Ott áll a tóparton…, pedig nincs is tó. Nézi a fodrozó vizet…, pedig szél se fújja. Leguggol és belemeríti a kezét. Ujjairól lecsöppen a hideg víz. Megborzong. Leül a partot ölelő fa árnyékába…, pedig nincs is fa. Felnéz. Madarak jönnek-mennek a levelek között. Neki énekel egy rigó…, pedig nincs is ott. A madár elszáll. Néz utána. Anyja szól a háta mögül.
-  Ne menj a vízbe! Nem tudsz úszni!
- Már megtanultam – mondja neki…, pedig nincs is ott. Rég halott. Már tempózik is a tó vizében.
Fröcskölve szeli a vizet. Emberek kiabálnak neki a parti útról…, pedig nincs is út. Megfordul, háttal a tónak és nézi a szemközti hegyet, aminek a csúcsa nő, fölé magasodik, majd hirtelen eltűnik. Megretten. Villan egy vaku. Valaki fényképezné.
- Ezt ne! – jajdul fel. Zavartan néz a fényképezőre…, pedig nincs ott senki.

      Nyílik az ajtó. Tétován lép ki az öregasszony vak párja. Kezével keresi az irányt a széken ülő, most riadt felesége felé.
- Hol jártál? – kérdezi tőle.
- Néztem a tavat – válaszol zavartan.

      A vak szomorúan legyint, majd óvó mozdulattal megsimítja társa fehér haját, mire az asszony zavart tekintete visszatér a valóságba.
Nézem és hallom őket a szomszédból. A szívemet megszorítja a szánalom.
Az egyik azt is látja, ami nincs, a másik azt sem, ami van. A helyzet paradoxon. (Írta: Anyóka)