Mindenkinek eszébe jut legalább egyszer az életben, hogy jó időben született-e. Hogy mikor lett volna jobb élni. Én már tudom, hogy a legszerencsésebb generáció vagyok. Előttem zajlottak le a háborúk, forradalmak, személyi kultuszok, megszületésemkor egy nagyon reményteli élet vette kezdetét, amit a Holdra szállás koronázott meg. Hittem, hogy az emberiséget valami nagy csodadolog várja majd, aminek én is a részese leszek. Titkon még abban is reménykedtem, hogy én magam személyesen szambázhatok majd a Marson, hiszen az 1968-as 2001: Űrodüsszeia című, mára klasszikusnak számító film kétséget nem hagyott afelől, hogy ez így lehet.  Jó volt ez az érzés! Szüleinkre és az ő szüleikre úgy tekintettünk, mint akik egy olyan világból jöttek, ami inkább tűnt horror mesének, mint valóságnak. Éhezés, fázás, rettegés, esélytelenség a tanulásra, a boldogulásra. Minden eltemetett vágyukat gyermekeikben próbálták realizálni, így lettem az, aki. Hálás vagyok ezért! De már másként látom a dolgokat! És ezeket a gondolatokat most egy cikk hozta bennem felszínre, ami ürügyén írom ezt. Deák Tiborral készült interjút olvasva (szegedfolyoirat.sk-szeged.hu) emlékek törtek fel, és gondolatok arról, hogy mitől is lesz egy ember ilyen, vagy olyan. Sokáig nem értettem a következő mondás értelmét: "Nem minden baj jő ártalomra."  Bár fáj, amikor megtörténik, de edzi a lelket, szellemet, és aki nem törik meg, jobban tudhatja majd, hogy mi jó és mi gonosz, mint az, akit megkímélt a sors a csapásaitól. Engem megkímélt, soha nem éheztem, véleményem kinyilvánításakor nem kellett attól rettegnem, hogy lecsuknak érte. Hát, nem is fejlődött gyorsan a jellemem! Már ámulva tekintek meggyötört múltú elődeimre, csodálattal olvasom történeteiket, de már nem csak sajnálattal, de csodálattal, hiszen annyi mindenkit ismerhettek azok közül, akiket mi maiak is csodálunk. Dédikém 1886-ban született, amikor Liszt Ferenc meghalt. Ez mindig nagyon tetszett, mint ahogy az is, hogy ismerte Rózsa Sándort, hiszen a dédikém apja az egyik betyár társa volt. Ennél nemesebb "pedigrét" nem is tudok felmutatni! Megélte az összes háborút a múlt században, a forradalmat, és hatalmas szegénységben és még hatalmasabb áldozatok árán nevelte fel nem csak gyermekét, de unokáját - az édesanyámat - is úgy, hogy a legjobb falatokat mindig a gyermekek kapták. Már nem csak a nyomort látom, de az önfeláldozás csodáját is. Most is meghatódva gondolok vissza arra, amikor anyám elmesélte gyerekkorát. Iskolába menet előtt mindig volt reggeli az asztalon. Dédikém hajnalban elgyalogolt a szomszéd faluba tejért, és reggel 7-re már készen is állt a reggeliző asztal! Ezt egy mai ember el se tudja képzelni. Én se nagyon, pedig így volt. Hogy mikor múlt el felhőtlen bizalmam a szép jövőt illetően? Munkácsy Mihály festményét, a Rőzse hordó nőt jól ismertem pici gyermekként, hiszen másolata a falunkat díszítette. Szimbólumává vált számomra a szomorú nyomorgó múltnak, ami soha se jő el többé. Aztán kitört nálunk is a kapitalizmus, ami vagy jobb, vagy nem az előzőtől, ezt döntse el mindenki maga, de tény, hogy vele együtt megjelentek megint a nyomorgó emberek. Egyik biciklizésem során ugyan az a kép tárult szemem elé, mint a Munkácsy képen. Egy rőzsehordó anyóka botorkált ki a bokrokból! Nem hittem a szememnek! Egy világ omlott össze bennem ekkor, és a túrám folytatása csak ráerősített. Két hétig voltam belebetegedve ebbe a túra élményembe. Már tudom, hogy nincs olyan, hogy jó kor, meg rossz kor! Könnyebb esetleg, de jobb? Vajon mit üzen nekünk a jelen valóságunk? Vírus, karantén, ellehetetlenülés, átértékelődés... Egy a fontos csak, hogy tudjuk: Mi a jó, és mi gonosz! És legyen mindig legalább egyvalaki, aki számára szerethetők vagyunk! (Írta: Csontos József Attila)