Paralel: Öröm és Emlékezés

Öröm

- Mit szeretnél születésnapodra? Vásárolt, vagy családi ajándékot? – kérdeztem a
huszonhat éves lány unokámat.
- Nem is tudom – jött a válasz
- Jó – mondtam. Akkor majd én tudom.
Kivettem a szekrényből egy régen vásárolt teás kancsót, aminek a csőre egy törés miatt javított volt. Vártam őket közös ünneplésre. A teás kancsót virággal az asztalra tettem.
- Ha megakad a szeme rajta, akkor megkapja – gondoltam. Így történt. Megcsodálta.
Megkapta. És kapott mellé egy írást is. Ezt:

A törött teás kancsó monológja

Megemelte a kalapját, ami a fedele
- Jó napot! Bemutatkoznék. A nevem Teofil. Teás kancsó voltam. Az-az most is az vagyok, csak épp kicsit zilált a külsőm egy fájdalmas törés miatt. A csőröm az. A törött. Bár én ezt sose úgy kezeltem, mint a csőrömet. Nem, nem. Az az egyik karom volt. Most is az és a meglétének így ziláltan is örülök.
- Nem zavarlak, ha tovább mesélek? Nem? … Jó. Akkor folytatom. Nagyon szép voltam. Szerintem most is az vagyok. Arra, hogy egy Váci utcai bolt kirakatában egyszer kiválasztottak büszke voltam. Dagadt is a fehér pocakom. Igaz, az eladó azt mondta a színemre, hogy „tört fehér”. Később haragudtam is a jóslatára. Miért nem azt mondta, hogy fehér. Egyszerűen csak fehér. Most, hogy a karom olyan amilyen, most már valóban egy el”tör fehér” teás kancsó lettem.
- Tényleg nem zavarlak? Folytathatom? Csak fecsegek, locsogok, de olyan régen hallgatok. Bezárva, sötétben, egy szekrényben csak vártam. Vártam, hogy kinyitják az ajtót, egy kéz majd megfog, és én boldogan emelném fel a kalapom, hogy bemutatkozzak… így:
- Jó napot! A nevem Teofil Kecses teás kancsó vagyok. … vagy csak voltam? ...
Sajnos a baleset után nem vett kézbe senki. Féltettek. Habár a törött karomat szépen és szeretettel illesztgették össze, de emlékként szekrénybe zártak.
- Van még időd? … Igen? …. Akkor jó! Képzeld csak! Ma csoda történt. Kinyílt a szekrény ajtaja.
Egy kéz értem nyúlt és becézve azt mondta, hogy még így is szép vagyok. Közölte velem: - Ajándék leszel. Ezt a mondatot már hallottam egyszer, amikor a bolt kirakatából kivettek és átadtak egy kézbe. Körbe csodáltak és azt mondták nekem:
- Szép darab vagy. Ajándék leszel.
Nem tudom mit jelent a szó, hogy ajándék. Én úgy gondolom, hogy valami szép… jó…csodálatos … és … és … meleg. Valami olyan lehet, mint ép koromban, amikor a tea gőzölögve, illatosan fészkelődött a pocakomban és átjárt a melegség. Most, hogy megkaptál nem szeretnék már haszontalan lenni. Kérlek, ne zárj be! Csak tegyél a konyhádba látható helyre, vagy állíts az ablakba „örök” virággal. Majd meglátod, ha ránéznek, azt mondják:
- De szép! Honnan vetted?
Mire te:
- A papusé volt. Ajándék
- De így, hisz törött a csőre!
A válaszod:
- Na és! Az is az emlékhez tartozik

Emlékezés 

Amikor Apám halála után Anyám a mély gyászból felemelte a fejét rám telefonált.
- Gyere fel velem Pestre. Vásárolnék egy-két ruhát. Letettem a feketét.
- Helyes. Menjünk. Nem kell már a tüntetés a fekete öltözékkel. A gyászt belül hordja az ember – válaszoltam.
Utaztunk ketten. Nekem is adódott családi esemény, amire ajándékot akartam venni. Hamar kikötöttünk a Váci utca környékén. Anyám gyorsan elköltötte a hozott pénzét, sőt még az enyémnek egy részére is igényt tartott.
- Tudsz kölcsönözni? – tudakolta
- Ha én is megvettem a páromnak az ajándékot és marad pénzem, akkor tudok – válaszoltam.
Megálltunk egy kerámiákat kínáló bolt előtt. Ő a kirakatot nézegette én meg számadást készítettem a pénztárcámban. Felé fordultam Épp szemben a kirakattal. Míg vele beszéltem a tekintetemet odavonzotta egy pocakosan is kecses teás kancsó. No, ez ajándéknak megfelelő lenne, ha az ár is tűrhető.
Közben anyám már egy másik bolt kirakata előtt szemezett egy ruhával és az ahhoz illő pulóverrel. Visszajött és sürgette a kölcsönt.
- Anya várj itt. Bemegyek a boltba, és ha vásároltam, megkapod a maradék pénzt.
Bizonytalannak találta a választ, ezért türelmetlenül topogott.
- Várj, no! Megkérdezem a kancsó árát
Amikor kijöttem a kezébe nyomtam, ami marad majd. Már fordult is, és eltűnt a ruhaboltban, én pedig az enyémben. Kis idő elteltével szinte egyszerre léptünk ki. Ki-ki elégedetten a maga kiválasztott árujával: ő a ruhákkal, én a teás kancsóval.
A vissza úton, a vonaton elszenderedett. Keze a csomagján pihent. Néztem az arcát.
- Szegénykém… gondoltam. Apa hosszas betegsége, majd a gyászév miatt nem tudott magával törődni. Sem ideje, sem lelkiereje nem volt hozzá. Ránéztem, a két csomagra. Örültem az enyémnek, de még jobban az általa vásárolt ruháknak. Anya arcán alvás közben egy kevéske nyugalom látszott.
Gondolatomban elém úszott Apám betegségtől meggyötört arca.
- Bocsáss meg Apa! Nem ellenedre teszi. Eleget tett neked. Kérlek, engedd el őt. Hagyd, hogy örüljön. Az élet él és élni akar.

Hát ez a története a közös pesti útnak. Most került hozzád ajándékként kicsit már törötten a kancsó. Én meg őrzöm és hordom az akkori, általa kiválasztott pulóvert. Pedig azóta elpergett úgy huszonhét év.

- Ezt az írást ne add oda a lánynak! Maradjon csak neki az öröm. Ő még fiatal –  mondja, a párom.
- Rendben, Igazad van. Az emlékezést megtartom magamnak. Öreg vagyok. Nekem ennyi idő távolából az emlékezés is öröm. (Írta: Anyóka)