2024. Július 22. Hétfő Magdolna napja van.
Kezdőlap Beköszönő Nagykunság Nagy-Sárrét Hajdúság - Hortobágy A hét képe Háromföldi videók Háromföldi Ki Kicsoda Emlékek, történetek, mesék... Kapcsolat Fotoalbum

Szállást keres a szent család
2023-12-23 12:33:19

Berekfürdőn, Karcagon és Püspökladányban is megelevenedtek a régi népszokások, melyben eljátszották Jézus születésének történetét.

Emlékek, történetek, mesék...

2023-12-12 08:12:56

 
Dobos Istvánné, Emike néni
Emlékszem az első napra, amikor találkoztunk. Az általános iskola 4. osztályában koptattam a padot, amikor környezetismeret óra következett. Becsengetés után viszont nem az állandó tanár jelent meg az ajtóban, hanem egy új tanárnő tűnt fel, akit addig nem ismertünk. Emike néni volt az, ő helyettesítette a távollévő szaktanár kollégáját. Varázsütés volt a találkozás. Az addig kissé tényszerűen, vázlatosan ismertetett, többnyire tankönyvszagú környezettan egyszerre csak életre kelt. Emike néni magyarázatai mentén hirtelen kitisztult a gyermekagy számára nem mindig könnyen befogadható ismeretanyag. Első élményem volt, hogy a tananyag ismertetése mellett tapasztalt pedagógiai lelkesedés mennyire ragályos és magával ragadó tud lenni. Egy új világ jelent meg a gyermeki tudatvilágom horizontján. Annyira megérintett Tanárnő szellemisége, hogy a tanóra után azért imádkoztam, hogy az egyébként felső tagozatban tanító Emike néni legyen később a biológia tanárom. „Jól” imádkoztam.
Négy éven keresztül kalauzolt végig bennünket az élővilág legegyszerűbb organizmusaitól kezdve a komplex biotársulásokig. Megelevenednek bennem a biológia terem tablói, amelyekről megtanulhattuk a törzsfejlődés legfontosabb állomásait. A terem hátsó traktusában álló üvegvitrinekből számos kitömött állat kísérte figyelemmel tanulmányi előmenetelünket, jelenlétükkel nagyszerű lehetőséget adtak az elmélyültebb tanulmányozásukhoz. Emike néni fáradhatatlan oktatási attitűdjére jellemző példa, amikor a trópusi esőerdőkről tanultunk: mozgósította a nevelőtestületi szobában álló pálmákat, léggyökeres filodendronokat mindazért, hogy még hatékonyabban és szemléletesebben be tudja mutatni a tanuló ifjúság számára a növények elképesztő alkalmazkodó képességét, egyedi felépítését. Eszembe jut az az iskolai fogászati szűrés is, ami után Tanárnő fontosnak érezte, hogy az eredeti tantervtől eltérjen és azon nyomban bemutassa az emberi fog felépítését egy fogászati mulázson. Lényegesnek tartotta ugyanis, hogy megértsük azt, ami velünk történt néhány órája a rendelői székben a fogászati fúrók és fogók szorításában. Nagy gondot fordított arra is, hogy a biológia iránt érdeklődő nebulók az iskolai foglalkozáson kívül is gyarapíthassák a tudásukat, időt, energiát nem kímélve készített fel sokunkat iskolai, megyei és országos versenyekre.
Világképem alakulásában, érdeklődési köröm kialakításában és későbbi pályaválasztásomban alapvető szerepe volt Emike néninek. Szelíd szigora és pedagógiai következetessége, odafigyelő és megértő nevelői hozzáállása segítő mankóként kísért és kísér a mai napig az élet göröngyös útjain. Figyelemmel kísérte a pályám alakulását, egy-egy nagyobb etapnál boldogan számoltam be arról, hogy a tőle kapott felhajtóerő tudott eljuttatni oda, ahova gyermekként megálmodtam magam. Személyiségéből fakadóan ilyenkor mindig szerényen lesütötte a szemét és igyekezett témát váltani, elhessegetve a volt tanítvány elismeréssel átitatott szavait. Valószínűleg nem kellettek szavak hozzá, hogy tudja azt, milyen fontos momentum egy diák számára, hogy megtalálja azt a személyt az életében, aki képes irányba állítani hajójának orrát, megszabva ezzel az elkövetkező „nagybetűs” élet folyását. Nem tudok ezért elég hálás lenni!
Kedves Emike néni! Talán most is elkapja szerényen a tekintetét Tanárnő odafent ezekre a gondolatokra és mond valami biztatót nekünk, itt maradottaknak. Talán Reményik Sándor szavaival élne:
„A lélek él, és munkál csendesen,
Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
De amit alkot: nem szól a világnak;
Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.
A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.”
(Dr. Örlős Zoltán egykori tanítvány)

2023-10-21 10:48:49

Írogatok, ezt-azt… azt mondják, hogy jó, vagy legalábbis van akinek tetszik. Az írásaim megtörtént eseményeken alapulnak jellemzően a jelen életemből és a múltból. Számomra is meglepő volt, hogy egyszer csak nem igaz történetet írtam, hanem mesét… Nem tudom, hogy honnan jött az érzés, az ötlet, az ihlet, nem előre eltervezett dolog volt ez részemről, nem is igazán tudtam irányítani… Az azóta eltelt pár évben többször ért már utol a meseírás az én stílusomban: szösszenetformában… Mikor mesét írok, az igen különleges számomra… szárnyal a fantáziám, vidámság uralja a lelkem, játékosság költözik belém, mosoly ül ki az arcomra, gyerekké válik a lényem… gyerekké, pedig pestiesen szólva nem vagyok mai csirke...
Gyerekségem időben a hetvenes-nyolcvanas évekre datálódik, mikor is más volt a meseérzés, mint manapság,… de a világ is más volt: a mainál egyszerűbb, személyesebb, emberibb, békésebb… Nem volt 100 csatorna a tévében, nem volt olyan, hogy csak mesecsatorna és nem is egy… nem volt számítógép, nem voltak telefonos-, és számítógépes játékok. A gyerekek sokkal több időt töltöttek egymással: játszottak, beszélgettek, mozogtak, társasoztak… egy személyes kommunikáción alapuló világban éltek. Más volt a családok bioritmusa, más ingerek érték a gyerekeket, más normák alapján nőttek fel… és mások voltak a mesékhez kapcsolódó szokások is.
Kiskorunkban meséltek a szüleink, majd mikor már tudtunk olvasni, mi magunk olvastuk a meséket. Jellemző volt ekkor, hogy egy kisiskolás korú gyermek mesekönyvet kapott ajándékba karácsonyra. De nem csak papíralapon jutottak el hozzánk a mesék, hisz ott volt a nagyapám által doboznak emlegetett tévé… Számtalan kedves rajzfilm, mese-, és tévéjáték készült ebben az időszakban… olyan remekművek, melyek mai napig emlegetés tárgyai egy-egy baráti összejövetelen, vagy családi nosztalgiázás alkalmával.
Mert hogy is volt ez: egy ház, egy tévé, egy tévécsatorna, egy család, egy mese, egy program... Nem volt ám mesekánaán, mesekáosz… Hétköznap volt az esti mese a fogmosós macival és hétvégén jöhettek a tévéjátékok, mesejátékok, színházi közvetítések, rajzfilmek… de csak mértékkel… Hisz más is volt: segíteni kellett a szülőknek, játszani az utcabeli gyerekekkel és tanulni a következő hétre… És, hogy milyenek voltak ezek a mesék, a hetvenes-nyolcvanas évek meséi: kedvesek, bájosak, tanulságosak, értékesek, elgondolkodtatók, tanítók, lelkesítők, nevettetők, szerethetők… hát ilyen az én meseérzésem… (Írta: Zagyva Ági)

2023-10-10 08:13:29

Ebben az időszakban a Hortobágyon tartózkodó darvak száma meghaladja a 100000-et. A környező halastavak lecsapolt medreiben éjszakáznak, majd nappal a szélrózsa minden irányába szétszélednek. Az itt töltött másfél-két hónap alatt elegendő erőt gyűjtenek a további útjukhoz, ami Afrikában ér véget. A nyári időszakot Skandináv és Orosz területeken töltik. Szerencsére a Hortobágyi Nemzeti Park kiemelten vigyáz rájuk, így létszámuk évről évre növekszik. Fontos, ha az út szélén látod őket és szeretnél egy fotót készíteni róluk, ne állj meg közvetlen mellettük, hanem haladj tovább legalább 150-200 métert és úgy sétálj vissza. Nagyon érzékeny madarak, nagyobb csapatban őrszemeket állítanak akik azonnal jeleznek ha veszélyt észlelnek. Vigyázzunk rájuk! Velük szebb a vidékünk, ráadásul mint városunk címermadarát díszvendégként kell kezeljük! (forrás: Csodálatos Háromföld)


2023-09-16 10:12:39

Szülinapok, évfordulók és számtalan olyan emlék, ami akkor és ott valamiben első. Volt idő, amikor minden pillanatot fontosnak tartottam, gyakran kattogott a fényképezőgép, kézközelben volt a mobil.
Aztán a képeket nem győztem válogatni, sok csak ömlesztve került be egy-egy mappába. Többnyire digitálisan, jobb esetben egy-egy naptárba, album foglalta őket papíron is keretbe.
Mostanra csökkent a hév, ritkultak a mérföldkövek... Egy-két kivétellel a szülinapok maradtak azok az alkalmak, amikor gépet ragadok, hogy összehozzak az ünnepelttel egy minisorozatot. Persze van, hogy erre a jeles napot követően, hetekkel, hónapokkal később kerül csak sor.
Van, hogy tervezgetem, részleteiben is összeáll fejemben a kép, mit akarok megörökíteni.És van olyan is, hogy teljesen spontán jön össze az alkalom és pillatatok alatt születnek meg azok a képek, amik még a fejemben sem voltak meg igazán.
Ilyen volt ez a fotózás is! Most nem volt szülinap, de szerettem volna néhány nyári képet , ami megőrzi ezeknek a hónapoknak a hangulatát. A nyarat, amikor már nem ovis, de még épp nem iskolás és ami biztosan mérföldkő mindannyiunk életében. Nem gondoltam, hogy erre végül a nyár legviharosabb, fákat gyökerestől kidöntő, zivataros napján kerül sor... De ez már egy másik történet 
Kinek lesz még mérföldkő a pénteki tanévnyitó? (Írta: Flachné Asztalos Judit)


2023-08-30 18:52:01

Viharfelhőkkel búcsúzott a táborozóktól Szár 2023. augusztus 18-án, pénteken délután. Nekem is potyogtak a könnyeim, mert ez a négy nap ajándék volt számomra. Az Élni jó házban Edit és János olyan hangulatot teremtett 18 gyerek és hat felnőtt számára, ami ritka manapság.

Békés, barátságos, szeretetteljes légkörben teltek napjaink. Mintha valami puha fészekbe csöppentünk volna. Edit, ez a parányi asszony határozottan, hittel teli lélekkel irányította a csapatot. Nem parancsolt, nem követelt, nem kiabált, de minden gyermek hallgatott a szavára. Mindenki tegezte és mégis tiszteletteljesen viselkedtek vele.
A felnőttek - Edit barátai, ill. ismeretlen, vadidegen önkéntesek - szó nélkül kapcsolódtak be a tábor életébe. Kati és Zsuzsi, akik hétfőn, a kezdetektől ott voltak. Ágota és én kedden érkeztünk. Vera, aki minden nap ott volt pár órát. És Krisztina, aki szerdán csatakozott a csapathoz. A táborról Edit így adott hírt:
"Öröm van a szívemben, mert hála nektek, a sok-sok adományotoknak, ma elkezdődhet a Kárpátaljai és Egyszülős és Nagycsaládos gyerektáborunk! A mai ige: Szeressétek ti is a jövevényeket, mert egykor ti is azok voltatok Egyiptom földjén! (5.Móz. 10) És egy másik: Mert az ő alkotása vagyunk Krisztus Jézusban, akiket jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk. (Ef. 2:10) Ez megerősít abban, hogy Isten szándéka volt ez a tábor, és persze továbbra is szükség van imaháttérre, és persze, egy-egy tálca finom süti, vagy édes gyümölcs is mindig jól jön a mindig éhes gyerek szájnak.
Isten áldja meg bőkezűségeteket!"

És elkezdődött! Első napon egy fazekas segítségével pillanthattak be ezen ősi mesterség rejtelmeibe a táborlakók. Másnap a batikolást próbálhattuk ki. Először csomókat kötöttünk az általunk hozott pólókra, majd színt választottunk. Ki milyenre szeretné festeni azokat. Aztán beledobtuk a forró festékes vízbe és addig főztük, míg az összes festéket fel nem szívta az anyag. A végeredmény magáért beszél.

   

Délután az Élni jó ház kertjében lévő medencében frissülhettek fel a gyerekek. A vacsorát a település szélén lévő Kálvária dombon fogyasztottuk el.

Szerda délelőtt megérkezett Kata, aki Kovács Kata Milla szinésznő szinhaz.online/interju-kovacs-kata-millaval/és drámajátékokat játszott a gyerekekkel.

   

Este megint a Kálvárián terítettünk asztalt magunknak, majd a Tőkés testvérek anyukája jött el énekelni, dalt tanítani a tábortűz mellett. Ő Tőkés Veron, akinek van egy saját zenekara is, a Veron és András. www.youtube.com/@veronandras1573 

Csütörtökön Tatára utaztunk, ahol bebarangoltuk a Fényes tanösvényt. Finom lángost ebédeltünk és voltak, akik fürödtek is a tóban.

E napon Edittel még szappant is főztek az ezután érdeklődők. Este Verával és Virginnel együtt újra énekeltünk, s mivel hoztak több csörgő, zörgő zeneszerszámot mi is be tudtunk kapcsolódni, és mintegy valódi zenekar működtünk.

Pénteken, az utolsó nap miután össze csomagoltuk bőröndjeniket, hátizsákjainkat jött a nap fénypontja. Ebédre pizza készült. Ehhez a kemencét János befűtötte. A tésztát a gyerekek gyúrták, dagasztották felváltva a fateknőben. A nagyobb fiúk segítettek a fahasábokat behordani.

  

A pizzából természetesen egy morzsa sem maradt. Búcsúzóul pedig mindenki kapott kalácsot, haza vihette a kiválasztott szappanját és az általa készített és kiégetett kerámiáját.

  

Hálatelt szívvel, új barátokkal, élményekkel gazdagon tértünk haza az Élni jó házból www.facebook.com/elnijohaz. Köszönet Konkoly Editnek és férjének, Jánosnak, valamint a sok támogatónak, akik adományaikkal, jelenlétükkel lehetővé tették e tábor létrejöttét, megvalósulását. S végül: Istennek legyen hála!  (Írta és fényképezte: Csontos Gabriella)


2023-08-01 13:48:42

Soha olyan szép nem volt a veteményeskert, mint abban az évben, amelyiknek az őszén eljöttünk a faluból nyugdíjazás után. A kert így búcsúzott. Már huszonhat éve lakjuk ezt a helyet, de képzeletemben mindig visszaköszön a tavaszi ágyások sorának a látványa. Fel tudom sorolni, hogy milyen rendben ültettem be a hatszáz négyszögöles telket.
Február végén, amikor kezdett elmenni a hó elszórtam a mákot. Amikor az gubósodott a sorok közé uborka került. Tovább végig a kerten ágyások sora: petrezselyem, répa, borsó, hagymák. Később bab, főzőtök, Ezek a telek fél oldalán. Középen út és a másik oldalon krumpli. A kert végén egy árok előtt teljes széltében a földnek csemegekukorica, ami között vígan futhatott a sütőtök. Az árok – amiben soha nem volt víz – a partján volt egy öreg, ritka ágú, nyurga akác. Ez volt egy kakukk kikiáltó helye. Monoton módon ismételgette ugyanazt a szöveget. Most, ha itt fent a hegyen kakukkszót hallok, úgy vélem üzen nekem a nyurga akác.
Miközben ezeket írom, csenget öregségem idős barátnője, Mondom és olvasom neki a kerti emlékeket.
- Te! És dinnye nem volt? – kérdi
- Látod, azt kihagytam. De volt dinnye is és egyszer jól sikerült. Jött valami hivatalos ügyben
a megyei főnök. Nem volt mivel megkínáljam. Mentem a kertbe, választottam egy sárgadinnyét. Felkínáltam neki. Örült. Ez azért volt emlékezetes, mert a dinnye termesztésben nem voltam sikeres.
Ahogy a beszélgetés után letettem a telefont átgondoltam, hogy még mit hagytam ki.
Kimaradt a paprika, a paradicsom. Ezt oda ültettem, ahol valamikor istálló volt és a föld megőrizte a trágyásságát.
Ahogy a dinnye nem, a krumpli ültetésem mindig sikeres volt. Két sorral púposra feltöltöttem. Duplasoros kötése lett. Augusztusban zsákokkal hordtuk be a soha be nem népesített disznó ólba – mert, hogy malacot nem tartottunk -, de ól az volt. Késő ősszel a fagy elől a krumpli után a tetejére halmoztuk a  sütőtököt. Ez utóbbi a legjobb téli csemegénk volt. Minden évben augusztus elején beérett, megszáradt hüvelyű babot ponyván kitapostuk, kiszeleltük.
Emlékszem, hogy amikor a haszon növények kibújtak a magokból és kibontották zöldjüket a föld tetején én álltam és csodáltam azokat. Nekem ott ez volt a legszebb virágoskert. Ez utóbbi nem volt az udvaron.
Sokszor volt a veteményes feszültség csendesítő. Ha vizsgáztak a fiaim főiskolán, egyetemen sűrűn volt a kapa a kezem társa. Nem mintha a fiúk vizsgájának az eredményét ez bármiben is befolyásolhatta volna. Nem is meséltem erről nekik, csak később egy barátnőmnek. Mire Ő:
- Nem vagy egyedül. Én meg a tizenkét lakásos társasház épületét sepertem olyankor körbe-körbe.
- És hatott? – kérdeztem
- Egy fenét hatott… De tudod most annyi idő után úgy emlékszem vissza, hogy boldog időszak volt.
- Igaz, igaz – hagytam jóvá. Néztünk egymásra megtelt könnyes szemmel.

Azóta eltelt huszonhat év fenn a hegyen. Itt van virágoskertem. Már csak az. Öregségem megmaradt erejével gondozom. Az Alföldről feljövetel után az első tavasz volt nehéz. Jött a március és bennem a megszokott érzés, hogy ültetni, veteményezni kell. Veteményeztem, ültettem, ahogy szoktam. A meszes, köves talajon nem érezték jól magukat a növényeim. Próbálkoztam többször is, de feladtam.
Ha ma behunyom a szemem, ennyi idő után is képes vagyok a belső látásommal előhívni azt a szép veteményeskertet, amiben ott van letűnt életünknek egy megismételhetetlen, aktív szakasza.
Talán ettől látom most olyan szépnek? (Írta: Anyóka)


2023-07-15 17:25:09

Lágyan suhog az égbolt a szürkülő puszta fölött és hiába is kapkodod a fejed nem látod, csak az árnyakat. Ahogy lassan nyugszik a nappali világ, úgy kúsznak elő a homályból az éjszaka teremtményei…
Boszorkányok lakta vidék ez évszázadok óta és míg az öreg magtár mélabúsan tekint ránk üres ablakaival, akaratlanul is felfeslenek bennünk a régi idők históriái. Egy magányos fa mögül baljósan kacsint ránk a hold, közben pedig hatalmas köpennyel ölel magához minket a Gatálypuszta nyári éjszakája…
Indulj a Dózsa György utcán dél felé! Ahogy kiérsz a városból, két tó között haladsz el de Te tarts tovább dél felé! Néhány kilométer után eléred a Hamvas főcsatornát. Kelj át a kőhídon és máris megérkeztél.

  

(fotó és szöveg: www.facebook.com)


2023-06-16 13:26:28

Most kezedben kis batyu. Vissza-visszanézve lépésekkel méred a távolságot. – Innen el, csak el! – ismétlik neked.
Volt egy otthonod.
Most törmelék, füst, korom és közötte démoni zeneszó a sivító sziréna.
- Volt egy otthonod? – kérdi, ki krisztusi módon, tiszta szívvel befogad.
- Volt. Volt egy otthonom – zokogod annak válaszul, aki megkérdezi: vissza mégy e valaha?
- Csak volt egy otthonom – nyitott tenyeredben a kulcs, ami most nem nyit semmit sem.
Az ajtód szilánkokban hever, szél lengeti a szakadt függönyt, fényképek foszlányait sáros föld temeti, bútorok darabja közt halott macska teteme, távolban vonít egy gazdátlan kutya, az út járhatatlan... és nem vezet haza… mantrázod magadban…és nem vezet haza…nem vezet haza.
Számodra elérhetetlen távolságban egymással szemben acsarkodik a politika és nem érdekli, hogy van e otthonod és eljutsz e valaha haza.

2023. Ukrajna

(Írta: Anyóka)


2023-03-28 18:31:23

- Engedj el!
Kérlelte halkan a kicsi Hold a Földet, melynek nappali egén halovány fényívként szerénykedett. Már nagyon várta azt a pillanatot, hogy a Föld akkorának lássa csak, mint egy kiflit. Arra gondolt, hogy ha kicsinységében hozakodik elő évezredek óta érlelődő vágyával, kevésbé lesz dühös rá a Föld. Persze ebben egyáltalán nem lehetett biztos, mint ahogy abban sem, hogy dühös lesz-e egyáltalán. Erről a dologról még nem beszélgettek.
Az igazság az, hogy semmiről sem beszélgettek még soha. Ez volt az első bátortalan pár szó, ami elhangzott közöttük: „Engedj el!”
A biztonság kedvéért úgy intézte a dolgot, hogy a követelése akkor hasítson bele az űr csöndjébe – a kicsi Hold szerint ez így történt -, amikor az összes többi általa annyira irigyelt bolygó a lehető legtávolabb van tőlük a Nap túloldalán.
A Föld nem válaszolt! Úgy döntött, hogy ő se szól egy árva szót sem.
Nem is mert!
Hálát rebegett a sorsnak, hogy ennyivel megúszta a dolgot, és tanácstalanul forgott a tengelye körül. Tekintetét szomorúan a Napra szegezte, és áhítattal nézte annak izzó ragyogását.
- Milyen gyönyörű! – sóhajtotta bele a végtelen űrbe, és nem reménykedett már abban, hogy valaha is elő mer még hozakodni ezzel a kéréssel.
Hirtelen eszébe jutott példaképe, a Plútó, aki holdbéli rabszolgaságából kitörve lett bolygó. Irigyelte őt a bátorságáért. A Neptunusz holdja volt még nagyon régen, de elszökve tőle már ő is a fenséges Napot körözi. Évei lettek, és nem holmi holdhónapjai, mint neki. Hogy vigaszra leljen nagy bánatában, visszagondolt azokra a régi szép időkre, amikor ez történt.
Ő még nagyon fiatal volt. A Föld sem volt még olyan gyönyörű, mint most. Izzó testét vörös lávafolyások emésztették, meteor becsapódások tarkították. Igaz, a többi bolygó is hasonlóan nézett ki még ekkor, csupán az óriásbolygók voltak nagyjából ugyanolyan szépek, mint most. A csíkos Jupiter, a gyűrűs Szaturnusz, a türkizragyogású Uránusz, és a távoli kék Neptunusz.
A kicsi hold hirtelen elmosolyodott. Eszébe jutott, hogyan is versenyeztek az óriások akkoriban egymással. Az volt a kedvenc szórakozásuk, hogy ki tud több meteort beszippantani. Persze mindig a Jupiter győzött, aki hatalmas gravitációs erejével a legtöbb meteort gyűjtötte be. A többiek bárhogyan is igyekeztek, a Jupitert legyőzni sose tudták. Trófeái között még üstökös is szerepelt, nem kis irigységet keltve ezzel a többi óriásbolygóban.
Ekkor terjedt el az egész naprendszerben az a pletyka, hogy egy szökött idegen óriásbolygó fog átszáguldani az űrön, nem túl messze tőlük. Mindenki nagyon izgatott lett e hír hallatán. A kicsi Hold nagyon elcsodálkozott azon, hogy a bolygók ezt honnan tudják. Ő nem mindig hallotta meg a beszédüket, ha néha mégis, akkor se nagyon értette, hogy miről beszélnek.
- Ez minden bizonnyal a bolygóság misztériumához tartozik! – gondolta, és gyorsan besöpörte a „Miért jó bolygónak lenni” című érvgyűjteménye közé.
A pletyka végül igaznak bizonyult. Tényleg jött egy óriásbolygó, ráadásul érintette is a naprendszert, de sajnos ő mindebből semmit se látott. A szökött bolygó mozgása pont úgy jött ki, hogy a Nap mindig eltakarta őt. Ami ezután feltűnt, csupán az volt, hogy a Plútó hold már bolygóként szelte a világűrt, meg az, hogy az óriásbolygók túl sokat pusmogtak egymás között, ha tehették. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a megszokott űrcsend újra visszaálljon. Végül ez is megtörtént.
És teltek-múltak az évezredek.
Egy újabb pletyka kelt szárnyra megint. Valami olyasmi, hogy a Föld süket lett, meg vak. A kicsi Hold nagyon furcsállta a dolgot, hiszen a Föld társaként neki kéne tudnia a legjobban, hogy a Földdel mi történik és nem a távoli bolygóknak. Ő csupán annyit vett észre, hogy a Föld már nem olyan, mint régen volt. Óceánok jelentek meg a felszínén, melyek kékes ragyogást kölcsönöztek neki. Szárazföldjeit folyók csíkozták és zöld foltok tarkították. Még óriási hegyeket is torlasztott, fel, egészen az égig, így kétségtelenül ő lett a legváltozatosabb bolygó az egész naprendszerben. Gyorsan besöpörte hát ezt is a „Miért jó bolygónak lenni” című érvgyűjteménye közé.
- Milyen gyönyörű! – csodálkozott rá a szépséges Földre, és önnön rút kicsinysége jutott ekkor az eszébe.
- Bezzeg én! – méltatlankodott a kicsi Hold - A változatlanság mérhetetlen unalmába fogok belepusztulni!
Ez azért fájt neki különösen, mert a Föld a meteor ütötte sebeit mindig eltakarította viharaival, zivataraival. Neki nem volt vize, de még egy atomnyi gáza sem így a meteorok által ütött sebek maradandón virítottak a testén, és jelentették számára az egyedüli változatosságot az életében.
És teltek-múltak az évezredek megint, a kicsi Hold szívében az irigység csak egyre nőtt.

Történt egy csendes, nyugodt szép napon, hogy a Plútó épp kelt föl a foltjaival bíbelődő Nap mögül. A Hold szokásához híven rá se hederített. Bolygók iránt támadt irigysége a Plútót is hamar utolérte.
- Kicsi Hold! – szólalt meg a Plútó váratlanul. Ő egy röpke pillantást vetett ugyan rá, de hamar meg is bánta. Nem csak azért nem szokott ránézni, mert irigyelte a bolygóságát, hanem azért is, mert észrevette, hogy a Plútó már nem olyan vidáman rója köreit, mint annakidején holdként. Mintha elfásult volna, és arcán a boldogtalanság letagadhatatlan vonásai rajzolódtak ki. A kicsi Hold nem akart egyetlen bolygót sem ilyen meggyötörtnek látni. Még akkor se, ha hold volt egykoron.
- Kicsi Hold! - próbálkozott újra a Plútó. - Miért búslakodsz már oly régóta?
- Hagyj engem békén! – vetette oda neki udvariatlanul, és tüntetőleg kezdte bámulni a Földet.
- Kicsi Hold! Miért vagy olyan szomorú? Szép arcod fürdik a nap melegében, ezüst fényed tükröződik a Föld vizében, mi okod hát így búslakodni?
A kicsi Holdat már nagyon bosszantották a Plútó szavai. Sajnálta, hogy a Föld körüli pályájának azon a szakaszán volt éppen, ahonnan jól láthatta őt a Plútó. Ám a Plútó makacs természetű volt, nem hagyta ennyiben a dolgot.
- Kicsi Hold! Mondd el nekem a bánatod!
- Hagyjál már engem békén, te…, te…, te holdból felkapaszkodott! – válaszolta végül dühösen. A Plútó nagyon megdöbbent. Hirtelen nem is tudta, hogy erre mit feleljen. Nézett pár pillanatig tanácstalanul a Holdra, végül csak ennyit mondott:
- Sajnálom, ha megbántottalak! Mivel ilyenről én nem tudok, biztosíthatlak, hogy nem lehetett szándékos. Szeretném, ha nem haragudnál rám!
A kicsi Hold erre már nem tudott mit felelni. Forgott még párat a tengelye körül, majd hirtelen sírásba tört ki. A Plutó megenyhült, látva a kicsi Hold hatalmas bánatát. Nagyon kedvesen kérdezte meg tőle:
- Tudok segíteni?
- Ó, Plútó! - fordult hirtelen felé – Dehogy haragszom rád! –majd kisvártatva hozzátette: Csak magamra!
És újra zokogni kezdett.
- Mondd el mi bánt! Talán segíthetek. – mondta a Plútó, és ha kezei lettek volna, most megsimogatta volna a kicsi Holdat.
- Te olyan bátor vagy, én meg olyan gyáva! Miért van ez így? Miért nem lehetek én is bolygó, a fenséges Napot köröző? Nem akarok hold lenni többé, holmi kietlen puszta, meteorsebektől éktelenkedő! Éveket akarok, Napot köröző hosszú éveket! – felelte elkeseredetten a kicsi Hold.
A Plútó ezt hallva a gondolataiba mélyedt, majd ezt kérdezte:
- Hát ennyire rossz holdnak lenni?
Be sem fejezhette a mondatot, a kicsi Hold olyan hirtelen vágott a szavába:
- Neked kéne tudni ezt a legjobban! Ha nem így lenne, akkor miért szöktél el a Neptunusztól? – választ sem várva folytatta: Mert bolygó akartál lenni te is! Ugye, Plútó? Bolygó! – A Bolygó szót nagyon nyomatékosan mondta ki.
A Plútó ezt hallva hirtelen elszomorodott és nem válaszolt azonnal a kérdésre. Gondolataiba merülten révedt a tekintete most a semmibe. A kicsi Hold megérezhetett ebből valamit, mert nem sürgette őt a válasszal. Hagyta csendben, hogy alászálljon rég eltemetett emlékei közé.
- Bolygónak születtem, és az is leszek az idők végezetéig! - mondta hirtelen a Plútó. Olyan váratlanul történt ez, hogy a kicsi Hold össze is rezzent ijedtében. Ahogy magához tért az ijedségéből, dühösen szembesítette Plútót a tényekkel:
- De láttalak a Neptunusznál holdként! – kiabálta a kicsi Hold – Mindenki látta! Csak nem akarod letagadni, hogy így volt?
- Dehogy akarom letagadni! – felelte határozattan a Plútó – Egykor tényleg keringtem a Neptunusz körül, - itt várt egy kicsit, majd szomorúan tette még hozzá - hogy megtudjam végre azt, milyen lehet holdnak lenni.
- Te hold akartál lenni? – szörnyedt el a kicsi Hold. Nézte még egy ideig a Plútót némán, majd rendezve a döbbenettől eltorzult arcvonásait újra a Földet kezdte bámulni. A Plútó jól tudta, hogy a kicsi Hold most min megy keresztül. Nagyon csalódott lehetett szegény, amiért ő nem azzal a vággyal indult neki annak idején az útjára, mint amit a kicsi Hold remélt. Kettejük közé állt dermesztő csendet a Plútó törte meg.
- A vágy hatalmas erő, mely tettekre sarkal minket! Megtapasztalni azt, hogy mik vagyunk és azt is, hogy mik nem vagyunk. A gyáva útra sose kél. Boldogságát el nem érheti. Útjában felé nem reménykedhetik. Ám a kínzó vágyak fájdalmas tengerén mégiscsak ő az, aki a legbátrabb, mert amilyen ő, azt halálig szenvedi.
A kicsi Hold bűvölten hallgatta a Plútó beszédét. Persze nem értette meg minden szavát, csupán annyit fogott föl, hogy most valami nagyon fontosat hallott. Lassan a Plútó felé fordult, és ámulattal tekintett föl rá! A kicsi Hold szívében megbizsergett valami. Még soha sem érzett hasonlót. És ahogyan feltekintett a Plútóra, már egészen másmilyennek látta őt, mint eddig. Amit fájdalmas arcnak látott, most kedvesnek látta és feltétlenül szépnek. Elcsodálkozott azon, hogy mennyifélének látta és gondolta a Plútót csak azóta, amióta beszélgettek.
- Te is bátor vagy, kicsi Hold? – kérdezte hirtelen a Plútó.
- Én? – lepődött meg a kicsi Hold! – Hogyne! – felelte, majd szomorúan hozzátette:
- Nem is tudom, Plútó!
Plútó elnevette magát!
- Tudod mit? – mondta még mindig nevetve – Ha válaszolsz egy kérdésemre, segítek neked abban, hogy a legtitkosabb vágyad is teljesüljön.
- Ígéred? – mondta türelmetlenül a kicsi Hold, és már nagyon várta azt a bizonyos egyetlen kérdést.
Plútó abbahagyta a nevetést, és méltóságteljes komolysággal kérdezte:
- Mondd, kicsi Hold! Szerinted miért annyira jó dolog bolygónak lenni?
- Hogy miért jó bolygónak lenni? – méltatlankodott a kicsi Hold – Tényleg ezt kérdezted?
- Pontosan ezt kérdeztem! – mondta ellentmondást nem tűrően a Plútó.
A kicsi Hold hebegett-habogott egy ideig, majd mérgesen ugrott neki a Plútónak.
- Te kérdezed ezt tőlem? Pont te? Neked kéne tudni a legjobban, hogy miért olyan jó bolygónak lenni, és miért olyan rossz holdnak lenni. Hiszen te voltál mind a kettő! Nem?
- Szóval vegyem ezt úgy, hogy nem tudsz válaszolni erre az egyszerű kérdésre?
Plútó szigorúsága meghátrálásra kényszerítette a kicsi Holdat. Halkan merte csak mondani:
- Már hogyne tudnék! De szerintem teljesen fölösleges!
A Plútó erre nem felelt semmit. Szomorúan nézett egy távoli pontra megint, és az arca most talán fájdalmasabb volt, mint valaha. Elszégyellte magát a kicsi Hold, amiért ennyire bután viselkedett. Megköszörülte hát a torkát, hogy a Plútó elrévedt tekintetét magára vonja.
- Nos, izé… - kezdett bele mondandójába. – Azért jó bolygónak lenni, mert olyan nagyok. Meg szépek is! – tette hozzá nagyon gyorsan. – Meg, hogy éveik vannak, és nem holmi vacak holdhónapjaik, mint nekem. Meg hogy értik a többi bolygó beszédét, amit én sokszor meg se hallok. Még holdjaik is vannak, meg gyűrűjük. Persze nem mindnek, tudom, de lehetne, ha annyira akarnák, de biztos nem akarják. – e szavak után a kicsi Hold elhallgatott.
- Csak ennyi? – kérdezte a Plútó csalódottan.
A kicsi Hold belepirult, annyira megalázva érezte magát.
- Körülbelül! – válaszolta lesütött szemmel.
- Hát, ez nem valami biztató! – szögezte le a Plútó halkan.
- Azt hiszem, hogy kihagytam még valamit! – mondta gyorsan a kicsi Hold a helyzetet mentendőn. A Plútó érdeklődve nézett le rá.
- Halljam hát!
- Azért jó még bolygónak lenni, mert izé… - mondta a kicsi Hold nagyon keresgetve a szavakat -, mert azt hiszem, hogy... Nem! Tudom, hogy bolygónak talán azért is jó lehet lenni…, bár ez nem biztos, de én azt hiszem, hogy izé…
A Plútó megint elnevette magát.
- Ne félj kicsi Hold! Mondd ki bátran, amit gondolsz!
A kicsi Hold vett egy nagy levegőt, és odasúgta a Plútónak.
- A bolygók sokkal okosabbak a holdaknál!
Minden egyes szó tőrdöfésként nyilallt bele a torkába.
- Ez nagyon kedves! – mondta a Plútó meghatódva. – Hogy mi, bolygók, okosabbak lennénk a Holdaknál? Ez egyáltalán nem igaz, mint ahogyan nagyon sok dolog sem igaz azokból a dolgokból, ami miatt szerinted olyan jó lehet bolygónak lenni!
Hogy a bolygók nagyok?
Akkor nem figyeltél jól kicsi Hold! A Merkúr alig nagyobb nálad! Én meg feleakkora sem vagyok, mint te!
Hogy szépek?
Nézd meg a Marsot! Célszalagot szakítana, ha kietlenségből hirdetnének versenyt a világűrben.
Hogy éveik vannak a Nap körül?
A Föld társaként neked nincsenek?
Hogy holdjaik vannak?
Ha szerinted a bolygóság egyik kritériuma ez, akkor a Vénusz is csak egy hold.
Soroljam tovább? – egy kis szünetet tartva folytatta:
Látod ott messze a Jupitert?
A kicsi Hold fürkészni kezdte a messzeséget, és hamar meg is találta.
- Igen! Már látom is!
- Milyennek találod őt? – kérdezte a Plútó.
A kicsi Hold rá sem nézve a fenséges égitestre kezdett bele a szóáradatába.
- Ó, hát ő tényleg nagyon szép, és ráadásul milyen hatalmas és mennyi holdja van! Ha gyűrűi volnának, pont úgy, mint a Szaturnusznak, nem csak a legnagyobb bolygó lenne ő, de a legszebb is.
- De nincsenek gyűrűi! – Szakította félbe a kicsi Hold önfeledt lelkendezését a Plútó – Azt hiszed, hogy nem irigyelte már el elégszer a Szaturnusz gyűrűit? De én nem ezt kérdeztem! Mit olvasol le az arcáról?
- Az arcáról? – kérdezett vissza a kicsi Hold. Furcsának találta ezt a kérést, mert ő soha sem akart senki arcáról leolvasni semmit. A Plútóéról próbált, de… Nem vitte végig a gondolatot. Feltekintett hát újra a Jupiterre, és életében először kezdte aprólékosan fürkészni a szerinte annyira jól ismert arcot. A megszokott arc helyett most egy nagyon idegen arc tekintett vissza rá. Döbbenten súgta oda a Plútónak.
- Plútó! Mióta ilyen dühös a Jupiter?
- Mit ne mondjak! –gondolkodott el egy pillanatra a Plútó – Hát, elég régóta. A szökött óriásbolygó óta!
- Csak nem azt akarod mondani, hogy a Jupiter is… - képedt el a kicsi Hold.
- Mire gondolsz? – kérdezte izgatottan a Plútó.
- Ő is szökött óriásbolygó akar lenni?
- Szökött óriásbolygó? – mondta nevetve a Plútó - Dehogy akar ő szökött óriásbolygó lenni. Otthontalanul száguldozni a nagy semmibe? Kinek is hiányozna ez! Nem! Ő valami egészen más akar lenni!
- Más? – hüledezett a kicsi Hold. – Mi? Mondd már Plútó! Belehalok a kíváncsiságba!
- Hát maga a Nap!
A kicsi Hold sokáig nem jutott szóhoz. Feltekintett megint a Jupiterre és csak úgy zakatoltak fejében a gondolatok. Csak fél füllel figyelt oda, hogy mit is mond eközben a Plútó.
- Hatalmas bolygó ő, a rendszerünk védelmezője. Nem sok kell már neki ahhoz, hogy csillagként ragyogjon fel az égen. De nagyon-nagyon sok kell még ahhoz, hogy egy világ körülötte foroghasson. Hogy célját elérje, növelnie kell tömegét. Ezért nyel be meteorokat, üstökösöket és eltévedt kisbolygókat. Nagy baj lenne, ha ezt nem tenné. Összeütközhetnénk velük, s talán túl se élnénk. Minket is benyelne, ha tehetné. Mivel ezt nem teheti, hát teszi azt, amit megtehet, önző vágyával védelmez minket.
Ahogy ezt elmondta a Plútó, nagyon hosszú csend szállt le rájuk. A kicsi Hold némán bámulta a Jupitert, a Plútó is a messzeségbe révedt megint, és arcára visszaköltözött a régi fájdalma. Egyikőjük sem bánta most a csöndet.
- Plútó! – szólalt meg végül halkan a kicsi Hold. A Plútó ránézett, és újra elmosolyodott.
- Mondd el nekem, kérlek, hogy miért akartál hold lenni?
- Bolygóként törpének lenni az óriások között nyomorúság lehet, ha csak ezt éled meg mindabból, ami vagy. – mondta szomorúan a Plútó – Értéktelenné válnak drága kincsid, s csak a másokét akarod. Én, balga, megirigyeltem a holdakat, főleg a legnagyobbakat. Téged, ezüstfényű kicsi Hold, a Jupiter hatalmas Ganymédeszét, Szaturnusz büszke Titánját, az Uránusz derengő Oberonját. Hatalmas hold akartam már lenni magam is, és nem a legtörpébb bolygó.
- De miért? Miért? – szakadt ki a kétségbeesett kérdés a kicsi Holdból. Képtelen volt azonosulni egy ilyen vággyal.
- Mert volt nekem egykoron egy pici pajkos holdacskám. Nagyon kedves és boldog hold volt. Mindig csak táncolt és énekelt. Meg is kérdeztem tőle:
- Miért vagy te mindig ilyen vidám, hogy csak táncolsz meg énekelsz.
Ő ezt válaszolta:
- Azért vagyok vidám, mert nagyon szeretlek téged, te gyönyörű bolygó. Körbetáncollak hát, ahogyan illik.
A kicsi Holdat nagyon szíven ütötték a holdacska szavai. Ugyanis a Plútó minden volt, de gyönyörű aztán végkép nem.
- Mi történt ezután? – sürgette a Plútót a kicsi Hold.
- Hogy mi történt? – kérdezett vissza Plútó – Kerestem a lehetőségét annak, hogyan is lehetnék már én is hold. A szerencse végül mellém állt. A Neptunusz pályája egyszer úgy keresztezte az enyémet, hogy könnyedén magához vonzhatott. Én meg hagytam, hogy így tegyen. Hatalmas bolygó ő, és én lettem az egyik legnagyabb holdja.
A Plútó arcán ekkor átsuhant egy röpke kis mosoly. Mivel nem mondta tovább a történetet, a kicsi Hold megkérdezte:
- És mi lett a pici holdacskáddal?
- Hogy mi lett az én drága pici holdacskámmal? Ahol ennyire sok hold van, rendnek kell lennie. És rend is volt! Külön pályát írt elő neki a Neptunusz.
A Plútó hirtelen az égre emelte tekintetét, és keresni kezdte régi otthonát. Hamar meg is találta.
- Látod ott messze a Neptunuszt? – kérdezte.
- Igen, látom, Plútó.
- És látod azt a pici holdacskát a külső körön?
- Igen, Plútó! Jól látom őt is.
A kicsi Hold tüzetesen kezdte figyelni a holdacskát. Nézte, nézte, és hirtelen összefacsarodott a szíve.
- Ó, Plútó! Hiszen ez a holdacska egyfolytában csak téged néz!
- Mindig csak engem néz! Mert ő volt az én pajkos pici holdacskám!
Ezt kimondva könnyek jelentek meg a szemében. A kicsi Hold nagyon illetlennek találta, hogy mindezt észrevette. Udvariasan félre tekintett hát, és úgy hallgatta tovább a Plútó szavait.
- Bárcsak hallhatnám az énekét megint! Bárcsak újra körbetáncolna engem, hogy elmondhassam neki …
A Plútó itt elhallgatott. A kicsi Hold nem mert megszólalni! Kivárta csendben, hogy befejezze a mondatot.
- … hogy elmondjam neki azt, hogy mennyire szeretem!
- Akkor miért egyedül szöktél el a Neptunusztól? Miért nem vitted magaddal a pici holdacskádat? – kérdezte a kicsi Hold újra a Plútóra tekintve.
- Én nem akartam elszökni, kicsi Hold! Boldog hold voltam! Ám a szökött óriásbolygó túl közel jött hozzánk, és hatalmas gravitációs vonzása kirántott engem a pályámról. Csak engem! Nem tehettem ellene semmit!
A kicsi Hold beleszédült a hallottakba és minden gondolat elillant a fejéből. Nagyon megsajnálta a Plútót, és nem tagadhatta már le maga előtt azt a tényt, hogy mennyire megszerette őt. Nem tudott mit felelni neki, pedig nagyon törte ezen a fejét. Tanácstalanul letekintett a Földre és őszintén tette fel magának a kérdést:
- Tényleg annyira utálom?
De ebben már egyáltalán nem volt olyan biztos. Nézte, nézte, de nem úgy, ahogyan eddig szokta. Most már látni is akart! Tekintete alászállt a légköre alá a felhőkön át, és egyszer csak olyat látott meg, amit ugyan eddig is látott, de észre soha sem vett. A Plútó zökkentette ki ámulatából a váratlan kérdésével:
- Mondd, kicsi Hold, mit látsz?
Ő nem válaszolt azonnal, mert a látvány annyira elbűvölte.
- Bogarakat látok, meg éneklő madarakat!
- Kik ezüst fényedben találják meg a hazavezető utat az éjszakában. – tette még hozzá a Plútó. Mit látsz még? – kérdezte.
- Embereket látok, akik engem néznek.
- És ha nagyon figyelsz, meghallhatod a gondolataikat is. – mondta a Plútó.
A kicsi Hold nagyon figyelt, jobban, mint valaha, és hirtelen meghallotta az első emberi gondolatot:
- Ó, te fenséges Hold! Látod kopott szegénységem? Nem játszadozhat ezüst fényed rajtam arany ékszereken. Mutasd utam a gazdagsághoz, hogy boldogságom megtaláljam!
A kicsi Hold meglepetten nézett fel a Plútóra. De ő csak noszogatta tovább:
- Figyelj!
Kényszeredetten ugyan, de végül megtette. És egy újabb emberi gondolatot hallott meg.
- Mutass utat, te ezüstfényű Hold! Látod, megvan mindenem! Arany és ékszer nagy halomban, a ház is, meg a hatalom. De mind ez minek, ha boldog ettől mégsem vagyok!
A kicsi Hold összezavarodott. Nem értette az embereket. Tanácstalanul nézett fel a Plútóra.
- Ne hagyd abba kicsi Hold! Figyelj!
Engedelmeskedet a Plútónak. Figyelt, figyelt, és egyszer csak meghallotta az összes ember gondolatát. De nem ám csak úgy nagy össze-visszaságban. Hallotta az összes gondolatot tisztán és fényesen. És hallott még vidám vadkocamamát, ki az ő fényében terelgette malackáit biztonságos alvóhelyre, és meghallotta egy távoli bolygó gyönyörű énekét is.
- Ó, szegény Föld! – szakadt ki őszintén a kicsi Holdból - Hiszen itt minden ember csak engem dicsőit!
- Meg a fenséges Napot, és a kifürkészhetetlen csillagokat! – tette még hozzá a Plútó!
A kicsi Hold megrendülten nézte a földi élet mindent beborító nyüzsgését. A Plútó ezt követő szavai már könnyeket csaltak a szemébe.
- Szeresd a Földet, kicsi Hold, mert testét adta az életnek, hogy dicsőítsenek téged, és mindazt, amit magad körül csak látsz! Tűri némán, hogy vizeit csatornákba tereljék, és hegyeit elhordják ércekért, hogy szép arcára vasúthálót fonjanak.
- Mennyire fájhat ez a szegény Földnek. – gondolta eközben a kicsi Hold – Nekem is fáj, ha meteor üt krátert a testemen.
- De ne sajnáld, mert ő akarta azt, hogy így legyen!
- Miért? Plútó! Mondd, miért? – kiáltott fel a Kicsi Hold kétségbeesetten.
- Mert nem tudta másként elmondani neked, hogy mennyire szeret. Már nem láthat téged, mert az élet, mely áld most téged, a szemeit letakarta. Már nem hallhat téged, mert az élet, mely dicsőít téged, a füleit is rég telezajongta. Pedig hogy szerette hallani halk duruzsolásod, mikor holdfogyatkozásod után megfürödtél a Nap melengető tűzfényében. Nagyon szeretett téged, kicsi Hold, mint ahogyan most is nagyon szeret!
A kicsi Hold megsemmisült e szavak hallatán. Hagyta némán, hogy a Plútó égi pályáján továbbálljon. Már soha többé nem fürkészte a messzeséget, ahová régi vágya hívogatta. Tekintetét a Földre szegezte, és onnan többé le nem vette. Ezüstfényével világítja meg a földi éjszakát, hogy az eltévedt élet hazatalálhasson. Még akkor is haza, ha otthon volt éppen…
A kicsi Hold hazatalált! Titokban még sokáig szólítgatta a süket Földet, de hiába. Csak a nyüzsgő élet zsivajgott felé.  (Írta: Csontos József Attila)


2023-02-26 20:31:13

Álltam a mennyasszonyi ruhában hátul a kistemplomban. Már másodjára szólt a zene és még mindig nem indultam el az oltár felé, ahol oldalt már ott várt a leendő férjem. Néztem Apukámra, aki közölte, hogy nem teheti… nem kísér az oltárhoz. Ült valami megmagyarázhatatlan félelem a tekintetében.
- Na, ne bámészkodjatok már! Gyere! Majd én bekísérlek és átadlak – közölte Jani, a nagynéném férje és hagyva az Apám gondját, a harmadjára megszólaló zenére eljutottunk az oltár elé. A többi már simán ment, a rítusnak megfelelően.
Most, hogy a 60. házassági évfordulónkat ünnepeljük, ennek kapcsán jött elő az emlék. Elemeztem. A kemény Kádári időben /írjuk:1962/ negatív bélyeg volt az egyházi esküvő. Szegény Apám féltette az állását. A tekintetében a kettős harcot láttam. Vívott a szeretet kötelessége az állása elvesztésének lehetőségével. Jött Jani és egy huszárvágással feloldotta a gond csomóját. Itt kell megjegyeznem, hogy Jani ateista és párttag volt. Mit érdekelte őt ez! Az esküvő az szent és esküvő volt. Ezt a gesztust köszönöm neked így utólag, haló poraidban is.
Na, nem ez volt az egyetlen kisegítése. Már falun, két kisgyerekkel, körzetben éltünk. A Berettyó és Körös vidékén árvízi időszak volt. Kitelepítették a veszélyeztetett helyekről a lakosokat. Asszonyokat, gyerekeket, öregeket. Maradtak a férfiak, akik segítségnek számíthattak, ha eléri a községet az ár. Azon gondolkodtunk, hogy velünk mi legyen. Megjelent Jani sofőrrel, kölcsön autóval, felpakolt engem és a gyerekeket és vitt magukhoz és a veszély elmúltával vissza.
- Na hallod? Talán csak nem hagylak ott a pocsolyában?! – Erre mindketten jót nevettünk.
Volt még harmadik is a segítségből. Építkeztünk. Építettük nyugdíjas korunk nyugalmának a házát.
- Kellene egy kis családi segítség – írtam a rokonoknak. Na, ki jelentkezett? Hát a Jani!
Falat vakoltunk. Ahhoz kellett keverni és hordani a maltert. Pihenésként a napszámosaink, akiket mi vittünk a falunkból magunkkal sűrűn látogatták a vizes hordóba hűlni letett sört. Jani - aki termetes testtel rendelkezett -, és ha ráhajolt a hordóra uralta a helyszínt. A megjelenése tekintélyt parancsoló volt. Akkor nem is akart senki sört inni. Ő nem feltétlen a sört akarta. Előrehajolva, a hordóra támaszkodva pihent.
Este, munka után megterítettem az asztalt vacsorához. Volt szalonna, kolbász és saját hízlalású sült kacsa. Jani feltette a két karját az asztalra, két tenyerével körbefogta a kacsát, parancsolóan körbehordta a tekintetét és feltett egy egyszerű kérdést:
- Akar még valaki enni ebből a kacsából?
Mit ad Isten senki nem akart. Ő maga elé húzta a kacsát és mihamarabb kifilézve hagyta a tálon a hulladékot. Akkor és most is azt mondom:
- Egészségedre Janikám!
Nem is volt kérdés a családban sem a környezetében, hogy ki az aki a legjobb humorral és óriási szívvel rendelkezik. Hogy ki volt az?
- Hát a Jani!

(Írta: Anyóka)


Oldal :123456789101112131415


A J Á N L Ó



egiangyalunkmeheszet



www.facebook.com/fenyvespanninyaralo



Kézműves tollak a Tiszából a Tiszáért

Tiszából gyűjtött kupakokból és uszadékfából készít tollakat az abádszalóki Telekes Attila, aki minden eladott darab után támogtja a Tisza megtisztítását.

Web: www.tasysdesign.hu/tollak/

YouTube: youtube.com/@madeintisza-to

Facebook: www.facebook.com/attila.telekes



ww.facebook.com/Doridadesign

www.meska.hu/shop/DoridaDesign


www.facebook.com/mazacskakeramia


www.facebook.com/palettamuhely


www.facebook.com/Illatviaszgyertya

nalashop.hu


FUSZEKLI 

www.facebook.com/Fuszekli 


Dorinette Műhelye

www.facebook.com/Dorine


talita.hu