Ma  november elseje van, Mindenszentek ünnepe. Ez az az ünnep, ami számomra egy idő óta jelent csak valamit. Gyerekkoromban nagymamámmal, anyukámmal  kimentünk a temetőbe, gyújtottunk gyertyát. Nem nagyon emlékszem, hogy hatott volna rám, mivel a sírokban olyanok feküdtek, akiket nem ismertem személyesen. Anyai és apai nagyapám, nagymamám, meg a kistestvérem, aki a születése után pár órával meghalt. Ezt anyukámtól tudom, erről mindig csak a temetőben beszélt. Gimnazista koromban halt meg anyai nagyanyám, de akkor olyan életkorban voltam, ami teljesen elvonta a figyelmem a halálról. Nem is beszéltünk róla soha, illetve nem emlékszem, hogy szóba került volna. Aztán 1984-ben elment apukám. Huszonhét évesen már felfogtam, hogy milyen veszteség ért. Beteg volt. Tüdőrák emésztette el, a kórházban halt meg. Mentem látogatni, örömmel léptem be a kórterembe, ahol üres volt az ágya. Megdöbbentem. Anyukám és a testvérem fel voltak készülve, de megegyeztek, hogy velem nem beszélnek erről, ne legyen nekem rossz. Igazából még ma sem tudom feldolgozni a halálát. Azóta több közeli hozzátartozónk és ismerősünk is meghalt. Az uram kislánya, aki szinte észrevétlen - tizennégy évesen - suhant át a nemlétbe. Volt népművelő kollégám, akinek emlékére civil díjat alapítottak és minden év áprilisában találkozunk a sírjánál a debreceni temetőben.  Családunk jó barátja, a Jászai Mari díjas színész, kinek negyven évesen állt meg a szíve, de fiatalon elment a Kunság költője, írója Körmendi Lajos is. Az uram gimnáziumi osztálytársa, keresztkomája, aki egy véletlen balesetben  halt meg, és drága szomszédunk is itt hagyta ezt az árnyékvilágot, a majd’ száz évet megért idős bácsi, aki életének utolsó húsz évét közelről kísérhettük figyelemmel. Nyolcvan évesen még elment Hévízre erőt meríteni, de egyszer elesett, és többé nem tudott lábra állni, tolószékbe kényszerült. Gyermekei sok szeretettel gondozták, s neki még így is volt életereje, életkedve. Várta, hogy megérje a 100. születésnapját, de csak 99 év adatott neki. Mikor eljött az idő, szóltak az orvosnak, jött, és a karjában halt meg. Mi is átmentünk mind a hárman. A szomszédasszony segített öltöztetni. A szerettei vették körül, akik tudták, hogy mit kell ilyenkor tenni. A génekben hordott mozdulatok, gesztusok elevenedtek meg. Vártuk a halottszállítót, ültünk, beszélgettünk, virrasztottunk, aztán kikísértük a temetőbe, elbúcsúztunk tőle. Másnap pogácsát sütöttem a torra. Olyan természetes volt minden. Megnyugtató, hiszen ez az élet rendje. Születünk, meghalunk. A probléma ott van, ha nem tudunk mit kezdeni a halállal, az elmúlással. És sajnos -mivel ez elég tabu téma-, a mai ember nem is nagyon tudja, hogy hogyan viszonyuljon hozzá. A temető, a halott, a halál, ha halloweenről van szó, akkor semmi gondot nem okoz a szülőnek, a tanárnak. Bátran beszélnek róla, meg is rendezik az iskolában, otthon. De, ha temetésre kell menni, vagy a nagypapa nagy beteg, akkor már nem visszük a gyereket sehova, mert nem akarunk neki rosszat, nem akarunk neki bánatot. Számomra a legnagyobb ajándék ez volt, hogy megélhettem, és a magam módján segíthettem egy idős ember betegségét és elmúlását itt a közelemben, és azt gondolom, hogy a gyerekem számára is életreszóló megrázó élmény volt. Most már tudja, hogy mit kell tennie, ha ilyen helyzetbe kerülünk, most már nem lesz számára sokkoló, ha eljön az idő. Ezt mindenkinek meg kell még életében tanulnia, ezt a szülőknek kötelessége átadnia, ez is hozzátartozik az élethez.