(én is unom a témát, semmi új nem lesz benne, csak amit én gondolok) Az első körben kinevettem, majd szkeptikusan hallgattam a pánikolókat, most ott tartok : MARADJON OTTHON AKI MEGTEHETI!!!! És aki minél hamarabb szeretne újra unalmas hétfőket, amiben az a legrettenetesebb, hogy a „huss, elröppent” hétvégét követi.
Nem vagyok kétségbeesve, de a bizonytalanság azért bekúszik a bőröm alá, még akkor is, ha erősen próbálom szűrni az információkat. Várok. Kicsit félek. Maradok itthon, nem kávézom a barátaimmal, nem megyek nézelődni a boltba, nem vásároltunk ipari mennyiséget élelmiszerből, és C- vitamin sincs itthon másfél kiló. Mosom a kezem, fertőtlenítem a kilincseket, a villanykapcsolókat, a telefont, a csaptelepeket. Főzök abból, ami van itthon, mosok, takarítok, kicsit rendezkedek az udvaron, olvasok, filmet nézek. Abban hiszek, hogy ha mindenki ezt tenné, akkor hamarabb vége lenne. Mert még tulajdonképpen nincs óriási baj, most kellene felismerni, hogy az önkéntes karanténnal nem fertőzünk és nem fertőződünk. Nem értek hozzá, de én így gondolom.
Nem tudom ki hogy van vele, én túl akarom élni, a szeretteimmel együtt. Csak azt nem tudom, hogy akik naponta hosszú, kígyózó sorokat állnak végig (talán már vírussal fertőzötten) és furgonnal szállítják haza a kenyeret és a gyógyszert, ők mit akarnak? És az idősek, akik a parkban üldögélnek, és az anyukák, akik a játszótérre viszik a gyerekeiket, ők mit akarnak? Nekem úgy tűnik, hogy nem egy a célunk. Pedig jó lenne, mert a következményeket majd együtt kell viselnünk, ha nem változtat mindenki a hozzáállásán. S az nem lesz sem kellemes, sem parádés, sem vidám. Ez még (talán) nem dráma, de már nem komédia. Középút kell: MARADJON OTTHON, AKI MEGTEHETI, s akkor jöhetnek újra az unalmas hétköznapok, amik időközben alaposan felértékelődtek. (Írta: Győri Andrea)