2024. Május 21. Kedd Konstantin napja van.
Kezdőlap Beköszönő Nagykunság Nagy-Sárrét Hajdúság - Hortobágy A hét képe Háromföldi videók Háromföldi Ki Kicsoda Emlékek, történetek, mesék... Kapcsolat Fotoalbum

Szállást keres a szent család
2023-12-23 12:33:19

Berekfürdőn, Karcagon és Püspökladányban is megelevenedtek a régi népszokások, melyben eljátszották Jézus születésének történetét.

« Vissza a hírekhez
Mese a kicsi holdról

2023-03-28 18:31:23

- Engedj el!
Kérlelte halkan a kicsi Hold a Földet, melynek nappali egén halovány fényívként szerénykedett. Már nagyon várta azt a pillanatot, hogy a Föld akkorának lássa csak, mint egy kiflit. Arra gondolt, hogy ha kicsinységében hozakodik elő évezredek óta érlelődő vágyával, kevésbé lesz dühös rá a Föld. Persze ebben egyáltalán nem lehetett biztos, mint ahogy abban sem, hogy dühös lesz-e egyáltalán. Erről a dologról még nem beszélgettek.
Az igazság az, hogy semmiről sem beszélgettek még soha. Ez volt az első bátortalan pár szó, ami elhangzott közöttük: „Engedj el!”
A biztonság kedvéért úgy intézte a dolgot, hogy a követelése akkor hasítson bele az űr csöndjébe – a kicsi Hold szerint ez így történt -, amikor az összes többi általa annyira irigyelt bolygó a lehető legtávolabb van tőlük a Nap túloldalán.
A Föld nem válaszolt! Úgy döntött, hogy ő se szól egy árva szót sem.
Nem is mert!
Hálát rebegett a sorsnak, hogy ennyivel megúszta a dolgot, és tanácstalanul forgott a tengelye körül. Tekintetét szomorúan a Napra szegezte, és áhítattal nézte annak izzó ragyogását.
- Milyen gyönyörű! – sóhajtotta bele a végtelen űrbe, és nem reménykedett már abban, hogy valaha is elő mer még hozakodni ezzel a kéréssel.
Hirtelen eszébe jutott példaképe, a Plútó, aki holdbéli rabszolgaságából kitörve lett bolygó. Irigyelte őt a bátorságáért. A Neptunusz holdja volt még nagyon régen, de elszökve tőle már ő is a fenséges Napot körözi. Évei lettek, és nem holmi holdhónapjai, mint neki. Hogy vigaszra leljen nagy bánatában, visszagondolt azokra a régi szép időkre, amikor ez történt.
Ő még nagyon fiatal volt. A Föld sem volt még olyan gyönyörű, mint most. Izzó testét vörös lávafolyások emésztették, meteor becsapódások tarkították. Igaz, a többi bolygó is hasonlóan nézett ki még ekkor, csupán az óriásbolygók voltak nagyjából ugyanolyan szépek, mint most. A csíkos Jupiter, a gyűrűs Szaturnusz, a türkizragyogású Uránusz, és a távoli kék Neptunusz.
A kicsi hold hirtelen elmosolyodott. Eszébe jutott, hogyan is versenyeztek az óriások akkoriban egymással. Az volt a kedvenc szórakozásuk, hogy ki tud több meteort beszippantani. Persze mindig a Jupiter győzött, aki hatalmas gravitációs erejével a legtöbb meteort gyűjtötte be. A többiek bárhogyan is igyekeztek, a Jupitert legyőzni sose tudták. Trófeái között még üstökös is szerepelt, nem kis irigységet keltve ezzel a többi óriásbolygóban.
Ekkor terjedt el az egész naprendszerben az a pletyka, hogy egy szökött idegen óriásbolygó fog átszáguldani az űrön, nem túl messze tőlük. Mindenki nagyon izgatott lett e hír hallatán. A kicsi Hold nagyon elcsodálkozott azon, hogy a bolygók ezt honnan tudják. Ő nem mindig hallotta meg a beszédüket, ha néha mégis, akkor se nagyon értette, hogy miről beszélnek.
- Ez minden bizonnyal a bolygóság misztériumához tartozik! – gondolta, és gyorsan besöpörte a „Miért jó bolygónak lenni” című érvgyűjteménye közé.
A pletyka végül igaznak bizonyult. Tényleg jött egy óriásbolygó, ráadásul érintette is a naprendszert, de sajnos ő mindebből semmit se látott. A szökött bolygó mozgása pont úgy jött ki, hogy a Nap mindig eltakarta őt. Ami ezután feltűnt, csupán az volt, hogy a Plútó hold már bolygóként szelte a világűrt, meg az, hogy az óriásbolygók túl sokat pusmogtak egymás között, ha tehették. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a megszokott űrcsend újra visszaálljon. Végül ez is megtörtént.
És teltek-múltak az évezredek.
Egy újabb pletyka kelt szárnyra megint. Valami olyasmi, hogy a Föld süket lett, meg vak. A kicsi Hold nagyon furcsállta a dolgot, hiszen a Föld társaként neki kéne tudnia a legjobban, hogy a Földdel mi történik és nem a távoli bolygóknak. Ő csupán annyit vett észre, hogy a Föld már nem olyan, mint régen volt. Óceánok jelentek meg a felszínén, melyek kékes ragyogást kölcsönöztek neki. Szárazföldjeit folyók csíkozták és zöld foltok tarkították. Még óriási hegyeket is torlasztott, fel, egészen az égig, így kétségtelenül ő lett a legváltozatosabb bolygó az egész naprendszerben. Gyorsan besöpörte hát ezt is a „Miért jó bolygónak lenni” című érvgyűjteménye közé.
- Milyen gyönyörű! – csodálkozott rá a szépséges Földre, és önnön rút kicsinysége jutott ekkor az eszébe.
- Bezzeg én! – méltatlankodott a kicsi Hold - A változatlanság mérhetetlen unalmába fogok belepusztulni!
Ez azért fájt neki különösen, mert a Föld a meteor ütötte sebeit mindig eltakarította viharaival, zivataraival. Neki nem volt vize, de még egy atomnyi gáza sem így a meteorok által ütött sebek maradandón virítottak a testén, és jelentették számára az egyedüli változatosságot az életében.
És teltek-múltak az évezredek megint, a kicsi Hold szívében az irigység csak egyre nőtt.

Történt egy csendes, nyugodt szép napon, hogy a Plútó épp kelt föl a foltjaival bíbelődő Nap mögül. A Hold szokásához híven rá se hederített. Bolygók iránt támadt irigysége a Plútót is hamar utolérte.
- Kicsi Hold! – szólalt meg a Plútó váratlanul. Ő egy röpke pillantást vetett ugyan rá, de hamar meg is bánta. Nem csak azért nem szokott ránézni, mert irigyelte a bolygóságát, hanem azért is, mert észrevette, hogy a Plútó már nem olyan vidáman rója köreit, mint annakidején holdként. Mintha elfásult volna, és arcán a boldogtalanság letagadhatatlan vonásai rajzolódtak ki. A kicsi Hold nem akart egyetlen bolygót sem ilyen meggyötörtnek látni. Még akkor se, ha hold volt egykoron.
- Kicsi Hold! - próbálkozott újra a Plútó. - Miért búslakodsz már oly régóta?
- Hagyj engem békén! – vetette oda neki udvariatlanul, és tüntetőleg kezdte bámulni a Földet.
- Kicsi Hold! Miért vagy olyan szomorú? Szép arcod fürdik a nap melegében, ezüst fényed tükröződik a Föld vizében, mi okod hát így búslakodni?
A kicsi Holdat már nagyon bosszantották a Plútó szavai. Sajnálta, hogy a Föld körüli pályájának azon a szakaszán volt éppen, ahonnan jól láthatta őt a Plútó. Ám a Plútó makacs természetű volt, nem hagyta ennyiben a dolgot.
- Kicsi Hold! Mondd el nekem a bánatod!
- Hagyjál már engem békén, te…, te…, te holdból felkapaszkodott! – válaszolta végül dühösen. A Plútó nagyon megdöbbent. Hirtelen nem is tudta, hogy erre mit feleljen. Nézett pár pillanatig tanácstalanul a Holdra, végül csak ennyit mondott:
- Sajnálom, ha megbántottalak! Mivel ilyenről én nem tudok, biztosíthatlak, hogy nem lehetett szándékos. Szeretném, ha nem haragudnál rám!
A kicsi Hold erre már nem tudott mit felelni. Forgott még párat a tengelye körül, majd hirtelen sírásba tört ki. A Plutó megenyhült, látva a kicsi Hold hatalmas bánatát. Nagyon kedvesen kérdezte meg tőle:
- Tudok segíteni?
- Ó, Plútó! - fordult hirtelen felé – Dehogy haragszom rád! –majd kisvártatva hozzátette: Csak magamra!
És újra zokogni kezdett.
- Mondd el mi bánt! Talán segíthetek. – mondta a Plútó, és ha kezei lettek volna, most megsimogatta volna a kicsi Holdat.
- Te olyan bátor vagy, én meg olyan gyáva! Miért van ez így? Miért nem lehetek én is bolygó, a fenséges Napot köröző? Nem akarok hold lenni többé, holmi kietlen puszta, meteorsebektől éktelenkedő! Éveket akarok, Napot köröző hosszú éveket! – felelte elkeseredetten a kicsi Hold.
A Plútó ezt hallva a gondolataiba mélyedt, majd ezt kérdezte:
- Hát ennyire rossz holdnak lenni?
Be sem fejezhette a mondatot, a kicsi Hold olyan hirtelen vágott a szavába:
- Neked kéne tudni ezt a legjobban! Ha nem így lenne, akkor miért szöktél el a Neptunusztól? – választ sem várva folytatta: Mert bolygó akartál lenni te is! Ugye, Plútó? Bolygó! – A Bolygó szót nagyon nyomatékosan mondta ki.
A Plútó ezt hallva hirtelen elszomorodott és nem válaszolt azonnal a kérdésre. Gondolataiba merülten révedt a tekintete most a semmibe. A kicsi Hold megérezhetett ebből valamit, mert nem sürgette őt a válasszal. Hagyta csendben, hogy alászálljon rég eltemetett emlékei közé.
- Bolygónak születtem, és az is leszek az idők végezetéig! - mondta hirtelen a Plútó. Olyan váratlanul történt ez, hogy a kicsi Hold össze is rezzent ijedtében. Ahogy magához tért az ijedségéből, dühösen szembesítette Plútót a tényekkel:
- De láttalak a Neptunusznál holdként! – kiabálta a kicsi Hold – Mindenki látta! Csak nem akarod letagadni, hogy így volt?
- Dehogy akarom letagadni! – felelte határozattan a Plútó – Egykor tényleg keringtem a Neptunusz körül, - itt várt egy kicsit, majd szomorúan tette még hozzá - hogy megtudjam végre azt, milyen lehet holdnak lenni.
- Te hold akartál lenni? – szörnyedt el a kicsi Hold. Nézte még egy ideig a Plútót némán, majd rendezve a döbbenettől eltorzult arcvonásait újra a Földet kezdte bámulni. A Plútó jól tudta, hogy a kicsi Hold most min megy keresztül. Nagyon csalódott lehetett szegény, amiért ő nem azzal a vággyal indult neki annak idején az útjára, mint amit a kicsi Hold remélt. Kettejük közé állt dermesztő csendet a Plútó törte meg.
- A vágy hatalmas erő, mely tettekre sarkal minket! Megtapasztalni azt, hogy mik vagyunk és azt is, hogy mik nem vagyunk. A gyáva útra sose kél. Boldogságát el nem érheti. Útjában felé nem reménykedhetik. Ám a kínzó vágyak fájdalmas tengerén mégiscsak ő az, aki a legbátrabb, mert amilyen ő, azt halálig szenvedi.
A kicsi Hold bűvölten hallgatta a Plútó beszédét. Persze nem értette meg minden szavát, csupán annyit fogott föl, hogy most valami nagyon fontosat hallott. Lassan a Plútó felé fordult, és ámulattal tekintett föl rá! A kicsi Hold szívében megbizsergett valami. Még soha sem érzett hasonlót. És ahogyan feltekintett a Plútóra, már egészen másmilyennek látta őt, mint eddig. Amit fájdalmas arcnak látott, most kedvesnek látta és feltétlenül szépnek. Elcsodálkozott azon, hogy mennyifélének látta és gondolta a Plútót csak azóta, amióta beszélgettek.
- Te is bátor vagy, kicsi Hold? – kérdezte hirtelen a Plútó.
- Én? – lepődött meg a kicsi Hold! – Hogyne! – felelte, majd szomorúan hozzátette:
- Nem is tudom, Plútó!
Plútó elnevette magát!
- Tudod mit? – mondta még mindig nevetve – Ha válaszolsz egy kérdésemre, segítek neked abban, hogy a legtitkosabb vágyad is teljesüljön.
- Ígéred? – mondta türelmetlenül a kicsi Hold, és már nagyon várta azt a bizonyos egyetlen kérdést.
Plútó abbahagyta a nevetést, és méltóságteljes komolysággal kérdezte:
- Mondd, kicsi Hold! Szerinted miért annyira jó dolog bolygónak lenni?
- Hogy miért jó bolygónak lenni? – méltatlankodott a kicsi Hold – Tényleg ezt kérdezted?
- Pontosan ezt kérdeztem! – mondta ellentmondást nem tűrően a Plútó.
A kicsi Hold hebegett-habogott egy ideig, majd mérgesen ugrott neki a Plútónak.
- Te kérdezed ezt tőlem? Pont te? Neked kéne tudni a legjobban, hogy miért olyan jó bolygónak lenni, és miért olyan rossz holdnak lenni. Hiszen te voltál mind a kettő! Nem?
- Szóval vegyem ezt úgy, hogy nem tudsz válaszolni erre az egyszerű kérdésre?
Plútó szigorúsága meghátrálásra kényszerítette a kicsi Holdat. Halkan merte csak mondani:
- Már hogyne tudnék! De szerintem teljesen fölösleges!
A Plútó erre nem felelt semmit. Szomorúan nézett egy távoli pontra megint, és az arca most talán fájdalmasabb volt, mint valaha. Elszégyellte magát a kicsi Hold, amiért ennyire bután viselkedett. Megköszörülte hát a torkát, hogy a Plútó elrévedt tekintetét magára vonja.
- Nos, izé… - kezdett bele mondandójába. – Azért jó bolygónak lenni, mert olyan nagyok. Meg szépek is! – tette hozzá nagyon gyorsan. – Meg, hogy éveik vannak, és nem holmi vacak holdhónapjaik, mint nekem. Meg hogy értik a többi bolygó beszédét, amit én sokszor meg se hallok. Még holdjaik is vannak, meg gyűrűjük. Persze nem mindnek, tudom, de lehetne, ha annyira akarnák, de biztos nem akarják. – e szavak után a kicsi Hold elhallgatott.
- Csak ennyi? – kérdezte a Plútó csalódottan.
A kicsi Hold belepirult, annyira megalázva érezte magát.
- Körülbelül! – válaszolta lesütött szemmel.
- Hát, ez nem valami biztató! – szögezte le a Plútó halkan.
- Azt hiszem, hogy kihagytam még valamit! – mondta gyorsan a kicsi Hold a helyzetet mentendőn. A Plútó érdeklődve nézett le rá.
- Halljam hát!
- Azért jó még bolygónak lenni, mert izé… - mondta a kicsi Hold nagyon keresgetve a szavakat -, mert azt hiszem, hogy... Nem! Tudom, hogy bolygónak talán azért is jó lehet lenni…, bár ez nem biztos, de én azt hiszem, hogy izé…
A Plútó megint elnevette magát.
- Ne félj kicsi Hold! Mondd ki bátran, amit gondolsz!
A kicsi Hold vett egy nagy levegőt, és odasúgta a Plútónak.
- A bolygók sokkal okosabbak a holdaknál!
Minden egyes szó tőrdöfésként nyilallt bele a torkába.
- Ez nagyon kedves! – mondta a Plútó meghatódva. – Hogy mi, bolygók, okosabbak lennénk a Holdaknál? Ez egyáltalán nem igaz, mint ahogyan nagyon sok dolog sem igaz azokból a dolgokból, ami miatt szerinted olyan jó lehet bolygónak lenni!
Hogy a bolygók nagyok?
Akkor nem figyeltél jól kicsi Hold! A Merkúr alig nagyobb nálad! Én meg feleakkora sem vagyok, mint te!
Hogy szépek?
Nézd meg a Marsot! Célszalagot szakítana, ha kietlenségből hirdetnének versenyt a világűrben.
Hogy éveik vannak a Nap körül?
A Föld társaként neked nincsenek?
Hogy holdjaik vannak?
Ha szerinted a bolygóság egyik kritériuma ez, akkor a Vénusz is csak egy hold.
Soroljam tovább? – egy kis szünetet tartva folytatta:
Látod ott messze a Jupitert?
A kicsi Hold fürkészni kezdte a messzeséget, és hamar meg is találta.
- Igen! Már látom is!
- Milyennek találod őt? – kérdezte a Plútó.
A kicsi Hold rá sem nézve a fenséges égitestre kezdett bele a szóáradatába.
- Ó, hát ő tényleg nagyon szép, és ráadásul milyen hatalmas és mennyi holdja van! Ha gyűrűi volnának, pont úgy, mint a Szaturnusznak, nem csak a legnagyobb bolygó lenne ő, de a legszebb is.
- De nincsenek gyűrűi! – Szakította félbe a kicsi Hold önfeledt lelkendezését a Plútó – Azt hiszed, hogy nem irigyelte már el elégszer a Szaturnusz gyűrűit? De én nem ezt kérdeztem! Mit olvasol le az arcáról?
- Az arcáról? – kérdezett vissza a kicsi Hold. Furcsának találta ezt a kérést, mert ő soha sem akart senki arcáról leolvasni semmit. A Plútóéról próbált, de… Nem vitte végig a gondolatot. Feltekintett hát újra a Jupiterre, és életében először kezdte aprólékosan fürkészni a szerinte annyira jól ismert arcot. A megszokott arc helyett most egy nagyon idegen arc tekintett vissza rá. Döbbenten súgta oda a Plútónak.
- Plútó! Mióta ilyen dühös a Jupiter?
- Mit ne mondjak! –gondolkodott el egy pillanatra a Plútó – Hát, elég régóta. A szökött óriásbolygó óta!
- Csak nem azt akarod mondani, hogy a Jupiter is… - képedt el a kicsi Hold.
- Mire gondolsz? – kérdezte izgatottan a Plútó.
- Ő is szökött óriásbolygó akar lenni?
- Szökött óriásbolygó? – mondta nevetve a Plútó - Dehogy akar ő szökött óriásbolygó lenni. Otthontalanul száguldozni a nagy semmibe? Kinek is hiányozna ez! Nem! Ő valami egészen más akar lenni!
- Más? – hüledezett a kicsi Hold. – Mi? Mondd már Plútó! Belehalok a kíváncsiságba!
- Hát maga a Nap!
A kicsi Hold sokáig nem jutott szóhoz. Feltekintett megint a Jupiterre és csak úgy zakatoltak fejében a gondolatok. Csak fél füllel figyelt oda, hogy mit is mond eközben a Plútó.
- Hatalmas bolygó ő, a rendszerünk védelmezője. Nem sok kell már neki ahhoz, hogy csillagként ragyogjon fel az égen. De nagyon-nagyon sok kell még ahhoz, hogy egy világ körülötte foroghasson. Hogy célját elérje, növelnie kell tömegét. Ezért nyel be meteorokat, üstökösöket és eltévedt kisbolygókat. Nagy baj lenne, ha ezt nem tenné. Összeütközhetnénk velük, s talán túl se élnénk. Minket is benyelne, ha tehetné. Mivel ezt nem teheti, hát teszi azt, amit megtehet, önző vágyával védelmez minket.
Ahogy ezt elmondta a Plútó, nagyon hosszú csend szállt le rájuk. A kicsi Hold némán bámulta a Jupitert, a Plútó is a messzeségbe révedt megint, és arcára visszaköltözött a régi fájdalma. Egyikőjük sem bánta most a csöndet.
- Plútó! – szólalt meg végül halkan a kicsi Hold. A Plútó ránézett, és újra elmosolyodott.
- Mondd el nekem, kérlek, hogy miért akartál hold lenni?
- Bolygóként törpének lenni az óriások között nyomorúság lehet, ha csak ezt éled meg mindabból, ami vagy. – mondta szomorúan a Plútó – Értéktelenné válnak drága kincsid, s csak a másokét akarod. Én, balga, megirigyeltem a holdakat, főleg a legnagyobbakat. Téged, ezüstfényű kicsi Hold, a Jupiter hatalmas Ganymédeszét, Szaturnusz büszke Titánját, az Uránusz derengő Oberonját. Hatalmas hold akartam már lenni magam is, és nem a legtörpébb bolygó.
- De miért? Miért? – szakadt ki a kétségbeesett kérdés a kicsi Holdból. Képtelen volt azonosulni egy ilyen vággyal.
- Mert volt nekem egykoron egy pici pajkos holdacskám. Nagyon kedves és boldog hold volt. Mindig csak táncolt és énekelt. Meg is kérdeztem tőle:
- Miért vagy te mindig ilyen vidám, hogy csak táncolsz meg énekelsz.
Ő ezt válaszolta:
- Azért vagyok vidám, mert nagyon szeretlek téged, te gyönyörű bolygó. Körbetáncollak hát, ahogyan illik.
A kicsi Holdat nagyon szíven ütötték a holdacska szavai. Ugyanis a Plútó minden volt, de gyönyörű aztán végkép nem.
- Mi történt ezután? – sürgette a Plútót a kicsi Hold.
- Hogy mi történt? – kérdezett vissza Plútó – Kerestem a lehetőségét annak, hogyan is lehetnék már én is hold. A szerencse végül mellém állt. A Neptunusz pályája egyszer úgy keresztezte az enyémet, hogy könnyedén magához vonzhatott. Én meg hagytam, hogy így tegyen. Hatalmas bolygó ő, és én lettem az egyik legnagyabb holdja.
A Plútó arcán ekkor átsuhant egy röpke kis mosoly. Mivel nem mondta tovább a történetet, a kicsi Hold megkérdezte:
- És mi lett a pici holdacskáddal?
- Hogy mi lett az én drága pici holdacskámmal? Ahol ennyire sok hold van, rendnek kell lennie. És rend is volt! Külön pályát írt elő neki a Neptunusz.
A Plútó hirtelen az égre emelte tekintetét, és keresni kezdte régi otthonát. Hamar meg is találta.
- Látod ott messze a Neptunuszt? – kérdezte.
- Igen, látom, Plútó.
- És látod azt a pici holdacskát a külső körön?
- Igen, Plútó! Jól látom őt is.
A kicsi Hold tüzetesen kezdte figyelni a holdacskát. Nézte, nézte, és hirtelen összefacsarodott a szíve.
- Ó, Plútó! Hiszen ez a holdacska egyfolytában csak téged néz!
- Mindig csak engem néz! Mert ő volt az én pajkos pici holdacskám!
Ezt kimondva könnyek jelentek meg a szemében. A kicsi Hold nagyon illetlennek találta, hogy mindezt észrevette. Udvariasan félre tekintett hát, és úgy hallgatta tovább a Plútó szavait.
- Bárcsak hallhatnám az énekét megint! Bárcsak újra körbetáncolna engem, hogy elmondhassam neki …
A Plútó itt elhallgatott. A kicsi Hold nem mert megszólalni! Kivárta csendben, hogy befejezze a mondatot.
- … hogy elmondjam neki azt, hogy mennyire szeretem!
- Akkor miért egyedül szöktél el a Neptunusztól? Miért nem vitted magaddal a pici holdacskádat? – kérdezte a kicsi Hold újra a Plútóra tekintve.
- Én nem akartam elszökni, kicsi Hold! Boldog hold voltam! Ám a szökött óriásbolygó túl közel jött hozzánk, és hatalmas gravitációs vonzása kirántott engem a pályámról. Csak engem! Nem tehettem ellene semmit!
A kicsi Hold beleszédült a hallottakba és minden gondolat elillant a fejéből. Nagyon megsajnálta a Plútót, és nem tagadhatta már le maga előtt azt a tényt, hogy mennyire megszerette őt. Nem tudott mit felelni neki, pedig nagyon törte ezen a fejét. Tanácstalanul letekintett a Földre és őszintén tette fel magának a kérdést:
- Tényleg annyira utálom?
De ebben már egyáltalán nem volt olyan biztos. Nézte, nézte, de nem úgy, ahogyan eddig szokta. Most már látni is akart! Tekintete alászállt a légköre alá a felhőkön át, és egyszer csak olyat látott meg, amit ugyan eddig is látott, de észre soha sem vett. A Plútó zökkentette ki ámulatából a váratlan kérdésével:
- Mondd, kicsi Hold, mit látsz?
Ő nem válaszolt azonnal, mert a látvány annyira elbűvölte.
- Bogarakat látok, meg éneklő madarakat!
- Kik ezüst fényedben találják meg a hazavezető utat az éjszakában. – tette még hozzá a Plútó. Mit látsz még? – kérdezte.
- Embereket látok, akik engem néznek.
- És ha nagyon figyelsz, meghallhatod a gondolataikat is. – mondta a Plútó.
A kicsi Hold nagyon figyelt, jobban, mint valaha, és hirtelen meghallotta az első emberi gondolatot:
- Ó, te fenséges Hold! Látod kopott szegénységem? Nem játszadozhat ezüst fényed rajtam arany ékszereken. Mutasd utam a gazdagsághoz, hogy boldogságom megtaláljam!
A kicsi Hold meglepetten nézett fel a Plútóra. De ő csak noszogatta tovább:
- Figyelj!
Kényszeredetten ugyan, de végül megtette. És egy újabb emberi gondolatot hallott meg.
- Mutass utat, te ezüstfényű Hold! Látod, megvan mindenem! Arany és ékszer nagy halomban, a ház is, meg a hatalom. De mind ez minek, ha boldog ettől mégsem vagyok!
A kicsi Hold összezavarodott. Nem értette az embereket. Tanácstalanul nézett fel a Plútóra.
- Ne hagyd abba kicsi Hold! Figyelj!
Engedelmeskedet a Plútónak. Figyelt, figyelt, és egyszer csak meghallotta az összes ember gondolatát. De nem ám csak úgy nagy össze-visszaságban. Hallotta az összes gondolatot tisztán és fényesen. És hallott még vidám vadkocamamát, ki az ő fényében terelgette malackáit biztonságos alvóhelyre, és meghallotta egy távoli bolygó gyönyörű énekét is.
- Ó, szegény Föld! – szakadt ki őszintén a kicsi Holdból - Hiszen itt minden ember csak engem dicsőit!
- Meg a fenséges Napot, és a kifürkészhetetlen csillagokat! – tette még hozzá a Plútó!
A kicsi Hold megrendülten nézte a földi élet mindent beborító nyüzsgését. A Plútó ezt követő szavai már könnyeket csaltak a szemébe.
- Szeresd a Földet, kicsi Hold, mert testét adta az életnek, hogy dicsőítsenek téged, és mindazt, amit magad körül csak látsz! Tűri némán, hogy vizeit csatornákba tereljék, és hegyeit elhordják ércekért, hogy szép arcára vasúthálót fonjanak.
- Mennyire fájhat ez a szegény Földnek. – gondolta eközben a kicsi Hold – Nekem is fáj, ha meteor üt krátert a testemen.
- De ne sajnáld, mert ő akarta azt, hogy így legyen!
- Miért? Plútó! Mondd, miért? – kiáltott fel a Kicsi Hold kétségbeesetten.
- Mert nem tudta másként elmondani neked, hogy mennyire szeret. Már nem láthat téged, mert az élet, mely áld most téged, a szemeit letakarta. Már nem hallhat téged, mert az élet, mely dicsőít téged, a füleit is rég telezajongta. Pedig hogy szerette hallani halk duruzsolásod, mikor holdfogyatkozásod után megfürödtél a Nap melengető tűzfényében. Nagyon szeretett téged, kicsi Hold, mint ahogyan most is nagyon szeret!
A kicsi Hold megsemmisült e szavak hallatán. Hagyta némán, hogy a Plútó égi pályáján továbbálljon. Már soha többé nem fürkészte a messzeséget, ahová régi vágya hívogatta. Tekintetét a Földre szegezte, és onnan többé le nem vette. Ezüstfényével világítja meg a földi éjszakát, hogy az eltévedt élet hazatalálhasson. Még akkor is haza, ha otthon volt éppen…
A kicsi Hold hazatalált! Titokban még sokáig szólítgatta a süket Földet, de hiába. Csak a nyüzsgő élet zsivajgott felé.  (Írta: Csontos József Attila)

Add a Facebook-hoz

Kommentáld a hírt!


A J Á N L Ó



egiangyalunkmeheszet



www.facebook.com/fenyvespanninyaralo



Kézműves tollak a Tiszából a Tiszáért

Tiszából gyűjtött kupakokból és uszadékfából készít tollakat az abádszalóki Telekes Attila, aki minden eladott darab után támogtja a Tisza megtisztítását.

Web: www.tasysdesign.hu/tollak/

YouTube: youtube.com/@madeintisza-to

Facebook: www.facebook.com/attila.telekes



ww.facebook.com/Doridadesign

www.meska.hu/shop/DoridaDesign


www.facebook.com/mazacskakeramia


www.facebook.com/palettamuhely


www.facebook.com/Illatviaszgyertya

nalashop.hu


FUSZEKLI 

www.facebook.com/Fuszekli 


Dorinette Műhelye

www.facebook.com/Dorine


talita.hu