Minden kezdet nehéz,talán ezzel semmi újat nem mondtam. A mai nap a postás egy szem levelet hozott,azt is az én nevemre címezték. Ritkán kapok levelet.Mikor a kezembe vettem, furcsa érzés lett úrrá rajtam. Fekete vonalas, ez csak gyászborítékon van.
Azonnal eszembe jutott, hogy az egyik ügyfelemet csütörtökön éjszaka, Isten magához szólította. Egy kisváros nyugdíjas polgármestere volt. Szeretettre való, igazi német úriember, ki a betegségét méltón viselte, minden napjait aktívan élte. Felesége pár sorban tudatta velem, hogy hol és mikor tudom az utolsó útjára elkísérni. Nekem írt a felesége, egy "TAKARÍTÓNŐNEK", aki két hetente 1,5-2 órát dolgozott náluk. Nem hittem a szememnek, biztos csak álmodom, de nem. Ezt azért írtam, hogy lássátok, itt aki a szívét is kiteszi a munkája mellé, azt megbecsülik. Precíz munka, pár jó szó, sok-sok mosoly, a kemény német szíveket is meglágyítja. Mindegy, hogy takarítok, bevásárolok, orvoshoz kísérem a pácienseket, csak magamat adom, amit otthonról a szülői házból hoztam. Hiába voltam otthon vezetőbeosztásban, nem visszalépés a takarítás, egy folyamat kezdete, itt is megmászom a szamárlétrát, mert vannak céljaim.
Az elmúlt heteket sokan követtétek velem. Most leírom nektek mit miért tettem. Lassan két éve (március végén), hogy láttam egy felhívást, ahol képeslapot kért egy számomra ismeretlen férfi az édesanyja születésnapjára. Másnap már a postán voltam és feladtam a levelet az ünnepeltnek. Az én anyukám éppen abban a hónapban ünnepelte a 75.szülinapját, már túl voltunk a meglepetéseken. Nagyon megtetszett a ötlet és vártam az alkalmat, mikor jöhetek én is a megvalósítással. Vártam a kerek évfordulót, többször is lett volna alkalmam elindítani, de valamiért mindig elodáztam. Most januárban viszont jött az ihlet, a pozitív gondolatok, igen ez a bácsi megérdemli, igen akartam, és elkezdtem a gondolataimat összerakni. Első lépésként valamiért, az apukám fiatal kori fotója került a kezembe, már csak miatta is meg
fogom csinálni – gondoltam.
Fele-fele arányban vannak. Tehát az otthoniakat és a külföldön élő magyarokat is meg tudtam érinteni. Ahogy megérkeztek az első képeslapok, úgy éreztem, valahogy visszajelzést kellene adnom, ekkor született meg a fejemben az ötlet, hogy visszaszámlálok, úgy mint a katonaságnál régen vágták a centit. Eleinte páran követtek, de egyre többen biztattak, hogy írjak, még ha a semmiről is. Ezek a biztató szavak, lengték be az egész napomat. Vártam mikor tudok leülni a gép mellé és írhassak. Rengeteg új emberrel ismerkedtem meg. Aki kint él az tudja csak milyen kincs, ha az ember maga mellett tudhat, jó pár segítőt. Őket hívom a "Charlie angyalainak". Nagyon sokat ötleteltek velem, hogy hogyan tudnám még profibban véghezvinni a tervem. Amúgy is könnyen nyitottam az emberek felé, bár itt kint ez másként működik. Nagyon sokat hallottam, magyar a magyarnak ellensége szindrómáról. Már kezdtem elhinni, de azért vannak a teóriák, hogy megcáfoljuk őket. Minden nézőpont kérdése, nem jön levél negatív, van viszont 83 ideért üdvözlet, ez pozitív. Majd érkezik, majd ideér, a várakozással teli napok mind pozitív érzést sugároznak. Itt kint, csak az boldogul, aki nem hagyja magán eluralkodni a negatív dolgokat. Csak előre tekintünk és vissza se nézzünk,mert akkor megtorpanunk és egy helyben toporgunk. Nem azért jöttünk ki, hogy a céljainkat feladjuk. Legalább is én nem. Meg akartam mutatni, hogy lehet pénz nélkül is adni ajándékot. Legalább akkora öröm volt a Papának, mintha "x"ezer eurós betétkönyvet kapott volna. Azt nem mutatná a barátainak, ismerőseinek, ezt viszont minden nap emlegeti. Épp ma mondta: Tökéletes lehetett volna a nagy nap akkor, ha a feleségével együtt lehetett volna, viszont annyi női szívet megmozgatott a levelek által, mint fiatal korában.  Az, hogy nekem mennyi munka volt ezzel, az már a múlt, de remélem még lesz, hisz még mindig utaznak a jókívánságok. Végezetül, kívánom mindenkinek, aki egyszer az életben ilyen meglepetés előkészítésébe vágja a fejszét, ugyan azon örömöket élje át, mint én. (írta: Mészáros Imréné, Jutka 2017.01.28)