Dr. Tóth Béla  erdőmérnök (1921-2016) Fakereskedő családban született Öcsödön, 1921. április 11-én. A szarvasi középiskolai tanulmányait követően a József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karán szerzett okleveles erdőmérnöki diplomát 1943-ban, Sopronban.
Szakmai munkássága a Besztercei Erdőigazgatóságnál kezdődik, majd a Zalaegerszegi Erdőfelügyelőségen folytatódik, amelyet két év (1944-45) katonai szolgálat kényszerít megtorpanásra. A világégést követően erdőgondnok Szeghalmon és Szolnokon. A frissen alakuló Szolnoki Erdőgazdaságnál először műszaki előadó, később főmérnök.
Az Erdészeti Tudományos Intézetben 1953-tól kezd el dolgozni, 1963-ban mezőgazdasági (erdészeti) kandidátusi tudományos fokozatot szerzett. 1963-tól huszonkét éven át Ő vezeti az ERTI Tiszántúli Kísérleti Állomását, Püspökladányban.
Kutatási területei sokrétűek voltak. Vizsgálta az öntözőrendszerek fásítási lehetőségeit. Kutatta a hazai kötött és szikes talajú síkvidéki tájak termőhelyi kérdéseit. Részt vett a hazai termőhely-tipológiai alapok, valamint az erdészeti termőhely-feltárási és termőhely-térképezési irányelvek megalkotásában. Több erdőgazdasági tájról monográfiaszerű leírást közölt.
Kidolgozta a tiszántúli szikes és kötött talajú termőhelyek erdészeti értékelését és erdősítési lehetőségeit. Behatóan foglalkozott a szikes talajok termőképességet növelő kérdéseivel és annak agrotechnológiai vonatkozásaival. Meghatározta a belvízzel veszélyeztetett, gazdaságtalan mezőgazdasági területek erdősítéssel való hasznosításának irányelveit.
Feltárta az alföldi nyárfatermesztés termőhelyi lehetőségeit és kidolgozta a nyár termesztés technológiáját. Közreműködött az új nyárfajták szelekciójában, az általa vezetett kutatócsoport munkájának eredményeként számos új nyárfajta állami elismertetésére került sor. Munkája segítette a fűztermesztés hazai fejlesztését. Nevéhez fűződik a szilfavésszel szemben rezisztens, kiemelkedően szárazságtűrő ’Puszta’-szil szelektálása és fajtaként való állami elismertetése.
Kutatási eredményeit számos összefoglaló jelentésben, magyar és külföldi szaklapban, valamint szakközönség előtt tartott előadások formájában adta közre. Szintetizáló műve, a Szikesek fásítása (Akadémiai Kiadó, 1972) 1976-ban nívódíjat kapott a Magyar Tudományos Akadémia Kiadói Bizottságától.
Anyanyelvén kívül németül, franciául és oroszul is beszélt. Nyelvtudását széleskörű külföldi kapcsolatokban kamatoztatta. Külföldi tanulmányútjain szerzett tapasztalatait hazai viszonyokra ültette át.
1982-ben tudományos tanácsadóként vonult nyugdíjba, de ezt követően sem csökkent szakmai aktivitása, napjainkig számos szakcikk, könyv és könyvrészlet, lektori és opponensi vélemény jelzi lankadatlan munkabírását, szakmai tenni akarását.1986-tól az Erdészeti és Faipari Egyetem címzetes egyetemi tanára.
1992-től részt vett az európai fekete nyár génmegőrzését irányító nemzetközi bizottság munkájában. Tagként segítette a Nemzetközi Nyárfa Bizottság, a Magyar Tudományos Akadémia Erdészeti Bizottság és az Alföldi-program Mezőgazdasági Tudományos Bizottság munkáját. Az MTA Debreceni Területi Bizottság Erdészeti és Vadgazdálkodási Munkabizottságnak alapító elnöke, később örökös tiszteletbeli elnöke.
Hét évtizeden át tagja az Országos Erdészeti Egyesületnek és a Mezőgazdasági és Erdészeti Dolgozók Szakszervezetének. Az egyesülettől 1977-ben vehette át a Bedő Albert díjat.
Életútját számos szakmai elismerés (Pro Silva Hungariae díj, Életfa Emlékplakett Arany Fokozata, Ember az erdőért kitüntetés, DAB Plakett ) övezte.
Munkásságának megkoronázásaként élte meg, amikor 1996-ban megszervezte a Nemzetközi Nyárfabizottság (IPC) XX. ülését Magyarországon, ahol a szervezet tiszteletbeli örökös elnökének választották.
Utolsó útjára 2016.szeptember hatodikán kísértük, a debreceni Nagyerdő évszázados tölgyfáinak árnyas lombjai alatt.
Gencsi Zoltán, az OEE Debreceni Csoportjának elnöke