Azzal a nagy tarisznyával
       hova, merre kicsi lány?

  Világlátni. Messzeségbe.
       hogy kopjon csak a csizmám.

  Van-é benn a tarisznyában
       forrás víz és pogácsa?
Útsegítő, szép meggyfa bot,
       ha a lábad fáradna?

  Van pogácsa, van forrás víz,
         a kezemben itt a bot
Kigondoltam hova, merre
         mindent látni akarok.

  Tudod-é, hogy lesz majd sárkány?
         hét fejével csak rád vár.

  Tudom bizony, csak hagy várjon.
         erős hittel, éles szóval,
mindhét fejét ÉN levágom.

  Itt egy pénz. Tedd tarisznyádba
         csak lyukas garas jól tudom
de száz aranynál többet ér
          ha ránézel majd az úton.

És a csokor a kezedben
          ugyan minek kicsi lány?

  Minden szirmot elpergetek,
          ott hagyom hogy vezessenek,
ha fáradok, visszanézek
          és ezeken hazatérek.

Akinek ballagott már érettségiző gyermeke, abban reménykedek, hogy érti mit akar mondani ez a párbeszéd.
Érti: az "ide nekem az oroszlánt is" hevületét a ballagónak, aki alig várja, hogy a nagy úton csak: "hagy kopogjon a csizmája"
Érti: a szülő, aki félti a ráváró akadályoktól a gyerekét, aki látja az esetleges hétfejű sárkányokat, de reménykedve hiszi, hogy az ő gyereke "mindhét fejét levágja".
Érti: hogy még kell figyelmeztetni a gyermeket testi-lelki útravalóra még kell tenni pénzt a tarisznyába, ha még lyukas garassá válik is, és hiszi, hogy a szórt szirom majd hozzá haza vezeti.

Hát kinek is írtam? Ballagónak? Szülőnek? Bizonytalan? Választható? Hogy nincs benne olyan előremutató, útbaigazító, ami majd megmondja az életről az úgynevezett "tutit", amit majd biztos használni fog? Nincs. Ilyen biztos nincs benne- Én nem akartam ilyet. Csak azt a pillanatot akartam megfogalmazni, amit gyerek és szülő érez egyidőben, miközben megy az ének, vonul a sor, beszél az igazgató, majd halkul az ének és vágül zárul az iskola kapuja.

(Kinek írtam? .... az unokámnak.) (Írta: Anyóka)