barátnőjét és az itthon maradottakat. Biztatjuk egymást, nekem sikerült, nekik sikerülni kell. Amiben tudtunk, segítettük őket a nagy utazás előtt. Hosszú az éjszaka, a búcsúzkodás most még nehezebb, anyunak könnyes a szeme, de most nem látom azt a tüzet amit akkor érzékelek mikor egyedül indulok vissza. A repülőtéren még egy utolsó ölelés a fiatalokkal és mikor már nem látják, nálam is eltörik a mécses. Most értettem meg, hogy mit érez az akinek a közeli hozzátartozója új életet kezd az ismeretlenben. Várom a terminálban mikor száll fel a gép. Az ablaküveghez tapadok. Lassan gurul a kifutó pályán a hatalmas gépmadár, remeg a kezemben a kamera, az érzés leírhatatlan, öröm, mert boldogulnak, bánat, mert nem tudom megölelni, büszkeség, mert bízok bennük meg tudják csinálni. Fojtogat a sírás, de forog a kamera, nem most nem sírhatok. Lassan emelkedik a gép, a felhőkig kísérem a szememmel, jó utat kívánok és szerencsés landolást. Az én gépem késik, sztrájkolnak Berlinben. Magamba zuhanok a gondolataimmal. Egy óra, majd még egy óra késés, mint ha valaki azt sugallná, forduljak vissza, nekem itt a hazám.
Nem, nem tehetem, nem adhatom fel az álmaimat!!!! Végre indulok én is a repülőhöz. Felszállás majd landolás és végre megérkezés. Már Brémában voltam, vártam a bűvös sms.-t. Megérkeztek, kicsit kalandosan, de a tett helyen vannak. Megkönnyebbülés, az első lépésen túl vannak. A napi aggódás ami akkor is ott volt mikor otthon laktak, de ez most más. Új élet az új világban. Családok szakadnak szét, mert nem tudnak és nem is akarnak taposni egy jobb állás reményében. Inkább az ismeretlen, a százszor elképzelt álom marad. Igen aki mer nagyot álmodni és nem hagyja magát befolyásolni az boldogul. Örülök, hogy engem is támogattak és én is segítettem a gyermekemnek. Áldozatokat kell hozni, és vállalni a felelősséget. Meghoztam egy döntést, aminek az egyetlen hiteles, megítélője én vagyok; csak én tudom, hogy ez valóban megérte-e. (Írta: Mészáros Imréné, Jutka)

Nem mindig van nekem jó kedvem. Sokszor elszontyolodom, 2016 év végén és 2017 elején többször is beteg voltam testileg-lelkileg. Ilyenkor az uram mindig vígasztal, ne keseregjek, mert nincs semmi baj, majd kilábalunk a rosszból, csak ne izguljak. Én is kerestem azt a tevékenységet, amiben megkapaszkodhatok, ami erőt adhat a továbblépéshez. Aztán megtaláltam! Egyik szombati napon a facebbokon megjelent Szabó Edit (volt gimnáziumi osztálytársam) egy bejegyzése:
" Akinek palacsinta sütés közben eszébejut, hogy
A réten rákot rág a róka,
hogy vörös farka reng belé,
a Rába-parton reggel óta
rohan egy őrült Győr felé,
rikolt a révész, heherészve
csap rossz ricsajt a parti réce,
röhög a piktor – mit tehet?
Fest szürrealista képeket. -  az bizonyára Veritas tag volt." Sokan reagáltak erre. És gondoltam: Ez az! Találkozzunk a hajdani Veritas tagokkal! Olyan sok szép élményünk volt, ott tanultam meg a szép magyar beszédet, ott találtam igaz, máig tartó barátságra és még annyi mindenre, amit azóta én már el is felejtettem. Belevetettem magam a szervezésbe, közben fotókat, régi dokumentumokat is gyűjtöttem, amikből egy diasort állítottam össze, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy majd ezt a találkozón levetítjük. Névsort írtam, aztán leveleztem, beszélgettem, telefonáltam. Olyan jó volt feleleveníteni a régi dolgokat! Már nem is éreztem, hogy nekem milyen rossz napjaim voltak. Bizonyára mindenkinek vannak, de jobb ezeket elengedni és valami új utat keresni, mégha az a múltba visz is vissza. A facebook segítségével több embert is megtaláltunk. Úton-útfélen megállítottak, érdeklődtek, tanácsot adtak, hogy kihez fordulhatok, ki tud az illetőről. A találkozó nagyon jól sikerült. Eljöttek Budapestről, Tiszapüspökiből, kaptam e-mailt Ausztráliából, Tatabányáról, Debrecenből, Egerszalókról, Szekszárdról, Pécsről, Szentendréről. Tervezem a folytatást, mert még csak most kezdődik az igazi emlékezés! (Írta:Csontos Gabriella, a fotókat Gombos Imre készítette)

Készülődött. Csomagolt. Öregségem csendes szomorúságával figyeltem.
-    Még ne menj! Még van egy pár óra. Maradj velünk.
Csak a fejét ingatta és rakta tovább batyujába vendégsége jó és rossz ajándékait.
Míg néztem elelmélkedtem: … Az én időm véges, az övé csak múló. A múló időben – míg nálunk volt, míg megosztotta velünk napjait - ki adott a másiknak többet? Ki volt a vendég és ki a házigazda? Ha mi voltunk a vendégei visszaéltünk-e azzal a lehetőséggel, hogy jó szívvel befogadott? Ha ő volt a mi vendégünk, megkapott-e mindent? Tűnő élete minden szakaszát tiszteltük-e? Újszülöttségének vígságait eltettük-e fáradt napokra? Amikor serdült, majd kibontotta élete delét,  dicsértük-e szépségét, őríztük-e jóságát, békéjét, vagy ki-ki tette önző módon, ami csak neki jó. Sajnáljuk-e közelgő elmúlását, amikor élete alkonyába lépett. Futtattam a gondolataimat…
Ő közben készülődött, én meg csendes rezignáltsággal figyeltem. Már rajta volt a kalap, a kabát és kezében az időtlen vándorbot.
-    Nem tudlak itt tartani ugye? Menj hát békével és emberi gyarlóságainkat próbáld felejteni – felém biccentett és hajlottan, öregen elindult. Az út végén megállt, megfordult. Karjában egy vidám, nevető újszülöttet felmutatott.
-    Őt itt hagyom nektek! Legyetek hozzá jók, őrízzétek békéjét, viseljétek gondját. Kicsi és törékeny – karomba tette és sietve elindult.
-    Állj meg! – kiáltottam utána. Még azt sem mondtad hogy hívják! Meg sem fordult, csak visszakiáltott:
-    A neve 2017 és olyan lesz, amilyenné nevelitek!
Míg elismételtem a nevét, az út végén az öreg óév már nem is látszott. (írta: Anyóka)

Minden kezdet nehéz,talán ezzel semmi újat nem mondtam. A mai nap a postás egy szem levelet hozott,azt is az én nevemre címezték. Ritkán kapok levelet.Mikor a kezembe vettem, furcsa érzés lett úrrá rajtam. Fekete vonalas, ez csak gyászborítékon van.
Azonnal eszembe jutott, hogy az egyik ügyfelemet csütörtökön éjszaka, Isten magához szólította. Egy kisváros nyugdíjas polgármestere volt. Szeretettre való, igazi német úriember, ki a betegségét méltón viselte, minden napjait aktívan élte. Felesége pár sorban tudatta velem, hogy hol és mikor tudom az utolsó útjára elkísérni. Nekem írt a felesége, egy "TAKARÍTÓNŐNEK", aki két hetente 1,5-2 órát dolgozott náluk. Nem hittem a szememnek, biztos csak álmodom, de nem. Ezt azért írtam, hogy lássátok, itt aki a szívét is kiteszi a munkája mellé, azt megbecsülik. Precíz munka, pár jó szó, sok-sok mosoly, a kemény német szíveket is meglágyítja. Mindegy, hogy takarítok, bevásárolok, orvoshoz kísérem a pácienseket, csak magamat adom, amit otthonról a szülői házból hoztam. Hiába voltam otthon vezetőbeosztásban, nem visszalépés a takarítás, egy folyamat kezdete, itt is megmászom a szamárlétrát, mert vannak céljaim.
Az elmúlt heteket sokan követtétek velem. Most leírom nektek mit miért tettem. Lassan két éve (március végén), hogy láttam egy felhívást, ahol képeslapot kért egy számomra ismeretlen férfi az édesanyja születésnapjára. Másnap már a postán voltam és feladtam a levelet az ünnepeltnek. Az én anyukám éppen abban a hónapban ünnepelte a 75.szülinapját, már túl voltunk a meglepetéseken. Nagyon megtetszett a ötlet és vártam az alkalmat, mikor jöhetek én is a megvalósítással. Vártam a kerek évfordulót, többször is lett volna alkalmam elindítani, de valamiért mindig elodáztam. Most januárban viszont jött az ihlet, a pozitív gondolatok, igen ez a bácsi megérdemli, igen akartam, és elkezdtem a gondolataimat összerakni. Első lépésként valamiért, az apukám fiatal kori fotója került a kezembe, már csak miatta is meg
fogom csinálni – gondoltam.
Fele-fele arányban vannak. Tehát az otthoniakat és a külföldön élő magyarokat is meg tudtam érinteni. Ahogy megérkeztek az első képeslapok, úgy éreztem, valahogy visszajelzést kellene adnom, ekkor született meg a fejemben az ötlet, hogy visszaszámlálok, úgy mint a katonaságnál régen vágták a centit. Eleinte páran követtek, de egyre többen biztattak, hogy írjak, még ha a semmiről is. Ezek a biztató szavak, lengték be az egész napomat. Vártam mikor tudok leülni a gép mellé és írhassak. Rengeteg új emberrel ismerkedtem meg. Aki kint él az tudja csak milyen kincs, ha az ember maga mellett tudhat, jó pár segítőt. Őket hívom a "Charlie angyalainak". Nagyon sokat ötleteltek velem, hogy hogyan tudnám még profibban véghezvinni a tervem. Amúgy is könnyen nyitottam az emberek felé, bár itt kint ez másként működik. Nagyon sokat hallottam, magyar a magyarnak ellensége szindrómáról. Már kezdtem elhinni, de azért vannak a teóriák, hogy megcáfoljuk őket. Minden nézőpont kérdése, nem jön levél negatív, van viszont 83 ideért üdvözlet, ez pozitív. Majd érkezik, majd ideér, a várakozással teli napok mind pozitív érzést sugároznak. Itt kint, csak az boldogul, aki nem hagyja magán eluralkodni a negatív dolgokat. Csak előre tekintünk és vissza se nézzünk,mert akkor megtorpanunk és egy helyben toporgunk. Nem azért jöttünk ki, hogy a céljainkat feladjuk. Legalább is én nem. Meg akartam mutatni, hogy lehet pénz nélkül is adni ajándékot. Legalább akkora öröm volt a Papának, mintha "x"ezer eurós betétkönyvet kapott volna. Azt nem mutatná a barátainak, ismerőseinek, ezt viszont minden nap emlegeti. Épp ma mondta: Tökéletes lehetett volna a nagy nap akkor, ha a feleségével együtt lehetett volna, viszont annyi női szívet megmozgatott a levelek által, mint fiatal korában.  Az, hogy nekem mennyi munka volt ezzel, az már a múlt, de remélem még lesz, hisz még mindig utaznak a jókívánságok. Végezetül, kívánom mindenkinek, aki egyszer az életben ilyen meglepetés előkészítésébe vágja a fejszét, ugyan azon örömöket élje át, mint én. (írta: Mészáros Imréné, Jutka 2017.01.28)

- teljesen mindegy hová mész, mit csinálsz, hatalmas árat kell fizetned érte, mert a családod és a barátaid, mindenki, aki eddig a világodat jelentette, nem lesznek a mindennapjaid részei, mint azelőtt.
- ráébredsz arra, hogy rohadtul egyedül vagy. Senki nincs ott melletted hogy fogja a kezed, támogasson, vagy átöleljen ha kell.
- egyértelművé válik, kik az igazi barátaid. Az érdekemberek, akikből túl sok volt körülötted, eltűnnek. (Hála Istennek)
- a magyar nyelv...ez a gyönyörű nyelv… na, itt ezt elfelejtheted … ha netalán meghallja valaki, hogy magyarul beszélsz, találgat hogy ez milyen űrbéli nyelv. Mikor aztán megtudják hogy magyar vagy, nagy részüknek fogalma sincs mi fán terem Magyarország.
- ha nem beszéled az ország nyelvét, az dupla mínusz. Vért izzadsz ha eltévedsz egy őslakosokkal tele területen, és próbálsz útbaigazítást kérni, vagy bármilyen hivatalos ügyet intézni… Ilyenkor csicskának érzed magad, és igazad van. Tanuld meg a nyelvüket ha már itt élsz.
- otthon mindenki azt hiszi felvet a pénz, de igazából itt tanulsz meg igazán spórolni.
- rájössz, hogy tudsz élni az eddig nélkülözhetetlennek gondolt tárgyaid és ruháid nélkül, és (igen, ezt egy Nő mondja) két bőröndnyi cuccal igenis lehet új életet kezdeni.
**** VISZONT!!! ****
- Megtanulsz a jég hátán is megélni, és nem őrülsz bele a tudatba, hogy mi lesz jövő héten, inkább király leszel és megtanulod élvezni a pillanatot
- Megismered önmagad! Épp elég időt töltesz egyedül, ami közelebb hoz önmagadhoz. Kitisztul az elméd, rájössz mire vágysz, mik a céljaid és mit keresel.
- Legjobb és leghatásosabb módja az idegennyelv tanulásnak, ha esélyed sincs magyarul beszélni. Nem egyszer fogod elmondani a Miatyánkot, míg a halak szintjéről eljutsz egyáltalán a majmok szintjéig, és nagyon fáj, de hatásos.
- Igaz, hogy egyedül vagy, de az élet mindig melléd sodorja a megfelelő embereket, akik segítenek, mert nélkülük nem menne. (Thanks for them ♥)
- Olyan szinten megerősödsz, hogy ha jön egy nagyobb probléma, amibe otthon belerokkantál volna, itt kénytelen vagy megoldani. Egyedül. Aztán utólag már nem is tűnik olyan nagy gondnak.
- Alázatot tanulsz. És megtanulod, hogy mindenhol farkastörvények uralkodnak. És ha te nem állsz ki magadért, senki nem fog kiállni érted. Ez egy idő után hihetetlen erőt, és önbizalmat ad.
- Bár ezt sosem gondoltad volna, a világ minden pontjáról lesznek új ismerőseid és barátaid, akikkel megosztod az életed kis dolgait, és ők is megosztják veled. És ez olyan jó érzés. Mert minél több nyelvet beszélsz, annál több ajtó nyílik meg előtted.
- És végül, olyan élményekre és tudásra teszel szert, amit nem olvashatsz könyvekben sem az interneten, és olyan kalandokban lesz részed, amit boldogan mesélhetsz 100 évesen is, mert ez az érzés CSAK a Tiéd. Nem veheti el tőled senki, mert Benned él...és milyen igaz! (írta: Mészáros Imréné, Jutka)

Tegnap késő este, amikor jöttem haza, hatalmas köd lepte el Debrecen utcáit. Hazafelé kódorogtam a kihalt, néptelen utcákon. Egyrészt a ködben élvezet járni, mert titokzatos, nem tudod, mit rejt. Ez benne az izgalmas. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan, mintha egy álomban lépkednél. Féltem is egy kicsit a kihalt utcákon, csak a busz meg néhány autó pislákoló fénye tűnt fel néha. De utána már megszoktam, hogy rajtam kívül nem sok mindenki tartózkodik az utcákon. Ezek után már boldogan mentem a ködben és ezt gondoltam: végre! Végre egyszer lehet cél és irány nélkül haladni néhány lépést a civilizált életben is, amely máskülönben amúgy aggasztóan célirányos. Végre néhány perc egy nagyváros életében, amikor a város átadja magát e különös játéknak, mely kissé félelmetes és veszélyes is. Sokszor elgondolkodom ilyenkor, hogy túl szabályosan élünk. Mintha az embereket tanítani kellene arra, hogy merjék szeretni és vállalni a veszélyt és a rendkívülit. Hiszen az élet olyan, mint a zene. Azt is sokkal inkább érzéssel és ösztönszerűen játsszuk, mintsem szabályok szerint. Néhány veszélyes lépés a ködben különb életérzést ad, mint ezer és ezer biztos, céltudatos lépés a napvilágban. Ilyen pillanatokban, mikor senkivel nem lehet találkozni az utcán, mert az emberek elvesztették a ködsapka alatt személyiségük ismertetőjeleit, végre találkozunk önmagunkkal. Mert maga az élet a legcsodálatosabb tündérmese.(Írta: Kiss Gabriella)

-    Kellene egy fa.
-    Drága!
-    Akkor csak egy egészen kicsi.
-    Minek? Mit teszel alá?
-    Nem teszek alá semmit, csak beszívjuk a fenyő illatát.
-    Megzavarodtál?
Az asszony visszavonult a csendjébe. Az ember becsapta az ajtót. Kiment. A gyerekek betolultak, az asszony körül kezdtek hemzsegni:
-    Kellene egy fa.
-    Nincs! – mondta szárazon az asszony.
-    De csak egy egészen kicsi.
-    Minek? Nem tudunk alá tenni semmit.
-    Az nem fontos. Majd körbe álljuk.
-    Drága!
-    Akkor csak egy pár ág.
-    Azzal meg mit kezdünk?
-    Beszívjuk a fenyő illatát.
-    Megzavarodtatok? Feküdjetek le! – szólt az anya.
Csendes szuszogás a kis szobában. Az asszony az emberrel egymásnak háttal és a másik ágyon a gyerekek. Élő kupacok.
Halk suhogás. A kis szobában, a szárnyait össze kellett húzza, hogy elférjen. Fehér ruhája a földet súrolta. Szétnézett. Leltárt készített.
-    Kellene egy nagy fa, vagy csak egy egészen kicsi, csak egy pár apró játék, vagy egy jó vacsora és meleg tűzhely.
… emelte is a varázspálcát, amikor a fejére koppantottak.
-    Na ne! Működj angyalságod szerint! – hallotta az Úr hangját.
Lehajtotta a fejét, angyal szárnyát megrezegtette és pálcájával az asszony és az ember mellkasa felé intett. Azok egymás felé fordultak.
-    Reggel majd megpróbálom – súgta az ember.
-    Elég egy pár ág is. Majd sütök valamit. Az lesz a fa alatt és körbeálljuk. Aludjunk  - szólt az asszony.
-    Tudod te jól is – szólt az Úr. Az angyal szárny-suhogva távozott. (Írta: Anyóka)

....amikor még aranydió sem volt a fákon...Közeledik a karácsony, és ilyenkor mindenki a régi, gyerekkori karácsonyok hangulatát próbálja újra előteremteni, de nem mindig megy. Milyenek is voltak azok a régi karácsonyok?Több Karácsony van mögöttem, mint amennyi előttem. Voltak közte nagyon szépek, felejthetetlenek, voltak szomorúak is, így eszembe jutottak gyerekkorom karácsonyai. Mindenki készül valamilyen módon. Egyesek az ajándékozás ünnepének élik meg, a gyerekek már a reklámokból választanak ajándékot, sokszor a nagymama nyugdíja nem kíséri a plázás kínálatot, szégyenkezve teszi kis, saját készítésű ajándékát a fa alá és már nem is fürkészi kis kedvence csillogó szemeit, valahogy elveszik a sok doboz közt, hisz számára már a fűtött szoba is luxusnak számít, de még adni szeretne szeretteinek valamit. Vannak akik a szeretet és a béke ünnepének tekintik, ezen a napon együtt a család, örülnek egymásnak, és vannak akik szép csendben, magukban élik meg a karácsonyi csodát. Míg kicsik voltak a lányaim, minden Karácsony előtt felolvastam nekik a Gyufaárus kislányt, nem szerették, szomorúnak találták. De szerettem volna bennük tudatosítani, nem jut mindenkinek terített asztal és ajándék a fa alá, vannak szomorú sorsok. Voltak és mindig is lesznek emberek akiknek ez közömbös, szinte meg sem látják a nagy csillogástól, pedig sokszor egy együtt érző szó, egy segítő kéz felér a legcsodálatosabb ajándékkal, két kicsi gyerek szemében pedig ilyenkor lehet látni a összes karácsonyi fénynek a csillogását. Emlékszem, anyuci  vanília illatú konyhájában csodákat tudott varázsolni éjszaka, hogy ne lássam varrta az első babámnak a babaruhát, melyen felfedezni véltem anya jobb időket látott ruhájának darabját. Amikor meggyújtotta a karácsonyfán az első gyertyát, arra a melegségre ami átjárta a lelkemet, melyet csak akkor és ott lehetett érezni. Más idők voltak azok és más karácsonyok. De ahogy az angyalkák elszálltak, maradt a realitás. És már kérni sem kértem semmit, kaptam persze, de amolyan prózai dolgokat. Egyre emlékszem, ami nagy örömet szerzett: amikor ötödikben korcsolyát kaptam, persze amolyan tekerőset, de jó volt az. Nem vágytam rá korábban, de nagyon örültem neki, és akkor még voltak jégpályák, egész télen ott lógtam az osztálytársaimmal. A hó menetrendszerűen megérkezett december elején,meleg,hófehér takaróval borítva a falusi tájat. Vakító napsütésben a fehér takaró borította táj nyugalmat árasztóan giccses volt, de mi imádtuk. Meleg biztonságot adott nekünk. A remek hógolyó csaták emlékeit ma is a szívemben őrzöm. Csak ritkán kellett aggódnunk a fehér karácsonyért. A téli szünet mindig élményekkel telt, melyeknek szinte mindig a hó volt a főszereplője. A Karácsony pedig mindig fehér volt és varázslatosan szép. Szeretetteli, meghitt, alma és dióillatú. Utánagondoltam: angyal, nem angyal...az alapvető különbség az, hogy a gyerekek mit gondolnak, hogy most kapok valamit, vagy hogy kölcsönösen megajándékozzuk egymást, tehát adok én is. Jó, annak idején rajzoltam én könyvjelzőket, mert szerettem rajzolni, de nem értettem, minek, amikor az angyal sokkal különb ajándékokat tud hozni ezeknél. És amíg az angyalt vártam, addig mindig vártam mellé a csodát is, valamit, amit csak egy angyal tud hozni. Ezek azok a dolgok anya, amelyeket Tőled kaptam, és melyeket magammal vittem a felnőtt karácsonyaimba...(Írta: Kiss Gabriella)

Az Óperenciás tengeren túl,  ott ahol a rojtos farkú, csíkos hátú vadmalac se túr, ott ahol már sehova sem vezet út, ott ahol a fenyők égig érnek, ott ahol szél, ha fúj is csak suttogva teszi, ott ahol a fűrész, balta évente csak egyszer szól csizmás ember két kezében, ott lakik és ott is alszik  fenyves  tövén, tűlevélben, gyantaillat vánkosában: December.
  Ha csengő szól, mert végére ér a november, nyújtózkodik, nagyot ásít, útnak indul december. Tudja jól, hogy nem siethet, minden nap csak egyet léphet, hogy megérkezzen éppen akkor, zsákjában a karácsonnyal, mikor kell.
  De ott, az Óperenciás tengeren túl,  ott ahol a  rojtos farkú, csíkos hátú vadmalac se túr, ott na és ahol már sehova se vezet út, köves földön, mohás ágyon, gyámoltalan, csenevészke, épp, hogy most egy araszka fenyő bébi nőtt a gazban. Nem láthatta az eget, mert a nagyok körbe fogták, fúvó széltől is megóvták, tűző naptól eltakarták. Ám most, hogy szólt a csengő hangja és suttogva ment ágról gallyra, próbálgatta hátha érti, hátha hallja, amit ott fenn a magasban nénje és testvér bátyja és a fenyők nagy családja suhogva küld ágról-ágra, hogy nemsokára közeledik, megérkezik a Karácsony.
  Nézett jobbra, nézett balra, gyenge ággal kapaszkodva – Majd, ha itt lesz, biztos látom, csak mondjátok, hogy felismerjem, milyen is az a Karácsony!
Büszke, sudár, nagy testvérek lehajoltak, hozzáértek, közülük is a legvénebb kezdte halkan, éppen súgva:
- Figyelj kicsim, gyenge társam, csak hírből tudom, mert nem láttam. Közülünk egy deli társunk, mindig elmegy, minden évben, de vissza nem jött soha egy sem, csak fúvó széllel mind üzente:
- Gyönyörű volt és megérte!
Az Óperenciás tengeren túl,  ott ahol a rojtos farkú, csíkos hátú vadmalac se túr, ott ahol már sehova sem vezet út, oda azért minden évben, úgy decembernek közepében, nagy csizmában, nagyot lépve fenyőér megy minden évben egy ember. Ahogy beér az erdőbe, fenyőerdő közepébe, épp hogy lépne jó nagyot, de lenn a köves földön, moha ágyon felkiált egy csenevészke, épp hogy kinőtt kis fenyőcske.
- Jaj! Nehogy rám lépj! Ágam törne!
- Ó, te kicsim! Ó, te, Ó, te – Jaj dehogy, dehogy. Nem taposok.  Ágacskádra, majd vigyázok.
Csizmás ember földig hajolt, óvatosan, két tenyérrel, mohás földdel a kicsikét kiemelte, tarisznyába nagy vigyázva beletette. Indult haza nagy sietve és puha földbe, társak közé a kertjébe elültette.
  Mert addig a kis fácska kéklő eget, fénylő napot, éjszakában száz csillagot, fenn az égen kerek holdat, fényességet sose látott. Tűleveles két kis ágát meglengetve így kiáltott:
- Most már értem! Most már látom! Ez volna hát a karácsony?!
Lép December huszonhármat. A kis fenyőnél épp megáll, majd megsimítja, szól is neki:
- Várj egy napot! Ha elhagyom a huszonhármat, fordulj oda, nézd a házat! Benn egy sudár, deli társad, mind körbe állja a sok ember énekszóval, szeretettel, ága között gyertya, díszek, pici jászol, benne szalma, szalma között kis Jézuska. Ha meglépem a huszonnégyet és ha este sötétség lesz és felgyullad az égi csillag, akkor bontom ki a zsákom és minden szívben – majd meglátod -, megérkezik a Karácsony. (Írta: Anyóka)

Októberi reggel van. Könyökölve szemlélődök az ablakban pár percig. Lassan lépked a Nap az égen. Fénye van, de ereje kevés.  A Lőrinc-hegy kopasz lejtőjén legel egy aprócska birkanyáj. Komótosan egyszerre mozdulnak. Harapják a megsárgult őszi füvet. Szemben, a hegy oldalán az egymásra rakott piros háztetők kéményeiből már füstzászlókat lenget a szél. Jobbra, távol a Kis-dél lankás aljában két ló szemléli egykedvűen a völgyet, A Lófő-tisztás felől beszivárog a köd.

Ahogy ballag a Nap feljebb-feljebb felerősíti a színeket. Mint a méz ömlik a fákon a sárga szín. Őszül az erdő, de még nem fehérre. Előtte a legszebb báli ruháit veszi fel: a vöröset, a sárgát, a narancsot és végül a rozsda színűt. Táncba küldik a fák a széllel a leveleiket. Húzza a talpalávalót a völgyben a kis harang: giling-galang, giling-galang, giling-galang. Megy a szédült tánc. Az elfáradtakat a szél a földre ülteti. Vastagszik az avar halma, míg egyszer csak pőrén őrzik a fák a hegyet.

Koppan a kertben az érett dió a földön. Mellé huppan halkan a kincse-vesztett kupacs. Kinyílik egy megkésett szellőrózsa. Megtévedt darázs dong egy elfonnyadt muskátlin. Rozsdásodik a rózsa vöröse. Földre hull a madárbirs bokor lángoló levele, csak a piros bogyók ülnek az ágon. Meghalkul a madarak éneke. Zúgnak a fűrészek a kertek felől. Szaporodik a télire felrakott tűzifák sora.

Rápillantok a mogyoróbokorra mielőtt becsukom az ablakot. A kopasz ágakon már ott hintáznak a telet túlélő barkák és rajtuk a biztató ígéret:

Csak tarts ki! Itt jövőre is lesz tavasz! (Írta: Anyóka)