Megint kezdődik, csak most minden egyedül.
Lassan újra itt a kijárási tilalom, igaz, még csak éjszakánként, és egyre kevesebb a foglalás a vendégházba, ami pedig hála egy pályázatnak igazán megszépült.
Kinn vigasztalanul esik, az őszi falevelek egymáshoz tapadva várják végleges állapotukat a komposztdombon a kert hátsó részében, a macskák pedig egymáshoz bújva várják a reggelt, amikor újra ehetnek. Néha olyan jó lenne megsimogatni őket, de nem engedik. Nincsenek megszelídítve.
Hiányzik Lezi kedves tekintete a kutyaházból, ilyenkor arra gondolok, hogy biztosan jól érzi magát odafönn.
S igen, nemcsak a kutyaház, de üres lett a nagyház, Árminék még a nyár elején, Milla a nyár közepén ment el, és üres lett a kisház is, Léda és Dani utolsó otthona a házban. Amikor ők is elköltöztek, nem is olyan régen, napokig nem bírok bemenni a házba, amit majd rendbe kellene hozni. Ki szeretném sírni magam, de mindig jön valaki, úgy nem lehet sírni, egy jó síráshoz is önfeledtség kell, mint egy jó nevetéshez. .
Itt marad az illatuk, az öblítővel vegyült kutyaszag, merthogy lett nekik egy kisvizslájuk.
De nem is ez fáj a legjobban, sokkal inkább a kert, és a benne hagyott fonott fotel, és a függőágy, hogy tud fájni egy kinn feledett tárgy, ahová, amikor covidosak voltak, és karanténben éltek hetekig, levegőzni jártak. Léda a függőágyba, Dani a kerti fotelbe. Aztán fordítva. Léda ilyenkor felugrik, és Zelmával, a kisvizslával kergetőzik a fűvön.
Zelma nevet, nem tudja, mi az hogy covid, csak azt érzékeli, hogy sokkal többet játszanak vele a gazdái. Léda gyorsan kifullad, nincs még jól. Távolról figyelem őket, maszkban mindenki, ha mondani szeretnénk valamit egymásnak, kiabálunk.
A polgármester tajtékzik, hogy én miért nem vagyok karanténban, s nem érti, hogy külön háztartásban, külön házban lakunk, és én nem vagyok beteg. (Ők az első betegek a faluban.)
Ettől, hogy nem érti, végtelenül szomorú leszek, és idegennek érzem magam a helyen, amit megszerettem. Olyannyira, hogy elmenni szeretnék.
Aztán Léda meggyógyul, és Dani is meggyógyul, és pakolni kezdenek, visszaköltöznek Budapestre, és egy korszak véget ér.
És amikor véget ér valami, elkezdődik az új. Mivel pontosan tudom, és érzem, hogy Isten szeret engem, és nem vagyok egyedül, minden szomorúság ellenére bizsergető jó érzéssel kelek fel mindennap, hiszen a remény édes illatát szívom be reggel a fénnyel.(Írta: Konkoly Edit, http://elnijohaz.hu/)