Írnom kell. Régen írtam. Írnom kell, mert szétfeszít valami óriás! A mélypontban vagyunk. A sötétben tapogatózunk, s minden kapaszkodónk percről percre alakul át. Amikor régóta élsz a házadban, s legyen bár koromsötét, te tudod, tárgyról tárgyra hogyan jutsz el célodig biztonsággal, a fényben sokszor megtett úton, a megszokott út ismerős érzésével.  
    Furcsa Isten csudája zajlik köröttünk! Elindulnál, s már a következő pillanatban nincs ott, amit ujjaid keresnek finoman. Elveszett a biztonság. Nincs lehetőség megtanulni és megszokni egy helyzetet, mert ami előbb nagy volt, az most eltörpülve hever lábaid előtt, amit eddig könnyedén átléptél, magas falként tornyosul előtted, se megkerülni, se átmászni rajta nem tudsz. Az előbb még ezek a barátok, ismerősök vettek körül, s mire pirkad a hajnal, más arcokat rajzol köréd a reggeli fény.... Vajon így készítenek a halálra? Talán erre jó is ez. A világ híd: menjetek át rajta, de rá ne telepedjetek, modta Jézus Tamás evangéliumában. Igen. Ne telepedjünk rá. Node ez most átmenekülés a hídon,s még a híd is ezerarcú, míg egyik oldalról a másikra átérnél....
 Hol vannak azok az idők, amikor felnőttek generációk egyazon szokásrend, templom, egyazon közösség, egyazon család, iskola, baráti és munkakör ölelésében? Hol vannak a stabil pontok? Remeg, rázkódik minden és recsegve -ropogva dőlnek le világítótornyaink. Jó kis halál-gyakorlat: így sem félni. Ha eddig nem fogadtad meg azon bölcsek tanácsát, akik arra bátorítottak, csinálj mindent mindig másképpen, menj másik úton, ha eddig egyfelé indultál, hogy a halállal barátságot köthess, hát most rákényszerülsz erre a hajmeresztő gyakorlatra! A Föld egyetemes edzőteremmé lett. Mindenkinek elkezdődött a kiképzés. Ez már nem móka. Akarom hinni, hogy a kiképzés valami jóra készít fel, nem háborúra. Felkészít önmagunk valódiságára s önmagunkra ébredésünk gyönyörű órájára. Mert ahhoz is valami olyan kellene, amit eddig kevesen tanultak, bár nem is igen tanítottak... Ez ad erőt ebben a pszichedelikus látomásban. Hogy képes legyek állni  a tükörbenézést. Egy olyan tükörbe, melyben másodpercek töredéke alatt folyik szét, töredezik, vagy alakul ellentettjévé a kép, melynek engem kellene tükröznie. Ki vagyok? Rátalálok ennyi maszk és jelmez és csalóka tükörkép között?
    Hiába élünk ugyanott egy ideje, vándorok lettünk. Az idő vándorai. Alig melengettük meg szívünkben a végre kialakított és vágyott életmódot, most arra eszmélek, egy munkahelyen vagyok, és iskolába járok. Egyikbe, ahol nekem kellene valamit adni magamból, s másikba, ahol nekem adnának. De maholnap már oda se mehetünk, az egyre ismerősebb arcok egy nem létező tükörképben néznek ránk vissza, mint egy álomban, egy olyan álomban, amiből nem hagynak felébredni még.
  Fölnagyítódtak a kapaszkodók. A férjem, szerelmem, aki mellett ébredhettem ma reggel is és tegnap reggel is. A gyerekeim, akikkel tegnapelőtt és tegnap is mesét olvastunk lefekvés előtt. A családom, a barátok, akik időnként belépnek ugyanazon a kopott ajtón. A kert. A Női Kör. A Banda, a sokszor elénekelt dalok. Hát ezért sírtam én ma reggel, amikor édes kis cinegéink ugyanabba a gyerekekkel készített, ósdi madáretetőnkbe visszatértek felcsipkedni az idei első magvakat. Áldott legyen minden ezen az ingatag világon, ami még állandó!!!!! Soha nem voltam még ilyen hálás, hogy legalább kis égi barátaim: a cinkék az ablakomba mégis, mégis visszatértek! (Írta: Láposi Gabriella)