1974-ben megszületett valami, aminek természetszerető fiatalok százai máig részesei lehetnek. Már-már csoda, hogy ebben a rohanó világban még létezik. A Pro Natura-díjas XXXVIII. Hortobágyi Természetvédelmi Kutatótábort 2012-ben is megrendezték Püspökladányban, Farkasszigeten, az Erdészeti Tudományos Intézet Arborétumában. Volt itt általános- és középiskolás, egyetemista, kutató és nyugdíjas éveit élő is. Egy közös bennük: tisztelik és szeretik a természetet, embertársaikat és a kultúrájukat. Lebilincselő érzés megtapasztalni, mikor egy középiskolás diáknak az elméje nem csak bulizáson jár, hanem beleássa magát egy témába, amit ragyogó szemmel oszt meg a tábor lakóival. Volt, aki a bogarakhoz értett, más a madarakhoz, a növényekhez, de volt, aki a magyar kultúrához, és tudását megosztotta csoporttársaival. Igen, így lehet hatásosan tanulni. Életre szóló tapasztalatszerzés ez. A hétköznapi ember gyorsan elsiet a puszta mellett mondván, nagy lapos semmi. Azonban, ha megáll és lehajol, a nagy fűrengeteg megmutatkozik előtte. Tudta ezt a régi kor pásztorembere, aki kint élt a csordájával, nyájával, gulyájával. Észrevette a kisebb szintkülönbségeket, s nevet is adott nekik. Ma már lehet, hogy furcsán hangzik a Kerülő-ér, Almás-kút, Salamon-ér, Bikazug, Hatos-ér, Nagy- és Kis-dögös vagy éppen a Kárászlapos kifejezések. A szikes területeket is még kisebbre bontották, így lett Szikpadka, Vakszik, Juhászpadka, Tippanos, Szikporong, Ürmös, Szíksavas szűz főd, Marikkal rakott főd, vagy épp a Bíbicbaszta főd. A tábor ideje alatt mindenki számára nyitott konferenciát szerveznek, melynek kezdéseként megkoszorúzták Kaán Károly és Magyar Pál szobrát. Ezt követően a Dorogi Márton Városi Könyvtár és Művelődési Házban a részvevők belemélyedhettek a magyar kultúrába. Tóth Albert, kandidátus, professor emeritus, a tábor vezetője, ünnepélyes nyitóbeszéde után Hoffmann Károly a HNP természetvédelmi őrkerület-vezetője tartott igazán érdekes előadást a pásztorvilágról, akitől megtudtuk, „Nem mindegy, hogy ki támasztja a botot.” Aki nem ismeri a puszta növényeit, az nagy nehézségek árán tudja magát és állatait életben tartani, tisztességgel felnevelni. Ezt követően megemlékeztek a Háromföld tudósáról, Szűcs Sándorról, halálának 30. évfordulója alkalmából és levelezéséről Dorogi Mártonnal, barátjával. A Hortobágyi Tábor gálaműsora mindenki szívét vidámsággal töltötte meg. Halmos Béla, akinek szavai mélyen hatottak rám: „A hagyományt nem kell őrizni, mert nem rab, nem kell ápolni, mert nem beteg, élni kell benne!”. Én magam is boldogan tértem haza a táborból, sok élménnyel gazdagodott lelkem és elmém. Lőttem íjjal, Molnár Péter tanított betyárosan megülni a lovat szőrén. Albert Krisztinától megtudtam, hogy a Dermestidae nemzettség, vagyis az egész Földön elterjedt szalonnabogarak képviselői, milyen mohón és ügyesen rágják le a húst a dögről. Ezt a szolgáltatást az ember is igénybe veszi, ha csontvázra van szüksége. Így készül, például a halcsontváz: a bogarak és lárváik csak a húst rágják le, a lakoma alatt a csontok és az inak nem sérülnek. Bosszúságot okozhatnak azonban preparátumoknál – ezeket csontig lerághatják. Festői éjszakákban volt részünk, a tábortűz mellett, a csillagos ég alatt, a bográcsban főtt karcagi birkapörkölt falatozásakor, miközben mindent a telihold fénye világított meg. (Írta és fényképezte: Lenner Ádám, természetvédelmi és tájgazdálkodási mérnök / ng.hu. forrás:richpoi.com)