Néhány nap óta estére kiürülnek a boltok, a pénztárnál maszkot visel a hölgy, aki ugyan nem koronavírusos, csupán közönséges mellhártyagyulladása van. (Filmbeli jelenet.)
Néhány nap óta egyetemista gyerekem újra itthon, együtt vacsorázunk, bögrénkben levendulatea gőzölög.
Ha azonban cseng a telefon, szorongás vesz erőt rajtam. Igen, egy újabb vendég, aki lemondja a hétvégi kirándulását a házba, amit nem értek. Ha én Pesten élnék a "fertőzött" nagyvárosban, biztosan vágynék a szabadba, ahol jó a levegő, közel vannak a hegyek, finomak és egészségesek az ételek, ahol nem leépül, hanem ellenkezőleg, megerősödhet az immunrendszer. Ha home office dolgozhatnék, biztosan elvonulnék valahová vidékre, ameddig tart ez az egész.
Na, de nem vagyunk egyformák, konstatálom, amikor a halom étolajra nézek a mellettem levő középkorú házaspár bevásárlókocsijában, ahogy a hatalmas fehér városi terepjárójukba bepakolnak. Nekem csak két üveg olaj van itthon, és liszt, nos abból is csupán két kiló, pedig tudok kenyeret sütni, és kemence is van.
Valahogy bízom abban hogy nem lesz katasztrófa. Hogy a józan ész felülkerekedik minden pánikon.
Persze, kell az elővigyázatosság, és én is átmostam minden kilincset, csapot és villanykapcsolót fertőtlenítőszerrel, mert soha se lehet tudni, és az ágyneműket is újra átvasaltam, miközben az van bennem hogy Isten soha nem hagy el, és az is, hogy ez az egész nyilván nem az ő műve, de tény, hogy megengedi.
Ha én lennék Isten, nyilván nekem is elegem lenne a bizniszből, a kütyüzésből, abból, hogy a szexet, különválasztotta az ember a szerelemtől, a házasságtól, s ennek a következményétől, az abortuszoktól. Hogy fiatal nők, akiknek gyerekkocsit kellene tologatniuk, apró kutyusokat vezetgetnek, vagy a karrierjükkel foglalkoznak, hogy a fiatal férfiak agyon szorongják magukat, és inkább nem csinálnak semmit, csak nehogy elrontsanak valamit. Hogy idős és szép emberek elhagyatva élnek és halnak meg, mert a fiaik-lányaik elfelejtkeztek róluk, vagy csak épp olyan messze vannak, hogy képtelenek megfogni haldokló édesanyjuk kezét.
Ha Isten lennék, biztosan szomorú lennék, mert az embernek jó életet szántam, és bőséget - szeretetben, kapcsolódásban, nevetésben, örömben, közösségben, és igen, anyagiakban is. De valahogy a szabad akarattal elcsúszott ez az egész.
Amikor a kertben először megmetszettem a rózsákat, úgy tűnt, kárt okoztam, hiszen nem mutatott életjelet. Aztán jött a tavasz, és szebben hajtott ki, mint annak előtte.
Minden krízis után megújul valami, amire azelőtt gondolni sem mertem, nézek most is a rózsákra, amelyek már mutatják az élet apró jeleit. A szívem mélyén tudom, hogy most is így lesz. (Írta: Konkoly Edit)