- Engedj el!
Kérlelte halkan a kicsi Hold a Földet, melynek nappali egén halovány fényívként szerénykedett. Már nagyon várta azt a pillanatot, hogy a Föld akkorának lássa csak, mint egy kiflit. Arra gondolt, hogy ha kicsinységében hozakodik elő évezredek óta érlelődő vágyával, kevésbé lesz dühös rá a Föld. Persze ebben egyáltalán nem lehetett biztos, mint ahogy abban sem, hogy dühös lesz-e egyáltalán. Erről a dologról még nem beszélgettek.
Az igazság az, hogy semmiről sem beszélgettek még soha. Ez volt az első bátortalan pár szó, ami elhangzott közöttük: „Engedj el!”
A biztonság kedvéért úgy intézte a dolgot, hogy a követelése akkor hasítson bele az űr csöndjébe – a kicsi Hold szerint ez így történt -, amikor az összes többi általa annyira irigyelt bolygó a lehető legtávolabb van tőlük a Nap túloldalán.
A Föld nem válaszolt! Úgy döntött, hogy ő se szól egy árva szót sem.
Nem is mert!
Hálát rebegett a sorsnak, hogy ennyivel megúszta a dolgot, és tanácstalanul forgott a tengelye körül. Tekintetét szomorúan a Napra szegezte, és áhítattal nézte annak izzó ragyogását.
- Milyen gyönyörű! – sóhajtotta bele a végtelen űrbe, és nem reménykedett már abban, hogy valaha is elő mer még hozakodni ezzel a kéréssel.
Hirtelen eszébe jutott példaképe, a Plútó, aki holdbéli rabszolgaságából kitörve lett bolygó. Irigyelte őt a bátorságáért. A Neptunusz holdja volt még nagyon régen, de elszökve tőle már ő is a fenséges Napot körözi. Évei lettek, és nem holmi holdhónapjai, mint neki. Hogy vigaszra leljen nagy bánatában, visszagondolt azokra a régi szép időkre, amikor ez történt.
Ő még nagyon fiatal volt. A Föld sem volt még olyan gyönyörű, mint most. Izzó testét vörös lávafolyások emésztették, meteor becsapódások tarkították. Igaz, a többi bolygó is hasonlóan nézett ki még ekkor, csupán az óriásbolygók voltak nagyjából ugyanolyan szépek, mint most. A csíkos Jupiter, a gyűrűs Szaturnusz, a türkizragyogású Uránusz, és a távoli kék Neptunusz.
A kicsi hold hirtelen elmosolyodott. Eszébe jutott, hogyan is versenyeztek az óriások akkoriban egymással. Az volt a kedvenc szórakozásuk, hogy ki tud több meteort beszippantani. Persze mindig a Jupiter győzött, aki hatalmas gravitációs erejével a legtöbb meteort gyűjtötte be. A többiek bárhogyan is igyekeztek, a Jupitert legyőzni sose tudták. Trófeái között még üstökös is szerepelt, nem kis irigységet keltve ezzel a többi óriásbolygóban.
Ekkor terjedt el az egész naprendszerben az a pletyka, hogy egy szökött idegen óriásbolygó fog átszáguldani az űrön, nem túl messze tőlük. Mindenki nagyon izgatott lett e hír hallatán. A kicsi Hold nagyon elcsodálkozott azon, hogy a bolygók ezt honnan tudják. Ő nem mindig hallotta meg a beszédüket, ha néha mégis, akkor se nagyon értette, hogy miről beszélnek.
- Ez minden bizonnyal a bolygóság misztériumához tartozik! – gondolta, és gyorsan besöpörte a „Miért jó bolygónak lenni” című érvgyűjteménye közé.
A pletyka végül igaznak bizonyult. Tényleg jött egy óriásbolygó, ráadásul érintette is a naprendszert, de sajnos ő mindebből semmit se látott. A szökött bolygó mozgása pont úgy jött ki, hogy a Nap mindig eltakarta őt. Ami ezután feltűnt, csupán az volt, hogy a Plútó hold már bolygóként szelte a világűrt, meg az, hogy az óriásbolygók túl sokat pusmogtak egymás között, ha tehették. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a megszokott űrcsend újra visszaálljon. Végül ez is megtörtént.
És teltek-múltak az évezredek.
Egy újabb pletyka kelt szárnyra megint. Valami olyasmi, hogy a Föld süket lett, meg vak. A kicsi Hold nagyon furcsállta a dolgot, hiszen a Föld társaként neki kéne tudnia a legjobban, hogy a Földdel mi történik és nem a távoli bolygóknak. Ő csupán annyit vett észre, hogy a Föld már nem olyan, mint régen volt. Óceánok jelentek meg a felszínén, melyek kékes ragyogást kölcsönöztek neki. Szárazföldjeit folyók csíkozták és zöld foltok tarkították. Még óriási hegyeket is torlasztott, fel, egészen az égig, így kétségtelenül ő lett a legváltozatosabb bolygó az egész naprendszerben. Gyorsan besöpörte hát ezt is a „Miért jó bolygónak lenni” című érvgyűjteménye közé.
- Milyen gyönyörű! – csodálkozott rá a szépséges Földre, és önnön rút kicsinysége jutott ekkor az eszébe.
- Bezzeg én! – méltatlankodott a kicsi Hold - A változatlanság mérhetetlen unalmába fogok belepusztulni!
Ez azért fájt neki különösen, mert a Föld a meteor ütötte sebeit mindig eltakarította viharaival, zivataraival. Neki nem volt vize, de még egy atomnyi gáza sem így a meteorok által ütött sebek maradandón virítottak a testén, és jelentették számára az egyedüli változatosságot az életében.
És teltek-múltak az évezredek megint, a kicsi Hold szívében az irigység csak egyre nőtt.

Történt egy csendes, nyugodt szép napon, hogy a Plútó épp kelt föl a foltjaival bíbelődő Nap mögül. A Hold szokásához híven rá se hederített. Bolygók iránt támadt irigysége a Plútót is hamar utolérte.
- Kicsi Hold! – szólalt meg a Plútó váratlanul. Ő egy röpke pillantást vetett ugyan rá, de hamar meg is bánta. Nem csak azért nem szokott ránézni, mert irigyelte a bolygóságát, hanem azért is, mert észrevette, hogy a Plútó már nem olyan vidáman rója köreit, mint annakidején holdként. Mintha elfásult volna, és arcán a boldogtalanság letagadhatatlan vonásai rajzolódtak ki. A kicsi Hold nem akart egyetlen bolygót sem ilyen meggyötörtnek látni. Még akkor se, ha hold volt egykoron.
- Kicsi Hold! - próbálkozott újra a Plútó. - Miért búslakodsz már oly régóta?
- Hagyj engem békén! – vetette oda neki udvariatlanul, és tüntetőleg kezdte bámulni a Földet.
- Kicsi Hold! Miért vagy olyan szomorú? Szép arcod fürdik a nap melegében, ezüst fényed tükröződik a Föld vizében, mi okod hát így búslakodni?
A kicsi Holdat már nagyon bosszantották a Plútó szavai. Sajnálta, hogy a Föld körüli pályájának azon a szakaszán volt éppen, ahonnan jól láthatta őt a Plútó. Ám a Plútó makacs természetű volt, nem hagyta ennyiben a dolgot.
- Kicsi Hold! Mondd el nekem a bánatod!
- Hagyjál már engem békén, te…, te…, te holdból felkapaszkodott! – válaszolta végül dühösen. A Plútó nagyon megdöbbent. Hirtelen nem is tudta, hogy erre mit feleljen. Nézett pár pillanatig tanácstalanul a Holdra, végül csak ennyit mondott:
- Sajnálom, ha megbántottalak! Mivel ilyenről én nem tudok, biztosíthatlak, hogy nem lehetett szándékos. Szeretném, ha nem haragudnál rám!
A kicsi Hold erre már nem tudott mit felelni. Forgott még párat a tengelye körül, majd hirtelen sírásba tört ki. A Plutó megenyhült, látva a kicsi Hold hatalmas bánatát. Nagyon kedvesen kérdezte meg tőle:
- Tudok segíteni?
- Ó, Plútó! - fordult hirtelen felé – Dehogy haragszom rád! –majd kisvártatva hozzátette: Csak magamra!
És újra zokogni kezdett.
- Mondd el mi bánt! Talán segíthetek. – mondta a Plútó, és ha kezei lettek volna, most megsimogatta volna a kicsi Holdat.
- Te olyan bátor vagy, én meg olyan gyáva! Miért van ez így? Miért nem lehetek én is bolygó, a fenséges Napot köröző? Nem akarok hold lenni többé, holmi kietlen puszta, meteorsebektől éktelenkedő! Éveket akarok, Napot köröző hosszú éveket! – felelte elkeseredetten a kicsi Hold.
A Plútó ezt hallva a gondolataiba mélyedt, majd ezt kérdezte:
- Hát ennyire rossz holdnak lenni?
Be sem fejezhette a mondatot, a kicsi Hold olyan hirtelen vágott a szavába:
- Neked kéne tudni ezt a legjobban! Ha nem így lenne, akkor miért szöktél el a Neptunusztól? – választ sem várva folytatta: Mert bolygó akartál lenni te is! Ugye, Plútó? Bolygó! – A Bolygó szót nagyon nyomatékosan mondta ki.
A Plútó ezt hallva hirtelen elszomorodott és nem válaszolt azonnal a kérdésre. Gondolataiba merülten révedt a tekintete most a semmibe. A kicsi Hold megérezhetett ebből valamit, mert nem sürgette őt a válasszal. Hagyta csendben, hogy alászálljon rég eltemetett emlékei közé.
- Bolygónak születtem, és az is leszek az idők végezetéig! - mondta hirtelen a Plútó. Olyan váratlanul történt ez, hogy a kicsi Hold össze is rezzent ijedtében. Ahogy magához tért az ijedségéből, dühösen szembesítette Plútót a tényekkel:
- De láttalak a Neptunusznál holdként! – kiabálta a kicsi Hold – Mindenki látta! Csak nem akarod letagadni, hogy így volt?
- Dehogy akarom letagadni! – felelte határozattan a Plútó – Egykor tényleg keringtem a Neptunusz körül, - itt várt egy kicsit, majd szomorúan tette még hozzá - hogy megtudjam végre azt, milyen lehet holdnak lenni.
- Te hold akartál lenni? – szörnyedt el a kicsi Hold. Nézte még egy ideig a Plútót némán, majd rendezve a döbbenettől eltorzult arcvonásait újra a Földet kezdte bámulni. A Plútó jól tudta, hogy a kicsi Hold most min megy keresztül. Nagyon csalódott lehetett szegény, amiért ő nem azzal a vággyal indult neki annak idején az útjára, mint amit a kicsi Hold remélt. Kettejük közé állt dermesztő csendet a Plútó törte meg.
- A vágy hatalmas erő, mely tettekre sarkal minket! Megtapasztalni azt, hogy mik vagyunk és azt is, hogy mik nem vagyunk. A gyáva útra sose kél. Boldogságát el nem érheti. Útjában felé nem reménykedhetik. Ám a kínzó vágyak fájdalmas tengerén mégiscsak ő az, aki a legbátrabb, mert amilyen ő, azt halálig szenvedi.
A kicsi Hold bűvölten hallgatta a Plútó beszédét. Persze nem értette meg minden szavát, csupán annyit fogott föl, hogy most valami nagyon fontosat hallott. Lassan a Plútó felé fordult, és ámulattal tekintett föl rá! A kicsi Hold szívében megbizsergett valami. Még soha sem érzett hasonlót. És ahogyan feltekintett a Plútóra, már egészen másmilyennek látta őt, mint eddig. Amit fájdalmas arcnak látott, most kedvesnek látta és feltétlenül szépnek. Elcsodálkozott azon, hogy mennyifélének látta és gondolta a Plútót csak azóta, amióta beszélgettek.
- Te is bátor vagy, kicsi Hold? – kérdezte hirtelen a Plútó.
- Én? – lepődött meg a kicsi Hold! – Hogyne! – felelte, majd szomorúan hozzátette:
- Nem is tudom, Plútó!
Plútó elnevette magát!
- Tudod mit? – mondta még mindig nevetve – Ha válaszolsz egy kérdésemre, segítek neked abban, hogy a legtitkosabb vágyad is teljesüljön.
- Ígéred? – mondta türelmetlenül a kicsi Hold, és már nagyon várta azt a bizonyos egyetlen kérdést.
Plútó abbahagyta a nevetést, és méltóságteljes komolysággal kérdezte:
- Mondd, kicsi Hold! Szerinted miért annyira jó dolog bolygónak lenni?
- Hogy miért jó bolygónak lenni? – méltatlankodott a kicsi Hold – Tényleg ezt kérdezted?
- Pontosan ezt kérdeztem! – mondta ellentmondást nem tűrően a Plútó.
A kicsi Hold hebegett-habogott egy ideig, majd mérgesen ugrott neki a Plútónak.
- Te kérdezed ezt tőlem? Pont te? Neked kéne tudni a legjobban, hogy miért olyan jó bolygónak lenni, és miért olyan rossz holdnak lenni. Hiszen te voltál mind a kettő! Nem?
- Szóval vegyem ezt úgy, hogy nem tudsz válaszolni erre az egyszerű kérdésre?
Plútó szigorúsága meghátrálásra kényszerítette a kicsi Holdat. Halkan merte csak mondani:
- Már hogyne tudnék! De szerintem teljesen fölösleges!
A Plútó erre nem felelt semmit. Szomorúan nézett egy távoli pontra megint, és az arca most talán fájdalmasabb volt, mint valaha. Elszégyellte magát a kicsi Hold, amiért ennyire bután viselkedett. Megköszörülte hát a torkát, hogy a Plútó elrévedt tekintetét magára vonja.
- Nos, izé… - kezdett bele mondandójába. – Azért jó bolygónak lenni, mert olyan nagyok. Meg szépek is! – tette hozzá nagyon gyorsan. – Meg, hogy éveik vannak, és nem holmi vacak holdhónapjaik, mint nekem. Meg hogy értik a többi bolygó beszédét, amit én sokszor meg se hallok. Még holdjaik is vannak, meg gyűrűjük. Persze nem mindnek, tudom, de lehetne, ha annyira akarnák, de biztos nem akarják. – e szavak után a kicsi Hold elhallgatott.
- Csak ennyi? – kérdezte a Plútó csalódottan.
A kicsi Hold belepirult, annyira megalázva érezte magát.
- Körülbelül! – válaszolta lesütött szemmel.
- Hát, ez nem valami biztató! – szögezte le a Plútó halkan.
- Azt hiszem, hogy kihagytam még valamit! – mondta gyorsan a kicsi Hold a helyzetet mentendőn. A Plútó érdeklődve nézett le rá.
- Halljam hát!
- Azért jó még bolygónak lenni, mert izé… - mondta a kicsi Hold nagyon keresgetve a szavakat -, mert azt hiszem, hogy... Nem! Tudom, hogy bolygónak talán azért is jó lehet lenni…, bár ez nem biztos, de én azt hiszem, hogy izé…
A Plútó megint elnevette magát.
- Ne félj kicsi Hold! Mondd ki bátran, amit gondolsz!
A kicsi Hold vett egy nagy levegőt, és odasúgta a Plútónak.
- A bolygók sokkal okosabbak a holdaknál!
Minden egyes szó tőrdöfésként nyilallt bele a torkába.
- Ez nagyon kedves! – mondta a Plútó meghatódva. – Hogy mi, bolygók, okosabbak lennénk a Holdaknál? Ez egyáltalán nem igaz, mint ahogyan nagyon sok dolog sem igaz azokból a dolgokból, ami miatt szerinted olyan jó lehet bolygónak lenni!
Hogy a bolygók nagyok?
Akkor nem figyeltél jól kicsi Hold! A Merkúr alig nagyobb nálad! Én meg feleakkora sem vagyok, mint te!
Hogy szépek?
Nézd meg a Marsot! Célszalagot szakítana, ha kietlenségből hirdetnének versenyt a világűrben.
Hogy éveik vannak a Nap körül?
A Föld társaként neked nincsenek?
Hogy holdjaik vannak?
Ha szerinted a bolygóság egyik kritériuma ez, akkor a Vénusz is csak egy hold.
Soroljam tovább? – egy kis szünetet tartva folytatta:
Látod ott messze a Jupitert?
A kicsi Hold fürkészni kezdte a messzeséget, és hamar meg is találta.
- Igen! Már látom is!
- Milyennek találod őt? – kérdezte a Plútó.
A kicsi Hold rá sem nézve a fenséges égitestre kezdett bele a szóáradatába.
- Ó, hát ő tényleg nagyon szép, és ráadásul milyen hatalmas és mennyi holdja van! Ha gyűrűi volnának, pont úgy, mint a Szaturnusznak, nem csak a legnagyobb bolygó lenne ő, de a legszebb is.
- De nincsenek gyűrűi! – Szakította félbe a kicsi Hold önfeledt lelkendezését a Plútó – Azt hiszed, hogy nem irigyelte már el elégszer a Szaturnusz gyűrűit? De én nem ezt kérdeztem! Mit olvasol le az arcáról?
- Az arcáról? – kérdezett vissza a kicsi Hold. Furcsának találta ezt a kérést, mert ő soha sem akart senki arcáról leolvasni semmit. A Plútóéról próbált, de… Nem vitte végig a gondolatot. Feltekintett hát újra a Jupiterre, és életében először kezdte aprólékosan fürkészni a szerinte annyira jól ismert arcot. A megszokott arc helyett most egy nagyon idegen arc tekintett vissza rá. Döbbenten súgta oda a Plútónak.
- Plútó! Mióta ilyen dühös a Jupiter?
- Mit ne mondjak! –gondolkodott el egy pillanatra a Plútó – Hát, elég régóta. A szökött óriásbolygó óta!
- Csak nem azt akarod mondani, hogy a Jupiter is… - képedt el a kicsi Hold.
- Mire gondolsz? – kérdezte izgatottan a Plútó.
- Ő is szökött óriásbolygó akar lenni?
- Szökött óriásbolygó? – mondta nevetve a Plútó - Dehogy akar ő szökött óriásbolygó lenni. Otthontalanul száguldozni a nagy semmibe? Kinek is hiányozna ez! Nem! Ő valami egészen más akar lenni!
- Más? – hüledezett a kicsi Hold. – Mi? Mondd már Plútó! Belehalok a kíváncsiságba!
- Hát maga a Nap!
A kicsi Hold sokáig nem jutott szóhoz. Feltekintett megint a Jupiterre és csak úgy zakatoltak fejében a gondolatok. Csak fél füllel figyelt oda, hogy mit is mond eközben a Plútó.
- Hatalmas bolygó ő, a rendszerünk védelmezője. Nem sok kell már neki ahhoz, hogy csillagként ragyogjon fel az égen. De nagyon-nagyon sok kell még ahhoz, hogy egy világ körülötte foroghasson. Hogy célját elérje, növelnie kell tömegét. Ezért nyel be meteorokat, üstökösöket és eltévedt kisbolygókat. Nagy baj lenne, ha ezt nem tenné. Összeütközhetnénk velük, s talán túl se élnénk. Minket is benyelne, ha tehetné. Mivel ezt nem teheti, hát teszi azt, amit megtehet, önző vágyával védelmez minket.
Ahogy ezt elmondta a Plútó, nagyon hosszú csend szállt le rájuk. A kicsi Hold némán bámulta a Jupitert, a Plútó is a messzeségbe révedt megint, és arcára visszaköltözött a régi fájdalma. Egyikőjük sem bánta most a csöndet.
- Plútó! – szólalt meg végül halkan a kicsi Hold. A Plútó ránézett, és újra elmosolyodott.
- Mondd el nekem, kérlek, hogy miért akartál hold lenni?
- Bolygóként törpének lenni az óriások között nyomorúság lehet, ha csak ezt éled meg mindabból, ami vagy. – mondta szomorúan a Plútó – Értéktelenné válnak drága kincsid, s csak a másokét akarod. Én, balga, megirigyeltem a holdakat, főleg a legnagyobbakat. Téged, ezüstfényű kicsi Hold, a Jupiter hatalmas Ganymédeszét, Szaturnusz büszke Titánját, az Uránusz derengő Oberonját. Hatalmas hold akartam már lenni magam is, és nem a legtörpébb bolygó.
- De miért? Miért? – szakadt ki a kétségbeesett kérdés a kicsi Holdból. Képtelen volt azonosulni egy ilyen vággyal.
- Mert volt nekem egykoron egy pici pajkos holdacskám. Nagyon kedves és boldog hold volt. Mindig csak táncolt és énekelt. Meg is kérdeztem tőle:
- Miért vagy te mindig ilyen vidám, hogy csak táncolsz meg énekelsz.
Ő ezt válaszolta:
- Azért vagyok vidám, mert nagyon szeretlek téged, te gyönyörű bolygó. Körbetáncollak hát, ahogyan illik.
A kicsi Holdat nagyon szíven ütötték a holdacska szavai. Ugyanis a Plútó minden volt, de gyönyörű aztán végkép nem.
- Mi történt ezután? – sürgette a Plútót a kicsi Hold.
- Hogy mi történt? – kérdezett vissza Plútó – Kerestem a lehetőségét annak, hogyan is lehetnék már én is hold. A szerencse végül mellém állt. A Neptunusz pályája egyszer úgy keresztezte az enyémet, hogy könnyedén magához vonzhatott. Én meg hagytam, hogy így tegyen. Hatalmas bolygó ő, és én lettem az egyik legnagyabb holdja.
A Plútó arcán ekkor átsuhant egy röpke kis mosoly. Mivel nem mondta tovább a történetet, a kicsi Hold megkérdezte:
- És mi lett a pici holdacskáddal?
- Hogy mi lett az én drága pici holdacskámmal? Ahol ennyire sok hold van, rendnek kell lennie. És rend is volt! Külön pályát írt elő neki a Neptunusz.
A Plútó hirtelen az égre emelte tekintetét, és keresni kezdte régi otthonát. Hamar meg is találta.
- Látod ott messze a Neptunuszt? – kérdezte.
- Igen, látom, Plútó.
- És látod azt a pici holdacskát a külső körön?
- Igen, Plútó! Jól látom őt is.
A kicsi Hold tüzetesen kezdte figyelni a holdacskát. Nézte, nézte, és hirtelen összefacsarodott a szíve.
- Ó, Plútó! Hiszen ez a holdacska egyfolytában csak téged néz!
- Mindig csak engem néz! Mert ő volt az én pajkos pici holdacskám!
Ezt kimondva könnyek jelentek meg a szemében. A kicsi Hold nagyon illetlennek találta, hogy mindezt észrevette. Udvariasan félre tekintett hát, és úgy hallgatta tovább a Plútó szavait.
- Bárcsak hallhatnám az énekét megint! Bárcsak újra körbetáncolna engem, hogy elmondhassam neki …
A Plútó itt elhallgatott. A kicsi Hold nem mert megszólalni! Kivárta csendben, hogy befejezze a mondatot.
- … hogy elmondjam neki azt, hogy mennyire szeretem!
- Akkor miért egyedül szöktél el a Neptunusztól? Miért nem vitted magaddal a pici holdacskádat? – kérdezte a kicsi Hold újra a Plútóra tekintve.
- Én nem akartam elszökni, kicsi Hold! Boldog hold voltam! Ám a szökött óriásbolygó túl közel jött hozzánk, és hatalmas gravitációs vonzása kirántott engem a pályámról. Csak engem! Nem tehettem ellene semmit!
A kicsi Hold beleszédült a hallottakba és minden gondolat elillant a fejéből. Nagyon megsajnálta a Plútót, és nem tagadhatta már le maga előtt azt a tényt, hogy mennyire megszerette őt. Nem tudott mit felelni neki, pedig nagyon törte ezen a fejét. Tanácstalanul letekintett a Földre és őszintén tette fel magának a kérdést:
- Tényleg annyira utálom?
De ebben már egyáltalán nem volt olyan biztos. Nézte, nézte, de nem úgy, ahogyan eddig szokta. Most már látni is akart! Tekintete alászállt a légköre alá a felhőkön át, és egyszer csak olyat látott meg, amit ugyan eddig is látott, de észre soha sem vett. A Plútó zökkentette ki ámulatából a váratlan kérdésével:
- Mondd, kicsi Hold, mit látsz?
Ő nem válaszolt azonnal, mert a látvány annyira elbűvölte.
- Bogarakat látok, meg éneklő madarakat!
- Kik ezüst fényedben találják meg a hazavezető utat az éjszakában. – tette még hozzá a Plútó. Mit látsz még? – kérdezte.
- Embereket látok, akik engem néznek.
- És ha nagyon figyelsz, meghallhatod a gondolataikat is. – mondta a Plútó.
A kicsi Hold nagyon figyelt, jobban, mint valaha, és hirtelen meghallotta az első emberi gondolatot:
- Ó, te fenséges Hold! Látod kopott szegénységem? Nem játszadozhat ezüst fényed rajtam arany ékszereken. Mutasd utam a gazdagsághoz, hogy boldogságom megtaláljam!
A kicsi Hold meglepetten nézett fel a Plútóra. De ő csak noszogatta tovább:
- Figyelj!
Kényszeredetten ugyan, de végül megtette. És egy újabb emberi gondolatot hallott meg.
- Mutass utat, te ezüstfényű Hold! Látod, megvan mindenem! Arany és ékszer nagy halomban, a ház is, meg a hatalom. De mind ez minek, ha boldog ettől mégsem vagyok!
A kicsi Hold összezavarodott. Nem értette az embereket. Tanácstalanul nézett fel a Plútóra.
- Ne hagyd abba kicsi Hold! Figyelj!
Engedelmeskedet a Plútónak. Figyelt, figyelt, és egyszer csak meghallotta az összes ember gondolatát. De nem ám csak úgy nagy össze-visszaságban. Hallotta az összes gondolatot tisztán és fényesen. És hallott még vidám vadkocamamát, ki az ő fényében terelgette malackáit biztonságos alvóhelyre, és meghallotta egy távoli bolygó gyönyörű énekét is.
- Ó, szegény Föld! – szakadt ki őszintén a kicsi Holdból - Hiszen itt minden ember csak engem dicsőit!
- Meg a fenséges Napot, és a kifürkészhetetlen csillagokat! – tette még hozzá a Plútó!
A kicsi Hold megrendülten nézte a földi élet mindent beborító nyüzsgését. A Plútó ezt követő szavai már könnyeket csaltak a szemébe.
- Szeresd a Földet, kicsi Hold, mert testét adta az életnek, hogy dicsőítsenek téged, és mindazt, amit magad körül csak látsz! Tűri némán, hogy vizeit csatornákba tereljék, és hegyeit elhordják ércekért, hogy szép arcára vasúthálót fonjanak.
- Mennyire fájhat ez a szegény Földnek. – gondolta eközben a kicsi Hold – Nekem is fáj, ha meteor üt krátert a testemen.
- De ne sajnáld, mert ő akarta azt, hogy így legyen!
- Miért? Plútó! Mondd, miért? – kiáltott fel a Kicsi Hold kétségbeesetten.
- Mert nem tudta másként elmondani neked, hogy mennyire szeret. Már nem láthat téged, mert az élet, mely áld most téged, a szemeit letakarta. Már nem hallhat téged, mert az élet, mely dicsőít téged, a füleit is rég telezajongta. Pedig hogy szerette hallani halk duruzsolásod, mikor holdfogyatkozásod után megfürödtél a Nap melengető tűzfényében. Nagyon szeretett téged, kicsi Hold, mint ahogyan most is nagyon szeret!
A kicsi Hold megsemmisült e szavak hallatán. Hagyta némán, hogy a Plútó égi pályáján továbbálljon. Már soha többé nem fürkészte a messzeséget, ahová régi vágya hívogatta. Tekintetét a Földre szegezte, és onnan többé le nem vette. Ezüstfényével világítja meg a földi éjszakát, hogy az eltévedt élet hazatalálhasson. Még akkor is haza, ha otthon volt éppen…
A kicsi Hold hazatalált! Titokban még sokáig szólítgatta a süket Földet, de hiába. Csak a nyüzsgő élet zsivajgott felé.  (Írta: Csontos József Attila)

Álltam a mennyasszonyi ruhában hátul a kistemplomban. Már másodjára szólt a zene és még mindig nem indultam el az oltár felé, ahol oldalt már ott várt a leendő férjem. Néztem Apukámra, aki közölte, hogy nem teheti… nem kísér az oltárhoz. Ült valami megmagyarázhatatlan félelem a tekintetében.
- Na, ne bámészkodjatok már! Gyere! Majd én bekísérlek és átadlak – közölte Jani, a nagynéném férje és hagyva az Apám gondját, a harmadjára megszólaló zenére eljutottunk az oltár elé. A többi már simán ment, a rítusnak megfelelően.
Most, hogy a 60. házassági évfordulónkat ünnepeljük, ennek kapcsán jött elő az emlék. Elemeztem. A kemény Kádári időben /írjuk:1962/ negatív bélyeg volt az egyházi esküvő. Szegény Apám féltette az állását. A tekintetében a kettős harcot láttam. Vívott a szeretet kötelessége az állása elvesztésének lehetőségével. Jött Jani és egy huszárvágással feloldotta a gond csomóját. Itt kell megjegyeznem, hogy Jani ateista és párttag volt. Mit érdekelte őt ez! Az esküvő az szent és esküvő volt. Ezt a gesztust köszönöm neked így utólag, haló poraidban is.
Na, nem ez volt az egyetlen kisegítése. Már falun, két kisgyerekkel, körzetben éltünk. A Berettyó és Körös vidékén árvízi időszak volt. Kitelepítették a veszélyeztetett helyekről a lakosokat. Asszonyokat, gyerekeket, öregeket. Maradtak a férfiak, akik segítségnek számíthattak, ha eléri a községet az ár. Azon gondolkodtunk, hogy velünk mi legyen. Megjelent Jani sofőrrel, kölcsön autóval, felpakolt engem és a gyerekeket és vitt magukhoz és a veszély elmúltával vissza.
- Na hallod? Talán csak nem hagylak ott a pocsolyában?! – Erre mindketten jót nevettünk.
Volt még harmadik is a segítségből. Építkeztünk. Építettük nyugdíjas korunk nyugalmának a házát.
- Kellene egy kis családi segítség – írtam a rokonoknak. Na, ki jelentkezett? Hát a Jani!
Falat vakoltunk. Ahhoz kellett keverni és hordani a maltert. Pihenésként a napszámosaink, akiket mi vittünk a falunkból magunkkal sűrűn látogatták a vizes hordóba hűlni letett sört. Jani - aki termetes testtel rendelkezett -, és ha ráhajolt a hordóra uralta a helyszínt. A megjelenése tekintélyt parancsoló volt. Akkor nem is akart senki sört inni. Ő nem feltétlen a sört akarta. Előrehajolva, a hordóra támaszkodva pihent.
Este, munka után megterítettem az asztalt vacsorához. Volt szalonna, kolbász és saját hízlalású sült kacsa. Jani feltette a két karját az asztalra, két tenyerével körbefogta a kacsát, parancsolóan körbehordta a tekintetét és feltett egy egyszerű kérdést:
- Akar még valaki enni ebből a kacsából?
Mit ad Isten senki nem akart. Ő maga elé húzta a kacsát és mihamarabb kifilézve hagyta a tálon a hulladékot. Akkor és most is azt mondom:
- Egészségedre Janikám!
Nem is volt kérdés a családban sem a környezetében, hogy ki az aki a legjobb humorral és óriási szívvel rendelkezik. Hogy ki volt az?
- Hát a Jani!

(Írta: Anyóka)

Néha úgy visszamennék az időben…  Zagyva nagyanyám mellé a verandai  padra, Vona mama  mellé a kiskonyhába,  Vona nagyapámhoz a műhelybe…  Anyukámhoz  a múltba…  Nem kell, hogy Ők lássanak, csak én hagy láthassam Őket… mert emlékeimben örökké élnek, de annyira jó lenne hallani hangjukat, látni a mosolyukat, érezni az illatukat,  elveszni a gesztusaikban… De hagy legyek telhetetlen… szeretnék kérdezni is Tőlük… mert annyi mindent nem kérdeztem meg, annyi mindent nem jegyeztem meg, annyi mindent szerettem volna még… de nem volt elég az idő…  És szeretném ha válaszolnának… és megsimogatnának…  a kezükkel, a szavaikkal, a gondolataikkal, a lelkükkel… Tudom, hogy nem lehet… tudom, hogy reménytelen… tudom, hogy gyerekes… de szeretnék egy kicsikét  kisgyerek lenni… hallani Zagyva nagyanyámat énekelni, érezni  Vona mama gondoskodó szeretetét, Vona nagyapám történeteit figyelni és Anyukám karjába bújni… mindössze ezért szeretnék néha  úgy visszamenni az időben…(Írta: Zagyva Ági)

Az én 56-os Hősöm a Nagymamám: Őri Józsefné Varga Zsuzsanna. 1956. október 23. 
A nagyrábéi eseményekről: Dr. K. M. kutatómérnök c. egyetemi docens, az alábbiakat írta nekem levelében /idézet magán levélből, név nélkül/:
Nagyrábéra kerültem, 1949. augusztus végén, mezőgazdásznak. 1956-ban a harmadik igazgatóm Sass Sándor volt, akit munkás káderként és párttagként helyeztek a gépállomásra. Igazgatónk szemlélete 1956-ra átalakult, szembe került a szélső balos kommunista diktatúrával, illetve azok képviselőivel. A gépállomáson 1956. október 23. előtt -, a diktatúra miatt összejövetelek voltak. A forradalom idején megalakult a Gépállomás Forradalmi Bizottsága, amely meghatározta a legfontosabb feladatokat:
A megalakult Nemzetőrség tagjai kötelesek megvédeni az udvaron, a gépszínekben, műhelyekben és raktárokban tárolt gépeket, eszközöket. Ehhez megkapták a Szabadságharcos Szövetség helyben tárolt kézi fegyvereit.
Október 23. után nagygyűlés lett meghirdetve, Debrecenből egyetemisták jöttek Nagyrábéra. A gyűlésre meghívták Nagyrábé és a szomszéd Bihartorda község lakosait, mindkét részről beszédek hangzottak el, a forradalom méltatására. Igazgatónk vezetésével velük együtt vonultunk a községháza udvarára. A beszédek elhangzása után Varga Zsuzsanna tanárnő (Őriné Zsuzsa néni) elszavalta a Nemzeti Dalt. A Községi Tanács vezetőségét a jelenlevők egyhangúlag leváltották és újakat választottak a forradalom jegyében. A forradalmárok részére 1956-ban többször élelmiszert szállítottunk Budapestre. 1957. tavaszán a Karhatalomtól – Berettyóújfaluból telefonon kiszóltak - hogy a fegyvereket szállítsuk be. Igazgatónk vette fel a telefont és azt válaszolta:”gyertek ki ha mertek”. Másnap kijöttek egy szovjet tankkal, sok fegyveres katonával és elvitték a fegyvereket, Őt letartóztatták és Kistarcsára vitték. Debrecenben a bíróság börtönbüntetésre ítélte, mint több más környékbelit. A többiek büntetése sem maradt el elbocsátások, lefokozások, állandó szellemi – fizikai terror évtizedeken át.
Mama (magyar és rajz szakos tanár) és Papa (földrajz és biológia szakos tanár) sem kerülte el a megtorlást. Költözni kellett otthonról. Máshol lakni. Máshol tanítani. (Közreadta: Őri Krisztián)
Kép: 1976 Karácsonya. Itthon vagyunk: Nagyrábén. Őri Mama, Őri Papa és én, mint első unoka.

Ott áll a tóparton…, pedig nincs is tó. Nézi a fodrozó vizet…, pedig szél se fújja. Leguggol és belemeríti a kezét. Ujjairól lecsöppen a hideg víz. Megborzong. Leül a partot ölelő fa árnyékába…, pedig nincs is fa. Felnéz. Madarak jönnek-mennek a levelek között. Neki énekel egy rigó…, pedig nincs is ott. A madár elszáll. Néz utána. Anyja szól a háta mögül.
-  Ne menj a vízbe! Nem tudsz úszni!
- Már megtanultam – mondja neki…, pedig nincs is ott. Rég halott. Már tempózik is a tó vizében.
Fröcskölve szeli a vizet. Emberek kiabálnak neki a parti útról…, pedig nincs is út. Megfordul, háttal a tónak és nézi a szemközti hegyet, aminek a csúcsa nő, fölé magasodik, majd hirtelen eltűnik. Megretten. Villan egy vaku. Valaki fényképezné.
- Ezt ne! – jajdul fel. Zavartan néz a fényképezőre…, pedig nincs ott senki.

      Nyílik az ajtó. Tétován lép ki az öregasszony vak párja. Kezével keresi az irányt a széken ülő, most riadt felesége felé.
- Hol jártál? – kérdezi tőle.
- Néztem a tavat – válaszol zavartan.

      A vak szomorúan legyint, majd óvó mozdulattal megsimítja társa fehér haját, mire az asszony zavart tekintete visszatér a valóságba.
Nézem és hallom őket a szomszédból. A szívemet megszorítja a szánalom.
Az egyik azt is látja, ami nincs, a másik azt sem, ami van. A helyzet paradoxon. (Írta: Anyóka)

Annyira boldoggá tenne az, ha a mostani írásomat nem értenék félre, mert szándékom szerint szeretnék én is ötleteket adni a ránk váró nehéz időszak túlélésére. Tudom, sokan teszik ezt most az interneten, és hálás is vagyok érte, mert most tényleg jól jön bármilyen hasznos ötlet ahhoz, hogy egy átlag fizetésű embernek elég legyen a fizetése – ha lehet – mindenre.
Van az a mondás, hogy minden rosszban van valami jó. A mostani helyzetünkre is igaz ez, hiszen azzal, hogy nem pocsékolhatjuk tovább az energiát, nem vásárolhatunk össze-vissza mindenféle nem létfontosságú dolgot, már hatalmasat segítünk a Földnek abban, hogy a mostanra megmaradt élővilágát és légkörét fent tudja még tartani. Ez tényleg jó dolog! Kár, hogy ehhez nem az ember józan esze kellett, hanem egy gazdasági világvállság. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ilyet már nagyon régóta nem várok el az ember józan eszétől, mert megtapasztalva azt, állíthatom, hogy ez teljesen reménytelen elvárás. Az emberi józanészben való bizakodás inkább hit kérdése, mint jól bizonyítható tény.)
Engem személy szerint azért nem fog meggyötörni a spórolás kényszere, mert eddig is nagyon spóroltam. Persze ennek az volt a fő oka, hogy meg tudjak vásárolni a tanári fizetésemből számomra fontos dolgokat, mint például hangszereket, kottákat, egy jó digitális zongorát – persze ehhez nem volt elég a fizetésem, a családom támogatása is kellet hozzá -, a fogaimra is kellett már költeni, szóval muszáj volt spórolni. És most jön a lényeg: Azért nem nehéz számomra a spórolás, mert a kényszer mellett neveltetésemből is fakad.
A mi családunk szerintem több száz évre visszamenőleg is a társadalom legalja rétegéhez tartozott, legnemesebb ősöm is csak addig tudott felkapaszkodni, hogy Rózsa Sándor egyik betyártársa lett. Szóval az őseim éhezésének megszűnését a szocializmus hozta el, és ezzel távolról sem dicsőíteni akarom a rendszert, de ezt a tényt azért nem hazudom el. Jött a jólét, de az ember nem felejt, így dédikém sem, aki felelős volt a családunk étkeztetéséért, hiszen szüleink hithű kommunistaként kommunista szombatoztak, társadalmi munkáztak, örült sok szabadidejüket adták ingyen a rendszer épülésének, aminek kárát persze a családi élet megsínylette.
Bár jutott most már pénz ételre, dédikém szemében ez egy olyan csoda volt, amit soha nem volt képes feldolgozni, így étkeztetésünk költségvetése még a szocializmusban is szánalmasan alacsony volt. Ilyeneket ettünk, hogy mű leves. (Recept: Tégy egy kanál delikátot forrásban lévő vízbe, és főzd 10 percig.) Tejleves. (Recept: Főzz puhára egy marék rizst tejben, majd pici sót bele, és több cukrot.) Persze akadt azért ínyencség is, mint például a rántott leves. (Recept: Készíts barna rántást, tegyél bele köménymagot, piros paprikát, öntsed fel vízzel, sózd, tálaláskor dobálj bele száraz kifli darabokat, vagy keverj bele pár felvert tojást. Na, ezt én nagyom imádtam!) Persze a vasárnapi húsleves és csirkepörkölt soha sem maradt el, ezt édesanyám főzte, ha épp nem társadalmi munkázott, és nagyon jól, sokszor sütit is készített, ha kedve úgy hozta. Egy szó, mint száz, nagyon megtanította nekünk drága dédiként az étel tiszteletét, mert tudtuk, hogy a megléte azért nem is annyira magától értetődő dolog. Persze akkor nem értettük jól meg ezt a mentalitást, de csak belénk ivódott, aminek a hasznát folyamatosan élveztük, mert ott lüktetett az agyunkba a mondása: Ételt ki nem dobunk! És mi azóta is tartjuk magunkat ehhez.
Jó tanács kezdő ételváltoztatóknak, újítóknak a spórolás jegyében: Nem csak az írást és olvasást, a számolást kell gyakorolni, de az ízeket is érdemes. Ami elsőre nem ízlik, mert mondjuk soha sem ettünk olyat, nem biztos, hogy másodjára, vagy harmadjára nem fog ízleni. Életem első ananászától majdnem hánytam, annyira megdöbbentett az íze, amit undorítónak éreztem, de nem adtam fel, mert mi az, hogy a milliomosok szeretik, én meg nem. Bevallom, flancolásból kigyakoroltam finomnak érezni, és sikerült. Ugyanez történt a banánnal, az olajbogyó már nehezebb dió volt, de sok gyakorlással elértem, hogy mostanra az egyik kedvencem lett.
Jó tanács kezdő gázspórolóknak: Én már több mint tíz éve spórolok a fűtési szezonban a gázzal, ami azt jelenti, hogy nálam 14 foknál nincs melegebb télen. Miért nem 13 fok? Azért, mert számomra a 14 fok az, amiben felöltözve még nem fázok. Ezt mindenkinél más lehet. Rájöttem, hogy nem az egész lakást kell fűteni, elég, ha csak magamat fűtöm föl. Kiválóan bevált az elektromos párna és lepedő. Elektromos lepedőm 40 wattot fogyaszt, így éjjel nincs szükségem még a 14 fokra sem, mert a lepedő hőmérsékletének beállításával tökéletes alvási körülményeket teremtek magamnak, a spórolás így elképesztő! Le sem merem írni, hogy ezzel a módszerrel milyen nevetségesen kevés a rezsim. Persze gyermekes családoknak ez nem ajánlott, de ha már felnőttek, érdemes ezen elmerengeni.
Spórolás a vízzel: Gázbojlerem van, ami azt jelenti, hogy a meleg vizes csap megnyitása után fél perccel később jön meg a meleg víz. Gyűlöltem, hogy pocsékba folyik el az a sok tiszta ivóvíz, mire elkezdhettem fürödni. Ezért vettem egy hatalmas locsoló kannát még régen, és abba fogom fel a még hideg vizet, amit locsolásra, vécé lehúzásra, mosogatásra, stb, tudok használni.
Nekem nincs mosogató gépem, de nincs is szükségem rá, tudok így is spórolni. Annyira jó mosogató szerek vannak, hogy érdemes elkülöníteni a mosogatni valókat aszerint, hogy elég neki a hideg víz – poharak, morzsás tányérok, tálcák, stb -, vagy kell a meleg – zsíros edények.
Az árammal spórolásában újítottam most, az interneten megjelent cikkek hatására. Állítólag sokat fogyasztanak a készenléti állapotban tartott elektromos eszközök, töltők. Elkezdtem áramtalanítani azokat, és várom az eredményét. Nagyon meglepett az, hogy mennyi mindent hagytam áram alatt anélkül, hogy használtam volna azokat.  (Írta: Csontos József Attila)

          Amikor feljöttünk a hegyre széles baráti kör vett körül bennünket. Hasonló korúak, nyugdíjasok. Egy-egy alkalommal összejöttünk, beszélgettünk, nosztalgiáztunk, ettünk, ittunk (mértékkel). Aztán apródonként elkezdtünk létszámban fogyatkozni. Hányszor hangzott el „már X is elment, Y is, a Z házaspár is”. Most, ha az összejövetelek fotóit nézem, akkor szembesülök vele, hogy a régi barátok közül „aktív” házaspár már csak mi vagyunk. Itt az aktív is idézőjeles, mert minden relatív. Mérjük a korunkhoz, egészségünkhöz. Egyben biztos vagyok, hogy mindig, mindenhol és mindenkor az apró, elérhető öröm megtalálása, meglátása a mozgatórugója az öregkornak. Ha ez kihal belőlünk, akkor már savanyú ábrázattal ott állunk a saját sírunk szélén és lapátoljuk ki a földet.
           Szeretem, amikor bejön a reggeli nézelődésből az öregem és elmondja az élményeit, hogy hány virág nyílt ki, mit csinált a macska, hogy potyog az éretlen dió, mert a forróságban nem bírja beérlelni a fa, hogy egy cincér baktatott a járdán, és hogy ha nem szedi össze magát a mozgással, akkor - míg felér a házhoz -, beelőzi egy csiga. Még a vitáinkat is szeretem.
         Szeretem, amikor tavasszal a hollók párban beszélgetve a magasban vitatják meg a fészkelés mikéntjét és nyáron ott fent repülve dicsekednek az őket követő kicsikkel, szeretem az erdő hangját, amikor a széllel beszélget, a hajnali madárébredés csendes csevegését, majd a későbbi hangoskodást, amikor világgá kiáltják létük örömét. Szeretem a munkám eredményét a kertben, a házban… és sorolhatnám. Még azt is „szeretem”, ha valami fáj, mert akkor elhangzik a közös mondásunk: „ha ebben a korban valami nem fáj, akkor már nem is élsz”. Hát akkor csak hagy fájjon.
        Szeretem, ha a család meglátogat. Ránk néznek, feltöltenek szeretettel, élelemmel. Ilyenkor kihúzzuk magunkat, dicsekszünk, hogy mit és mi mindent csináltunk. Megy ez még nekünk! – a jelszó és ezzel a látvánnyal engedjük el őket, hogy megnyugodjanak. Legalább felőlünk legyenek nyugodtak. Azzal tisztában vagyunk, hogy nem tart örökké, de addig, ha már segíteni nem is tudunk, legalább ne ártsunk. Nem szeretem magamban, hogy több napos vendéglátásra már nem vagyok képes, de elfogadtam. Hosszan vitatkoztam magammal ebben az ügyben. Sokára született meg a konklúzió: számukra már az is ajándék, ha a magunk hétköznapjait és ellátásunkat vezetni tudjuk. Ebben az évben az öregem átlépi a nyolcvanötöt, én a nyolcvanat. Úgy vélem, hogy hálásak lehetünk ezért az életért. (Írta: Anyóka)

Nem véletlen, most újra átélem. 1984-ben mikor meghalt apukám, került a kezembe Polcz Alaine A halál iskolája c. könyve, illetve nem is a könyv, hanem egy cikk, amit tőle olvastam a gyászról és aztán megvettem a könyvét is.

Anyukámmal együtt gyászoltunk. Megírtuk a búcsúbeszédet, intézkedtünk a temetésről, a rokonok értesítéséről, a torról. Egymást segítettük, támogattuk. Arra nem emlékszem, hogy ő viselt e gyászruhát, de én sokáig csak feketében jártam. Megszoktam. És ahogyan mondják, az idő múlik és a gyászod, a szomorúságod is. És tavaly elment anyukám is. Ő kb. nyolcvan éves koráig nagyon aktív, energikus volt. Ekkor született első dédunokája és egyedül beutazott Debrecenbe, elbuszozott az albérletbe és karjába vette Blankát. A születésnapját nagy családi körben ünnepeltük a harmadik emeleti lakásában, mert tiltakozott nagyon, hogy étterembe menjünk. Sütött-főzött. Nagyon szeretett biciklizni, de arra kértük nyolcvan után, ne üljön most már kerékpárra. Azzal járt bevásárolni a közeli szupermarketbe és csak tolta. De annyira mondta, hogy szeretne még kibiciklizni a Farkas szigetbe, hogy azt mondtuk egy hétvégén az urammal, hogy menjünk. Hazafelé tartva elesett. Bizonyára már elfáradt és azért vesztette el az egyensúlyát. Nem tört el semmije, de azért elég nagy sokk volt ez neki. Mondtuk is, hogy látod mama nem szabad már neked biciklizni! Nem tudom már melyik évben, de János bátyámék tanyáján is elesett, úgy, hogy az eszméletét is elvesztette. Debrecen sürgősségi, de hála istennek nem lett semmi baja. Illetve, dehogy nem! Sokk érte ekkor is, csak azt az orvosok nem tudják megállapítani. Megröntgenezték, kikérdezték és mivel mindenre tudott értelmesen válaszolni megállapították, hogy nincs semmi baja. Aztán elkezdett hanyatlani. Szinte észrevétlen, csak én láttam az apró jeleket nála. A 85 éves születésnapjára azt kértem a családtól, hogy küldjenek neki képeslapot, mert nagyon szeret levelet kapni. Sajnos ekkorra a testvérei, a gyerek- és ifjúkori barátai – akikkel nagyon élő kapcsolatot ápolt -, már mind meghaltak. Velük levelezett. Ebben az időben csináltam a családunknak egy zárt facebook csoportot, ahova képeket és videókat töltöttem fel, hogy mennyire örül a születésnapi köszöntő képeslapoknak. Már akkor is látszott, hogy nem nagyon emlékszik, hogy ki írhatta azokat. Én egy fényképalbumot csináltam neki és sokszor elővettük, hogy memorizáljuk, ki-kicsoda. Ebben az időben még főzött, bevásárolt magának, vett fel pénzt a bank automatából, stb. Én és az uram is dolgoztunk még, de sűrűn találkoztunk, ill. mentünk hozzá kisebb-nagyobb szerelési munkákat elvégezni, takarítani, együtt bevásárolni, stb. Ez az együttes bevásárlás nagyon nehéz volt, mert ugyan felírta, hogy mit szeretne venni, de nagyon lassan mozgott, mindent megnézett többször. Volt ugyan türelmünk, de azért elfáradtunk rendesen mi is egy-egy ilyen alkalomkor. A takarítás is nagyon sok időbe telt nála, mert mindent a saját ritmusában akart csinálni, én pedig hamar túl akartam rajta lenni. No, ezen sokszor összekaptunk, de egy idő után azt gondoltam, hogy nem érdemes háborogni.
Egyszer azzal jött hozzánk, hogy a bankautomata nem adta neki ki a pénzt, viszont a bizonylat ott volt a kezében, hogy felvett 150.000.- Ft-ot. Kikérdeztük, hogy volt e valaki a közelében, biztos, hogy jól ütötte be a kódot? Másnap a bankban megtudtuk, hogy pár másodperc után – ha nem veszik el a pénzt -, az automata visszaveszi azt. Szóval mire elolvasta a képernyőn megjelenő információt az automata visszanyelte a bankjegyeket. Megígérte, hogy legközelebb minket hív és együtt vesszük fel a pénzt. Aztán eljött az idő, hogy magamhoz vettem a bank kártyáját, én vásároltam be neki, stb.
Az uram nyugdíjas lett, én pedig még mindig dolgoztam, így sokszor ő állt helyt. Amikor például már sokadjára telefonált, hogy nem jó a Tv-je és azonnal menjen és állítsa be. Vagy mikor az alsó szomszéd bekopogott hozzá, hogy ázik a plafon náluk és anyukám kétségbeesve telefonált, hogy őt hibáztatják és szerinte ő nem csinált semmit. Már nem hagytuk, hogy főzzön – elfelejtette, hogy feltette a tejet forrni és teljesen odaégett, iszonyú füst lett a lakásban -, inkább hordtuk neki hét közben az ebédet, bár ezen fanyalgott. Hétvégén nálunk evett jó étvággyal. Később a reggelit és a vacsorát is meg kellett oldanunk, mert nem evett rendesen. Nagyon lesoványodott. Aztán 2019 szeptemberétől én már nem dolgoztam, segélyes lettem, így jobban rá tudtam figyelni. Ekkor már bújtam a szakirodalmat a demenciával kapcsolatban, szinte minden cikket elolvastam a neten. A legtöbbet Juhász Ágnes demencia ápolási specialista és nemzetközileg publikált író sorai segítettek.

Egyik könyvében leírja, hogyan gondozott Angliában egy idős hölgyet, aki Alzheimer kórban szenvedett és a gyermekei Ágnest fogadták mellé napi 24 órában. Leírta, hogy a Dallas sorozat volt a kikapcsolódása, s ha az nincs, talán ki sem bírja. Nos, én is ekkor szoktam rá a török sorozatokra. Azok teljesen kikapcsoltak, különben csak anyukámon forgott az agyam. Volt, hogy napjában többször is eljött hozzánk és nem emlékezett rá, hogy volt már nálunk. Ebéd után mindig kértem, hogy pihenjen le, de öt percnél tovább nem tudott egy helyben maradni. Kiment az udvarra a legnagyobb kánikulában, leszedte a zöld szilvát és jóízűen megette. Úgy viselkedett, mint egy kis gyerek, annyi különbséggel, hogy ha kértem, vagy megszólítottam valamiért, akkor kikérte magának, hogy ő nem gyerek. Teljesen összezavart, mert sosem tudtam, hogy mikor gondolkozik józanul és mikor nem. De sajnos ő sem tudta. Eszünkbe jutott az is, hogy hozzánk költöztetjük, de hallani sem akart róla. Egy idő után már csak anyukámról tudtam beszélni, arról hogy hogyan oldjam meg a következő bajt vele kapcsolatban. Az utcán ismerőssel találkozva rájöttem, hogy ez nem csak az én problémám, sajnos nagyon sokan küzdöttek, küzdenek ezzel. Rengetegen adtak jó tanácsot, volt, aki csak csendben meghallgatott. Sokat köszönhetek a lépcsőházban lakóknak, mert lehet, hogy egy nagyvárosban már nem ismerik egymást még a közvetlen szomszédok sem, de itt még élnek a vidéki élet hagyományai. Figyelnek egymásra, segítik egymást a bajban. Sok óvintézkedést megtettünk ez alatt az idő alatt, hogy minél kevesebb „baleset” történjen vele. A bejárati ajtaján már régen kicserélte az uram a zárat, olyanra, amit belülről csak rá kellett fordítani, így kívülről bármikor ki tudtam nyitni. De történt egyszer, hogy „kizárta” magát, ill. nem tudott visszamenni a lakásba, mert nem tudta kinyitni az ajtót. Az első emeleten bolyongott, amikor az egyik kedves ismerős behívta és leültette. Vizet adott neki. Telefonált nekem, hogy menjek, mert ott van anyukám és nem tud hazamenni. Nagyon köszöntem a segítségét, szabadkozott, hogy ez természetes, tudja mivel jár ez, a nagypapája épp ilyen volt. A 90 évét betöltve rájöttünk a bátyámmal, hogy már életveszélyes egyedül hagyni a lakásban. 24 órás felügyelet kell. Nehéz döntés volt.
Régen le akartam már ezeket jegyezni, még amikor benne voltam, de nem ment. Talán segítek másoknak is azzal, hogy leírom a tüneteket. Lassan egy éve, hogy elment anyukám és az első hónapokban még teljesen valóságosan éreztem a jelenlétét a lakásunkban, a templomban. Úgy éreztem, hogy ott ül mellettem. Lassan eltelik az egy év, a gyászév. Most már kezdem megszokni a hiányát, de eszembe jut sokszor - és ez így is lesz-, mikor ebédelünk, hogy ott ül velem szemben az asztalnál, ha kinézek a kertbe, a hinta ágyon őt látom ringatózni.

(Írta Csontos Gabriella)

1957 szeptemberét írtak a naptárak, mikor 6 évesen én is elindultam az „Életbe”, azaz - édesanyám kezét fogva -, beléptem az iskola kapuján. A mai „kistornateremben”, mely akkor még tanterem volt, egy jóságos arcú néni köszöntött bennünket. Engem is a nevemen szólított, mosolygott és megsimogatott. Azzal, hogy megdicsérte a copfjaimat a szépen vasalt, hatalmas fehér masnikkal, azonnal belopta magát a szívembe. Innentől kezdve tudtam, hogy szeretni fogom őt. Édesanyám tanító néninek szólította, ám – miután bemutatkozott - megismertük a „hivatalos” nevét is. „Mosonyi Istvánné, Márta néni vagyok. – mondta kedvesen – én leszek a tanító nénitek”. Nos, így kezdődött az „ismeretségünk”.
Miután az édesanyák elmentek, tanító néni leült és „mesélni” kezdett. Mindenekelőtt a viselkedést ajánlotta a figyelmünkbe. Vagy megszokunk, vagy megszökünk – mondta – amit nem igazán értettünk, ezért ez a kijelentése kissé félelmetesen hangzott. Ha szólít bennünket – folytatta -, fel kell álljunk és hangosan, hogy mindenki hallja, válaszolnunk kell a kérdéseire. Az iskolában szerinte nélkülözhetetlen szabályok sokaságát – 6 éves fejjel - soknak és betarthatatlannak tartottuk ugyan, mivel azonban mindegyik mosolygós körítést kapott, megszelídültek. A kicsengetés után aztán mi lányok, hamar megállapítottuk, hogy ez a mi tanító nénink, Valkovitsné Ili óvó nénitől szigorúbb ugyan, de nagyon kedves és láthatóan szeretni fog bennünket.
Így kezdődött hát 4 évig tartó közös életünk Mártuska nénivel, mely az idő haladtával – megszoktunk - egyre könnyebbé, egyre elviselhetőbbé vált. A tudományok mellett, melyből bőven kaptunk, valóban megtanultunk viselkedni. A kor „divatja” szerint - hátra tett kézzel ültünk a padban, s mutató ujjunkat a szánkra téve, csendben vártuk, hogy szólhassunk. (Így lehetett – a tanító néni szerint – meghallani még a légy zümmögését is!)
S az írása? Azok az utánozhatatlan gyöngybetűk! Megértettük, hogy az írás - kép rólunk, a füzet pedig tükör, mely „beszél”. „Beszélnek” a betűk, a felgyűrt füzetsarok, vagyis a „szamárfül”, a tintafoltok az un. „pacák”, a sok radírozás, átírások és lehúzások is.
Az én tanító nénim tantervében olyan „tantárgyak” is szerepeltek, mint a szeretet, tisztelet, becsület, melyeket feljegyzések és könyvek nélkül, személyes példamutatással, és igen jó eredménnyel „tanított” meg velünk.
Szerető aggódással vett körül bennünket. Óvó tekintete ott volt minden lépésünkön. Ám – meg kell jegyezzem -, hogy ő sem panaszkodhatott ránk, hisz azon versenyeztünk, ki törölje le a táblát, ki nyissa ki az ablakot, ki álljon hozzá a legközelebb mikor szünet van, ki fogja meg a kezét, ki vegye el a táskáját, ki adja fel a kabátját, ki vigye haza a javításra váró füzeteket s ki álljon másnap reggel– őt várva - az ajtaja előtt… Jó volt odabújni hozzá. Simogatása vigasztalt, tekintete csitított. Vágytuk dicsérő szavait.
Igen. Ilyen volt ő - Mosonyi Istvánné, Mártonhelyi Márta -, az én tanító nénim, aki 1915. január 27-én született országunk nyugati csücskében lévő Vágsellyén. A Kőszegi Tanítóképző elvégzése után 1939-ben nálunk kezdett tanítani. Itt ismerte meg későbbi társát, Mosonyi Istvánt, a fiatal tanítót, aki1940-ben lett tanítótársa a katolikus iskolában. Házasságukból két gyermekük született, Márta és István. Példás családi és közösségi életükkel belopták magukat a község lakóinak szívében. Szerették és tisztelték mindkettőjüket.
Ma már mindez csupán emlék, hisz az én tanító nénim évek óta nincs közöttünk. Ám több, mint 60 év távolából sem tudok meghatódottság nélkül gondolni rá, mozdulatai, szavai bennem élnek. Az én tanító nénim már elmúlt volna 100 éves. (Írta: Ulveczki Ildikó Báránd)