1997
Tegezz! - mondta nekem, amikor megismerkedtünk. A köztünk lévő huszonöt évnyi korkülönbséget nézve, végül én maradtam a tiszteletteljes: Szervusz Róza néni! köszönésnél. Ő volt a szomszédom. Tulajdonosa volt egy kis hétvégi kertes háznak. A ház számára minden igényt kielégített, de kívül és belül is mellőzte a kivagyi luxust. A luxus a kertjében tombolt. Minden évszakban gyönyörű volt. Nyugdíjának mellőzhető forintjait virágokra költötte. Ez volt az öröme.
- Mint egy klastrom kert - jellemezte a barátnőm.
Ügyelt rá, hogy a legszebb virágok az utca felől, a kerítés mellett legyenek.
- Miért nem az ablakod, vagy ajtód elé rakod ezeket a legszebbeket? - mutattam a kerítés mellettiekre.
- Nem vagyok fösvény. Ez az útonjárók szemének az ajándéka.
Róza szemét megműtötték, de a műtét rosszul sikerült és keveset látott. Úgy gondozta a növényeit, hogy derékszögbe meghajolt, hogy közelről láthassa a virágait. A televíziót csak hallgatta. Az olvasás is nehézséget okozott neki. Átjártam hozzá. Felolvastam neki az írásaimból.
- Írtál újat? Gyere át - Olvasd fel - hívott gyakran.
- Írtam, majd este átviszem.
Mi érdekelte Rózát? Sorsok. Válogattam az írásaim között. Így került sor egy olyan történetre, amikor az ötvenes években az anyámnak és nekem ebédre egy szelet kenyér és két paradicsom jutott. Végig csendben hallgatta.
- Ilyen történetem nekem is van, csak az enyém két szeletről. Megírnád? ... Ígérd meg! - kérlelt.
- Nem tudom Róza. Már nem kíváncsi senki a nyomorra. Majd … Talán egyszer – de láttam hogy nagyon kikívánkozik belőle.
- No, meséld! Hallgatlak
Többször elkezdtem a Róza történetét, de mindig elakadt és hosszú ideig „jegeltem”. Aztán egyszer csak kikívánkozott az emlékezetemből, ahogy bennem megmaradt (de élve az írói szabadsággal is)
1950
A falu szélén, közel a földekhez egymás mellé szorított cselédlakások voltak. Egy szoba, egy konyha. Akárhány gyerek volt ezen a téren kellett osztozzanak. A szoba kicsi volt. Egy kis tapasztott kemence a sarokban, két ágy, egy dikó és egyajtós szekrény volt a berendezése. A padló döngölt föld. Az ágyakon tömött szalmazsák. Az egyik ágyon osztozott a két nagyobb lány, a másikon a legkisebbel az anyjuk. A dikó az apjuké volt, aki nappal is ledőlt, ha megjött a napszámból. Lakták jobb időben a konyhát és tornácot. Télen fűtötték a kemencét és ott melegettek a padkán.
Az egy ablakos konyha padlóját mázolással fényesre kenték. A berendezése egy festetlen stelázsi, egy asztal, két hokedli, egy lóca és egy vékony lemez tűzhely, egy fonott mosdó állvány, peremén szappantartóval. Kemény mosószappan árválkodott benne kicsire koptatva.
Az asszony a tűzhely mellett állt. Vékony kis nő volt. Kese szőke haja a tarkóján apró kontyba csomózva. Tiszta., de agyonmostt vászon ruha lötyögött rajta. Lábán kopott fűzős cipő. Kipirult arccal csorgatta a darát a tűzhelyen fortyogó vízbe. Gyors mozdulattal keverte, hogy ne csomósodjon a puliszka.
- Mindjárt kész! - szólt hátra.
A lócán három gyerek szorongott. Soványkák voltak. Szép arcúak. Anyjuktól örökölt vonásokkal, de az ő vonásait az idő és a sors megszántotta. A három lány közül az egyik púpos volt. Szülés közben baleset nyomorította meg. Éppen ez a nyomorék volt a három közül a legmosolygósabb, az anyja szívének a legkedvesebb. Ha valamit el akartak érni, akkor a másik kettő rögtön neki szólt. Ő volt Juli. Apró púpját észre se véve épp úgy mozgott, rohant, játszott, mint a többi. Ha kellett valami küldték: Erigy Juli! Hozzad Juli! Kérjed Juli!
A korban középső Róza volt. Ő volt a legszebb. A szomszédok mind azt mondták az anyjának
- Na, ezt a lyányt hamar elviszik tőletek. Hamar elkél.
Formára is tetszetős volt. Amikor kamaszodott és kitelt, ő válaszolt az anyja helyett
- Megvan már az én vőlegényem.
- Oszt ki vóna az te lyány? - faggatták.
Róza csak hallgatott. Furcsa szokásait elnézték neki. Nem tett semmi rosszat. Elvonult kezét összekulcsolva. Keresett egy magányos zugot és valakivel csendesen beszélgetett. Élte a maga választotta hitét.
A legidősebb egy se ilyen, se olyan, de célratörő a maga elgondolásaiban. Takarított, rendezkedett, a másik kettőre felügyelt.
- Jó asszony válik belőled – mondták Marisnak, akinek a válasza mindig az volt
- Igyekszem is - Amint felnőtt kereste is a tekintetével a kiválasztottat. Őt vitték el elsőnek a háztól. Őt, a se ilyen, se olyan lányt.
Ez volt a lócán szorongó, anyja mozdulatát leső három gyerek. Mint mindig most is Julit uszították az anyjukra, aki a kukoricakását osztotta nekik - Juli mondjad, hogy kenyeret kérünk!
- Anyám! Inkább kenyeret szeretnénk – esdekelt Juli
- Nincs! Apátok napszámba megy. Két szelet kenyér van. Az az övé. Nektek puliszka van.
Az embere napszámba dolgozott a földeken. Rég túl volt azon, hogy ilyen formán a gyermekeit szánja meg inkább. Az érzelmeit a szegénység korlátok közé szorította. Gyerek gyomrot megtölteni a kukorica kása jó, de dolgozni egész nap nem lehet rajta. A lányok a megmásíthatatlanba beletörődve ették kedvetlenül a puliszkát. Most Juli, a kis pupos se segíthetett. Az asztalon vászonba tekerve ott volt előttük az áhított két szelet kenyér.
1960
Az ötvenes években a szegénységben bennrekedt emberek éltek így egy ideig. Aztán a gyárak kezdték felszippantani betanított munkára a nőket is. Ahogy felserdültek a lányok, hagyva a szegénységet Pestre indultak. Először munkásszállón voltak, aztán mikor a se ilyen, se olyan lány férjehez ment és lakást kapott összeköltöztek. Később az egyedül maradt anyjukat is magukhoz vették. Aki közülük utoljára maradt életben az megörökölte a lakást. Ez volt Róza.
2017
Hívtam telefonon Rózát többször. Kicsengett, de nem vette fel senki. Eétlelt pár hónap, amikor egy mondata eszembe jutott.
„Ha már nem veszem fel a telefont, akkor az égiek bontották a vonalat”
Érdeklődtem. Bontották. A halál kapcsán egy kérése és vele szemben egy régi adósságom jutott eszembe.
2020
„ Két szelet kenyér és meg sem ehettük.” Ezt írd meg!”
Megpróbáltam Róza – szóltam fel az égiekhez. A siker nem garantált.
Ő volt az én szomszédom, Róza néni két szelet kenyerének története az ötvenes évekből.
Nem szeretem az adósságot. Most rendben vagyunk Róza? (Írta: Anyóka)