2019. November 14. Csütörtök Aliz napja van.
Kezdőlap Beköszönő Nagykunság Nagy-Sárrét Hajdúság - HortobágyA nap képe A Farkas család naplója Háromföldi Ki KicsodaEmlékek, történetek... Fotoalbum

Szalonnából tepertő
2019-11-04 09:07:47

Nyolcadik alkalmommal rendezik meg Berekfürdőn a Teperető és Pörc Fesztivált 2019. november 16-án a település rendezvényterén. Az egésznapos gasztronómiai bemutatón szalonnasütés és kóstolás, forralt bor, tea, kézműves vásár és szinpadi produkciók várják a nagyérdemű közönséget.

Emlékek, történetek...

2015-01-21 08:05:00

kultura_napja_2012.jpgElmúltak a fenyő- és fahéjillatú ünnepek, sőt már a Háromkirályok is rég elballagtak.  Akár át is engedhetnénk magunkat a mindennapok robotjának, ha nem következne egy olyan születésnap, amely minden magyar ember számára  fontos és kedves dátum..                                                            
Nemcsak embereknek van születésnapjuk: 1823-ban, január22-én fejezte be Kölcsey Ferenc  a Himnuszt, amelyet mi, magyarok  nemzeti imádságunkként tartunk számon, és így is emlegetünk. Évről évre fontos dátum nekünk a Himnusz születésnapja - ilyenkor még többet foglalkozunk vele, mint egyébként:  1989 óta ilyenkor ünnepeljük a Magyar Kultúra napját is.
Szüleim már korán, kis óvodás koromban elmagyarázták, hogy amikor a Himnusz megszólal, el kell csendesedni és amíg csak szól, szépen, egyenesen kell állni.  Én  ezt sokáig úgy mondtam, vigyázva  állni – számomra csak így volt értelme a szónak, hiszen a vigyázzállásról csak sokkal később hallottam Az  ötvenes-hatvanas években bizony csak igen  ritkán csendültek fel e szép dallamok. Emlékszem, az iskolában még „felsős” koromban is az volt az utasítás ünnepélyes alkalmakkor:  „most pedig hallgassuk meg a Himnuszt”  - persze hanglemezről, és szigorúan csak a  zenét. Az ünnepség végén meg úgyis mindig csak az Internacionálé volt a program (a Szózat helyett), s érdekes: ezt aztán már énekelhettük...
Jó tanáraink azonban gondoskodtak róla, hogy ne csupán felületesen, hanem alaposan  megismerjük és meg is tanuljuk a Himnuszt. Megkövetelték tőlünk, hogy ne csak olvassuk, de értsük is a Kölcsey által felidézett, megrázó képeket "a magyar nép zivataros századaiból".  Az csak természetes, hogy kívülről is meg kellett tanulnunk -  meg is tanultuk, egy egész életre..
Sokszor megemlékeztem már arról, hogy érettségiig minden vakációt a nagyszüleimnél töltöttem, Gyomán. Csöndes, falusi környezet volt ez,  nagyon szerettem nyugalmáért, otthonosságáért. Nem csupán ez volt azonban, amiért olyan jó volt itt lenni, hanem azért a sok hasznos dologért is, amit  az itteni,  egyszerű  parasztemberektől elleshettem,  megtanulhattam. Sokszor jöttek hozzánk idősebb – fiatalabb vendégek. Én főleg az idős bácsiknak örültem, mert tőlük nagyon sok érdekes dolgot lehetett hallani. Örömmel és színesen  meséltek Doberdóról, Isonzóról, a gáztámadásokról, a futóárkokról, és ki tudja még, miről. Nagyon szerettem ezeket a történeteket már gyerekként is.
Egy ilyen alkalommal kérdezte meg tőlem egy nagyon öreg bácsi, hogy tudom-e a nemzet imáját. Meglepő volt a kérdés, mert úgy tudtam,  jól ismerem a legfontosabb imádságokat.  Ő azonban megelőzött, és látva bizonytalanságomat reszkető hangján elkezdte – a Himnuszt. Miközben énekelte, barázdált arcán patakzott a könny…Mi tagadás, akkor kicsit zavarba jöttem, de ezt a szép jelenetet örökre megjegyeztem, miként azt is: a Himnusz a magyar nemzet imája.
Minden vasárnap délelőtt templomba mentünk. Nem mert muszáj volt, nem is érdekből – belső szükséglet volt. Még most is meghatottan gondolok vissza a sok szép egyházi ünnepre, amikor boldogan énekeltük a sok gyönyörű éneket.
Aug. 20-án van Szent István király ünnepe. Ilyenkor az oltáron ott pompázott a parasztember legszebb, legnemesebb áldozata, az új kenyér – nemzetiszínű szalaggal  átkötve!  Ezen az ünnepen  -a mise zárásaként- mindig elénekeltük a Himnuszt. Persze, hogy szépen, fegyelmezetten  állva, de lopva azért körül tudtam ilyenkor nézni, és amit láttam, sosem felejtem el.  Amikor felhangzottak a gyönyörű dallamok, a rengeteg munkában elnyűtt, idős és fiatalabb  emberek  az imára összefont kezüket még szorosabbra  kulcsolták ,  és az arcokon könnypatak  csorgott le – még a férfiakén is. Úgy énekelték a Himnuszt – a  magyar nemzet imáját…(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2015-01-12 09:36:11

kerekes.jpgSosem hittem volna, hogy egyáltalán meg kell ismerkednem vele - mi több: az életem nélkülözhetetlen segítsége lesz, remélem persze, hogy  csak rövid időre.
Amikor belekényszerültem, mi tagadás, egy vicc jutott az eszembe, s nem csak hogy eszembe jutott, de azóta is ez a vicc a mottója ennek a nem túlságosan  vidám helyzetnek, amibe kerültem. Vonakodva bár, de muszájból leírom, hiszen így válik csupán érthetővé a dolog. Tehát: János bácsi sosem ült még repülőn, egyszer azonban alkalma nyílt erre, egy kétüléses gépen. Látva a bácsi félelmét, a pilóta elhatározta: most alaposan megleckézteti őt. Repülés közben először is megbillegtette a gépet, s leste a hatást. János bácsi csak ennyit mondott: gondoltam. A pilóta mind vakmerőbb manőverekbe kezdett, a bácsi ezt is csak így nyugtázta: gondoltam. A repülés végén jött a non plus ultra: a pilóta hanyatt fordította gépét a levegőben, s újból várta a hatást. A bácsi azonban rezignáltan csak ennyit mondott: na, ezt nem gondoltam. A leszállás után, már a földön a pilóta kíváncsian kérdezte meg János bácsit: ugyan mit jelentenek ezek a megjegyzések? A bácsi kész volt a válasszal: tudod fiam, amikor megbillegtettél , én bepisiltem - na, ezt előre gondoltam. Amikor bravúrokat csináltál, én becsináltam - ezt is gondoltam. Amikor viszont fejre álltunk, mindez a nyakam közé folyt - na  fiam, ezt már nem gondoltam volna!
Valahogy így jártam én is a kerekesszékkel. Miután két műtét között az egyik  lábamat egyáltalán nem szabad terhelni, gondoltam, kiíratok egy ilyen alkalmatosságot, hiszen hónapokat az ágyban - ágy szélén tölteni borzasztó volna. Igaz, olvasni, írni ott is lehet, hiszen a gondolatok mindenhol szabadon szárnyalhatnak, a testnek azonban mégis csak börtön egy ilyen helyzet. A kerekesszékkel legalább kimozdulhatok más helyiségekbe, tehetek - vehetek, azzal hízelegvén magamnak, hogy azért hasznos, látványos dolgokat is tudok csinálni. Ezeket a lehetőségeket valóban kicsit megváltásnak  gondoltam.
Azt azonban, hogy mennyire más lesz a világ ebből az aspektusból -a kerekesszékből  nézve- no, azt soha nem hittem  volna. Hogy nehezen vergődök át küszöbökön - hogy alig érem fel a villanykapcsolót, könyvespolcot - hogy szűk helyre nem tudok bejutni - hogy nem tudom egykönnyen kirázni a portörlőt! Nem is érdemes folytatni...
Egészen más lett így az élet, és talán még szomorú is volna kicsit, ha nem törekednék arra, hogy a humoros oldalát nézzem a dolgoknak. Néha bizony kinevetem magam, a saját tehetetlenségemet. Persze, tehetem, hiszen a tervezett új műtét - reményeim szerint - visszaadja majd a mozgás készségét, lehetőségét nekem, így kicsit visszakapom majd a régi életemet is.
Egy azonban bizonyos: a kerekesszékből nézve alaposan átértékeltem a világot, az embereket, és persze, saját magamat is.  A maga nemében páratlan élményekkel lettem gazdagabb, mióta használnom kell  ezt az eszközt. Bizony, önmagában sokszor tehetetlen  az ember, főleg ha ki kell mozdulnia a komfortzónából, gyakran rászorul tehát mások segítségére. Mondhatom, nekem igen jók a tapasztalataim e téren: nagyon sok figyelmet, segítséget kaptam, még  idegen  emberektől is. Olyan valakik segítettek átkelni például egy-egy magas küszöbön, akikről első látásra nem is reméltem volna segítséget. Ez nagyon jóleső érzés. Sokan és kedvesen kérdezték: miben tudnak még segíteni?  És mosolyogtak közben! Mindenesetre gyakran elmondom: ha rajtam múlna, bizony, én mindenkit beleültetnék legalább egy hétre a kerekesszékbe! Ez ugyanis a legjobb módja annak, hogy szembesüljünk saját korlátainkkal, egyúttal megtapasztalhassuk nemcsak gyengeségünket,de az emberi szolidaritás, a humánum erejét és fontosságát is.(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2015-01-03 13:44:45

K__rmendi.jpgA képről  talán kissé szigorúan néz ránk. Én azonban - aki ismerhettem őt-, bátran  tanúsíthatom: nem ilyen volt Lajos. Pontosabban: nem egészen ilyen, hiszen nagyon is életszerető, kedves és barátságos embernek, jó barátnak ismertük és tartottuk őt. Csupán magához volt szigorú és az elvekhez, amelyek kijelölték az ő pályáját és formálták  sorsát, életét.
A '80-as évek eleién ismerkedtünk meg. Akkor még hosszú hajú, kicsit bozontos szakállú, lelkes, ifjú ember volt. Másoktól hallottuk, hogy nagyon tehetséges, és nem utolsó sorban bátor ember. Ezekről persze később magunk is meggyőződtünk, amikor mind jobban és jobban megismertük írásait és véleményét a rendszerről, a Hatalomról. Akkoriban nemigen volt divat ezekkel szembefordulni, csak kevesek tettek ilyet- Lajos azonban ezek közé a bátrak közé tartozott. Sokat féltettük őt bátor hangja és masszív  ellenzékisége miatt - egyszerre  féltettük, de szinte irigyeltük is őt bátorságáért, gerinces helytállásáért. Ráadásul olyan időben viselkedett így Lajos, amikor sokan beadták a derekukat még a legjobbak közül is, és lettek a rendszer, a Hatalom kiszolgálói, sőt besúgói is.
Megismerkedésünk idején is válsághelyzetben volt, hiszen az addigi, Szolnokon a Néplapnál betöltött állását elveszítette. Pátriájában, Karcagon kezdett új életet népművelőként, könyvtárosként, majd pedig gimnáziumi tanárként. Hűsége Karcaghoz példaértékű volt. Sokszor elmehetett volna, hogy fővárosi író legyen, ő azonban sosem engedett a szirénhangoknak. Többször is írt erről, nagyon szépen. A sziki pacsirtához hasonlította megát, aki a mostoha környezet ellenére sem hagyja el a fészkét, hanem kiáll minden nélkülözést, átvészel minden vihart.
Mindig nagyon szerettem olvasni műveit, leginkább a szociográfiái tetszettek akkor - és tetszenek ma is. Friss, jó hangulatú írások ezek, néhol kedvesen szókimondók - amilyenek a parasztemberek a  valóságban, a mindennapokban.
Berekfürdőt különösen nagyon szerette. Tudom, az volt az álma, hogy egyszer -családjával együtt- házat építenek és  bereki lakosok lesznek majd. Nagy szimpátiával figyelte az egyre erősödő bereki önállóságra való törekvést, tudom: szurkolt is nekünk.
   K__rmendi4.jpg
Lajos volt az első, aki az új községnek pezsgő művészeti életet álmodott. Nem érte azonban be az álmokkal, hanem nagyon sokat tett is a megvalósulásért. Nagy tekintélyét és kiterjedt kapcsolatrendszerét felhasználva hívta, szinte csábította  a Berekbe az írókat, költőket és festőket. Nagyon sokakat megnyert az ügynek. Tudom, nagyon örült, hogy egyre többen és többen vesznek részt a tavaszi és őszi művészeti táborokon. Ezek a táborok egy hét gondtalan pihenést biztosítanak a művészeknek, akik cserébe azóta is tollukkal, ecsetjükkel rendre megörökítik a bereki élményeket. Őszinte beszélgetések során kiderült, milyen jó is volt ez a gondolat, hiszen a művészek zöme már akkor sem - és azóta sem-  engedhetett volna meg magának akár csak egy gondtalan hetet is fürdőhelyen. Lajos is rendszeres vendége volt a táboroknak, és bár nem volt álszent ember,  a maga tapintatos, de hathatós eszközeivel mindig elérte, hogy ne történjenek botrányok. Nem állhatta a kicsapongást és részegeskedést, noha ő maga is nagyon derűs, jókedvű, nagyon is szerethető  ember volt.
Az ő révén ismertük meg Győrfi Lajos szobrászművészt is, aki szintén hamar beilleszkedett közénk. Ő nemcsak hogy segített  Lajosnak tovább álmodni Berekfürdő arculatát, de nagyon sokat tett is érte. Kiváló szobrai egyszerre gyönyörködtetnek, és  sok mindenre tanítanak is minket.
Úgy hozta az élet, hogy az önállósodás után a három Lajos (a férjemet is így hívják) szorosan együttműködve álmodták és valósították meg a kultúra bereki felvirágoztatását. Ha Isten engedte volna, beláthatatlanul gazdag és széles ívű lett volna a fejlődés. Körmendi Lajosról azonban sajnos másként határoztak az égiek.
Mindig tudtuk, hogy ő nem teljesen egészséges, hiszen asztma kínozta - többek között ezért is kedvelte a bereki, páradús és tiszta levegőt. Az azonban, ami ezután következett, a legrosszabb álmainkat is felülmúlta: végzetesen beteg lett Lajos. Az elvégzett műtét hála Istennek néhány évvel meghosszabbította ugyan az életét, de aki ismerte őt, láthatta, miként váltakoznak nála a jobb és rosszabb periódusok. Nagyon szurkoltunk neki mindnyájan és nagyon reméltük, hogy ő marad felül a betegséggel vívott küzdelemben.
Soha nem felejtem el: 2004  késő nyarán - ősz elején a társaság után ketten ballagtunk Lajossal, jócskán lemaradva a többiektől, mindketten maródiak. Én is akkor voltam combnyaktörés utáni állapotban, így mi ketten lassan sétáltunk a vacsorázni indulók mögött. Akkor a beszélgetés közepette egyszer csak rám nézett és halkan megjegyezte: tudod, úgy érzem, nem élek már sokáig. Én nagyon megdöbbentem, de csak annyit kérdeztem: úgy érzed, Lajos? Sokkal jobban szerettem és tiszteltem őt annál, mint hogy akár csak el is kezdjem a felszínes, semmitmondó vigasztalást. Nagyon elszomorodtam persze, szavai mély nyomot hagytak bennem. Azon az őszön aztán Lajos pár szóban el is búcsúzott az írótársaktól is, másoktól is.
Később már csak telefonon tartottuk a kapcsolatot, mert rohamosan rosszabbodott az állapota. Még  meg tudta ugyan  érni az új esztendőt, de 2005.  legelső napján, újévkor Lajos eltávozott közülünk. Akkor is, de azóta is mi, a hátra maradottak nagyon árvának érezzük magunkat  az ő  halálával.
Kívánsága szerint a bereki temetőben van a végső nyughelye.
kormendi_l_3.jpg
Akkor írtam ezeket a sorokat:
          alig törtük csak fel az új év burkát,
          s apasztja lelkünket egy új fájdalom.
          a fáradt, beteg test most pihenni tért-
          született fölötte  egy új  kunhalom...
Mivel a férjem hosszú ideig volt a falu polgármestere, mindig fontos feladatnak  - küldetésnek - tartotta folytatni mindazt, amit Lajos elkezdett. Azóta is virágzik az írótábor, amit Körmendi Lajosról neveztek el. A festők is eljönnek, évről évre.
k__rmendi2.jpg
Nagyon sok sor, és egyre több kép van, ami megörökíti a berekfürdői élményeket. Biztosan örülne Lajos, ha megérhette volna szép céljainak virágzását és szárba szökkenését. Nem is mondom, hogy volna- tudom: odaátról is örül ezeknek és onnan segíti a Berekfürdő kultúrájáért végzett munkát, igyekezetet.
Már csak a sírján felállított emlékkőről tekint ránk Lajos. Még halálában is megsimogat azonban  bennünket utolsó üzenete: "Jó volt köztetek..."
kormendi_l_1.jpg
Amióta ez a kő áll, nem tudom eldönteni: vajon inkább szigorúan vagy inkább derűsen néz  ránk. Mindegy - ha szigorúan, ha derűsen, mindenhogy biztatást tükröz a tekintete. Nekünk  pedig manapság nagy szükségünk van erre.(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2015-01-02 22:00:35

Janus.gif
Szilveszterkor az idén is átlépünk majd  Ianus kapuján. Azon a napon, melynek végén az óév átadja helyét az újnak, évről évre mindig eltöprengek: vajon mit is rejteget számomra az elkövetkező új év, és ugyan mit is kívánok, vajon mit szeretnék kapni a ránk köszöntő új esztendőtől. Tudom, a világon nagyon  sokan teszik ezt így, hozzám hasonlóan.
Régen kinőttem már az újévi fogadkozásokból  -  tulajdonképpen nemigen tettem soha olyan fogadalmakat, amelyekről úgyis már jó  előre tudni, hogy teljesíthetetlenek.  Persze az, hogy vajon mit hoz az új esztendő nekem - nekünk, az mégis csak érdekel, foglalkoztat, hiszen azért mégis csak van néhány olyan dolog, amit nagyon nem, vagy igenis, nagyon szeretnék megérni, elérni.
Most, hogy rég túl vagyok életem zenitjén, természetesen már sokkal megfontoltabban gondolkodom, mint régebben tettem. Így mindig azt veszem előre, amit ezután sem, vagyis sosem szeretnék megérni. Mindenek előtt tehát azt kívánom: ne érje házunkat semmilyen kár, sem csapás, sem szégyen az új esztendőben sem. Csakis ezután jöhetnek azok a kívánságok, amelyeket szeretném, ha beteljesülnének!
kiny__jtottk__z.jpg
Az elmúlt évek tapasztalatai bizony, nagyon is megtanítottak arra, hogy legyek csak minél  szerényebb  a jónak, a kellemesnek a kívánásában!  Ezért tehát először is azt szeretném, ha az élet, a Sors csak olyan feladatok elé állítana, amelyekkel meg  tudok birkózni. Ezt nem valami restség, vagy a kényelem szeretete mondatja velem, hanem az elmúlt években - évtizedekben- szerzett meggyőződés és tapasztalat.. Szerencsére Isten pontosan tudja, hogy mennyit bírok el, mennyire vagyok képes, és én  tudom, hogy erőn felül úgysem rak rám terheket. Ha pedig mégis úgy tenne, annak oka van, hiszen ha próbára tesz, bizonyára más célja is van velem.Ha van választásunk, és mi mégis erőn felül vállalunk feladatokat, veszünk vállunkra terheket, tehát megpróbálunk dolgokat túlteljesíteni, az törvényszerűen visszaüt: elfecséreljük testi, szellemi és lelki muníciónkat. Ráadásul ilyenkor esünk bele a mindenkinek megfelelni akarás ördögi csapdájába is, Bizony, sokan vergődnek manapság ebben a csapdában!
Nagyon fontos, hogy ismerjük magunkat, lehetőségeinket, mert így könnyen felmérhetjük: vajon valóban meg  tudunk-e birkózni egyes feladatokkal, kihívásokkal. Úgy hiszem: még mindig könnyebb és hasznosabb  nemet mondani a vállalásnál, mint megszégyenülni a teljesítés kudarcában.
Testi és lelki erőink fogytával sajnos, egyre érzékenyebben leszünk. Ezt annak idején már nagyszüleimen, majd szüleimen is megfigyeltem, most pedig  bizony, napról napra mind  jobban érzem saját magamon is.
k__z.jpg
Kérem tehát Istent, hogy kíméljen meg a túlzott érzékenységtől, mert ez sok fájdalom, és csalódás forrása lehet a jövőben. Nem szeretnék olyan idős emberré válni, aki folyton perben-haragban él környezetével - és egyúttal persze saját magával is... Nagyon fontos emberi erények a szeretet, a jóindulat, a tapintat és a türelem - de ne csak birtokoljuk ezeket az erényeket, hanem igyekezzük sugározni is őket kifelé, a környezetünk felé. Sokszorosan kipróbált, bevált tapasztalat, hogy a jót - főleg ha még meg is osztjuk másokkal- sokszorosan visszakapjuk. Inkább érdemes tehát ilyesmibe energiát  fektetni, mint a erőltetni a kényszeres megfelelést,  ami végül is sehová sem vezet.
10897111_840928582617442_456393055996097502_n.jpg
Én mindenesetre ezen gondolatok jegyében kezdem  majd  el a saját,  2015-es esztendőmet...(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)
                                                                                               

2014-12-23 13:03:24

Karácsony…Mindnyájan nagyon várjuk ezt a szép ünnepet. Sajnos, az idők során   rengeteg  közhely is született vele kapcsolatban,  ezek között ez jár élen: „ a szeretet ünnepe…” Ez a kis elmélkedés arra szeretne rávilágítani: mi  is maradt mára ebből az ünnepből, az ünnep misztériumából. Még jól emlékszem  a régi,  gyermekkori   Karácsonyokra, és bizony, nagyon szívesen   emlékszem vissza rájuk, még 65 éves fejjel is .  Igen, szívesen,  és  bizony,  meghatottan is, sok szeretettel és rengeteg nosztalgiával… Ez persze így természetes,  hiszen  ahogy  életem  napja lassan-lassan a nyugvópont felé közeledik, minden régi dolog valahogy megszépül. 
images_1.jpg
Igen, a régi Karácsonyok.  A  nagyszüleimék egy kis vaskályhával fűtöttek, ami    Karácsonykor mindig  sokkal gazdagabban ontotta hevét.  Ha máskor takarékosan is kellett bánni a tüzelővel, az ünnepen mindig jó meleg volt. A  meleg  szobában  estefelé aztán már ott  állt  minden gyerek álma: a karácsonyfa, telis-tele szaloncukorral. A mai kor szerencsés gyermekei már kényük-kedvük szerint válogathattok a zselés, marcipános, és csak a jó ég tudja, miféle szaloncukrok között.  Az '50-es, '60 években azonban csak egyféle szaloncukor volt:  kőkemény, fogat próbáló.  Az íze sem volt olyan jó –de ki törődött vele!  Nekünk,  gyerekeknek így is ez volt  maga a csoda. Háromféle színű  cukor volt: rózsaszín, fehér  és  barna.  A  rózsaszínűt   puncs-, a fehéret citrom-, a barnát csoki ízűnek  becézték  a gyártók. Az volt az érdekes, hogy évről évre legelőször mindig a barna fogyott el: mindenki azt lopkodta a fáról, és csak azután fogyott a többi.
Hát még   amit a fa alatt kerestünk, és találtunk!  Az ajándékot  akkor  valóban  az  a  betlehemi  Jézuska hozta, akiről tudjuk:  nagy szegénységben, egy istállóban született… Egy kisebb baba, egy könyv, és főleg ruhanemű – hiszen ezekre volt akkoriban a legnagyobb szükség. Egyszerűek voltak tehát ezek az ajándékok, mégis nagy örömet szereztek nekünk. A kis karácsonyfa alatt  hálatelt szívvel  énekeltük  együtt, az egész család  a szebbnél szebb karácsonyi énekeket – amelyeket még ma is tudok és nagyon szeretek. Miután megjött a Jézuska, vacsoráztunk,  ezután pedig folytatódott   a  gyönyörű, bensőséges  Szenteste. Nekünk, gyerekeknek is szabad volt  ilyenkor fennmaradni, amíg csak le nem ragadt a szemünk. Közös kártyázások ,társasjátékok,  mesélések  jelentették   az esti programot  - el nem mulasztottuk volna ezeket semmi pénzért!
Nem véletlenül maradtunk fenn,  hiszen  éjjel  11 óra tájban mindnyájan –mi, gyerekek is- szépen felöltöztünk és készültünk  a templomba, az éjféli misére! Ez koronázta meg igazából a napot, az ünnepet, és s nekünk, katolikus  embereknek  kihagyhatatlan  -kötelességünk? –nem:  igényünk volt arra, hogy Jézus születését  sok más  emberrel közösen ünnepelhessük.
betlehemjo.jpg
A templom hatalmas épület volt, minden fűtés nélküli. Majd ráfagytunk a padra, és ha beszéltünk, vagy énekeltünk,  dúsan göndörödött a szánkból a pára.  Mi, gyerekek különösen nagyon élveztük ezt,  hatalmasakat fújtattunk tehát  - ha kellett, ha nem. Csak szüleink, nagyszüleink rosszalló pillantása szakította félbe ezt az ártatlan szórakozást. Szépen lezajlott a mise, mi közben boldogan énekeltük a szebbnél szebb karácsonyi énekeket:
                        „Krisztus, Jézus született, örvendezzünk,
                         néki öröméneket zengedezzünk…”
vagy a legrégebbi magyar karácsonyi éneket:
                      „Csordapásztorok midőn Betlehemben
                        csordát őriznek éjjel a mezőben....”
Hazafelé megtisztult lélekkel, boldogan tapostuk a mély havat, miközben a házak kéményei békésen pipáltak a téli éjszakában…
Sok évtized eltelt azóta.Én magam is szülő, majd pedig nagyszülő lettem, de a Karácsony  azóta is a legszebb, legkedvesebb ünnep maradt számomra .  Mostanában azonban nagyon sokat gondolkodom egy   sor nyugtalanító  jelenségen. Manapság mi  már sokkal  több pénzzel rendelkezünk, mint régen szüleink, nagyszüleink.  Így az ajándékozási szokások is alaposan megváltoztak.  Önmagában nem volna ez baj, hiszen mindenki nagyon szeret ajándékot kapni, és a szülők is akkor boldogok, ha gyermekeik álmait, vágyait be tudják teljesíteni. Mégis: valami elveszett… Nem tudom, vajon örökre-e, csak remélni tudom, hogy nem.  Rajtunk múlik, hogy feltámasszuk a régi szép, bensőséges ünneplést. A TV-ből, rádióból  egyre ömlik ,  a plakátok is ránk kiabálják:  végy ezt - végy  azt…olcsó, most akciós..csak Neked!! Anyagiasult világunkban sajnos, a fogyasztás, a vásárlás van a középpontban. Az üzletekben, plázákban a mérgezett egérhez hasonlóan rohanó, szinte hipnotizáltan turkáló, vásárló – és nagyon ingerült,  idejekorán kimerült  emberekkel találkozhatunk.Sokszor látni  parázs  veszekedést folytató házaspárokat, ahogy  szinte gyűlölködve rángatják , taszigálják egymást pulttól pultig. Igen, hiszen kezükben ott a hatalmas lista:  ki mit kért –mit rendelt!-  karácsonyra!  El tudom képzelni: ha elérték céljukat  és mindent megvettek, amit kellett (vagy a pénzük fogyott el) – otthon csak lerogynak a legközelebbi székre, és magukban  csöndben elátkozzák az egész karácsonyi mizériát.
karc3a1csony_8.jpg
Erről szólna tehát a Karácsony?  Vásárolni, vásárolni –még azon az áron is, hogy ehhez bizony akár kölcsönt  is  fel kellett venni?
Újra és újra visszagondolok  azokra a régi karácsonyokra, amikor  vonattal ugyan, de mindig igyekeztünk  szeretteinkhez eljutni. Hogy tudtunk örülni az egyszerű ajándékoknak  és azoknak  a jókedvű közös játékoknak is,  amelyek tétje egy-egy szem dió, vagy alma volt csupán! Milyen jó volt aztán a közös látogatás az éjféli misére, utána  pedig  - lélekben megújulva-  ahogy mindenki kedvesen kívánt egymásnak  nem kellemes, hanem  áldott  Karácsonyt!
Tudom, hogy  az Idő mindent megszépít, mint ahogy azt is tudom: egyes dolgok sosem térnek már vissza. Mégis: nem lehetne nyugodtabban, csöndesebben, s főleg bensőségesebben ünnepelni? Jó lenne visszatalálni ahhoz az egyszerű, szegényes kis betlehemi jászolhoz és annak lakójához. Ő koldusszegényen érkezett a földre, de elhozta nekünk a szeretet nagy ajándékát.   Fogadjuk hát méltóképpen  ezt az ajándékot, és osszuk minél  több- és többfelé, hiszen a Karácsonynak ez a lényege, az igazi, a legfőbb ajándéka!  Sokkal gazdagabbá válnánk lélekben, és volna szemünk a szükség, a nyomor meglátására is. Olyan sokan vannak egyedül –vagy ténylegesen, megözvegyülve, vagy pedig társas magányban tengődve…és csak sínylődnek, megkeseredett lélekkel, reménytelenül. Ha  megpróbálnánk  igazán, és őszinte  közeledési szándékkal   kinyújtani egymás felé a kezünket (és nemcsak az ünnepi eufóriában hangoznának el a sztereotip jókívánságok) – nagyon sok mindent  meg tudnánk változtatni magunk körül. Próbálkozzunk:törekedjünk erre…(Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2014-12-08 14:37:10

Csöndes, szemlélődő ember vagyok. Nagyon szeretem megfigyelni a körülöttem zajló dolgokat és szeretek  választ kapni a bennem időről időre megfogalmazódó kérdésekre. Jó dolog felfedezni  az élet törvényeit csakúgy, mint megérteni a dolgok  összefüggéseit.
Leginkább azonban  mégis a mindennapi gondok, tehát az  emberek ügyes - bajos dolgai érdekelnek. Felnőtt életemben, a munkám során  az emberek gondjaival foglalkoztam, eközben mindig igyekeztem odafigyelni mások beszédére, viselkedésére is. Nagyszerű alkalom volt ez aztán arra is,  hogy fokról fokra  megtanuljam érteni a testbeszéd nyelvét...
Nagyon értékes és hasznos dolog megérteni ezt a különleges nyelvet, hiszen jelrendszerét "dekódolva" rendkívül érdekes dolgokat tudhatunk meg az emberi természetről, viselkedésről, egyes személyek tulajdonságairól, kulturáltsági fokáról. Sokan nem is hinnék talán, hogy  a testbeszéd, egy szó, a tekintet vagy egy -  egy gesztus  mennyi mindent elárul. Főleg a tekintetünk képes arra, hogy sokat elmondjon rólunk,  hiszen a száj tud hazudni, de a tekintet soha!
Olyan szerencsés vagyok, hogy három gyermekem után hat unokával is megajándékozott az Ég, így tehát  bőven kivehettem a részem a "babázásból": a gyermeknevelésből és annak  apróbb, néha nagyobb gondjaiból is. Megélhettem, megfigyelhettem  a kicsik értelmének kinyílását és fejlődését. Láthattam és átélhettem,  hogyan szereznek egyre több  és több ismeretet és tapasztalatot, s mondhatom: nagyon élveztem mindezt. Szülőként is érdekes és jó dolog gyermekekkel bánni, csak persze akkor a felelősségünk  sokkal nagyobb. Nagyszülőként aztán már sokkal több öröm van a babák körüli teendőkben, hiszen mi  kedvünkre kényeztethetjük is őket.
82.jpg
Mindennél jobb volt a kezembe venni a kisbabákat, és megcsodálni gyengeségükben is erős mivoltukat, szuverén kis személyiségüket. Ha találkozott a tekintetünk, mindig úgy éreztem: íme, itt egy új kis lélek, egy hófehér, makulátlan lap, amit a Sors, az Élet ír majd tele, Egyúttal átéreztem azonban a  borzongató felelősséget is: vajon én milyen nyomokat hagyok  majd ezen a most még érintetlen, üres papíron?  Hiszen az  én kezem vonásai  is fennmaradnak majd rajta- Isten és ember előtt  letagadhatatlanul. Tudok-e vajon szép, jó és értékes jeleket hagyni lelkükben - ezen az egyelőre még üres papíron?
Kevés rejtélyesebb dolog van a világon, mint a pár hónapos - még beszélni sem tudó- gyermek tekintete. Kifejező, nyugodt, egyúttal rejtelmes és zavarba ejtően határozott, átható ez a tekintet. Mindig a tengerszemek mélysége-tisztasága, titokzatossága jut róla az eszembe.  Van benne talán kis idegenség,sejtelmesség is, amellett sok-sok, génekbe kódolt, messze-messze időkre visszamutató tapasztalat.
l2795056.jpg
Sokszor gondoltam - éreztem úgy, hogy  ezek a csöpp kis emberkék több és nagyobb tudást birtokolnak, mint azt mi, felnőttek egyáltalán el tudjuk képzelni. Generációk ismereteit, az ősök hagyományait....
Vigyázzunk, hogy gyermekeink tekintetét soha ne fátyolozza szomorúság, szorongás, sem hervasztó bizonytalanság! Ez a felnőttek felelőssége, tehát nemcsak a  szülőké,  nagyszülőké, hanem minden felnőtté.. Bizony, nagyon nagy ez a felelősség.  Nem tudok égbe kiáltóbb igazságtalanságot, egyúttal felháborítóbb dolgot elképzelni annál, mint amikor egy gyermek tekintete fájdalmat, megbántottságot vagy félelmet hordoz. (Írtra: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2014-12-01 12:13:22

Galicia014.jpg
Mindig is szerettem a temetőkben sétálni - csak úgy, mondhatni szórakozásképpen. A háborítatlan  csöndben nagyon jó böngészgetni az ódon sírkövek néhol már alig olvasható feliratait, rácsodálkozni a sírjelekre, s közben átélni kicsit az idő múlását..
Ezt a szokásomat tulajdonképpen  a szüleimnek köszönhetem. Már kiskoromban  is nagyon szerettem velük tartani, főleg  Halottak Napján, amikor szépen felöltözve sorra látogatjuk elhunyt szeretteink sírját. Mindig nagyon tetszett a készülődés izgalma, úgy éreztem: valahol, valakik  már nagyon várnak minket. Még ma is orromban érzem az avar, az őszi lombok  fanyar illatát. Szép volt az őszi csokrok kötése, a gyertyagyújtás,  a világítás szokása, és jó volt  az elcsendesedés  az ismerős sírok  mellett. Eközben biztosan én is feltettem azokat a butácska, ám egy gyermek számára nagyon  fontos és izgalmas kérdéseket, amelyeket később az én gyermekeim, unokáim is sorra feltettek. Tehát: hallanak-e most minket a halottak és vajon nem fáznak-e odalenn, a hideg földben? Nemcsak Halottak Napján sétáltunk azonban a temetőkben:néha meglátogattuk az akkor (az ötvenes években) még létező, de szúrós bokrokkal már sűrűn benőtt Hatvan utcai temetőt is, Itt  még eredeti helyén láthattam az ősi debreceni nagyságok: professzorok és jeles polgárok  sírköveit. Szívesen kerestük fel Csokonai  "vasgúláját" is, ahová  ha tehetjük, azóta is gyakran elzarándokolunk.

151d7_csokonai01.jpg
                                   
A  séták során aztán örök időkre megtanultam néhány temetői szabályt is: például hogy oda csak vinni szabad, kihozni azonban soha, semmit  - még egy szál virágot , vagy egy csigahéjat sem.
Nagyon szerettünk ellátogatni a Hősök Temetőjébe is.  Debrecen  nyugati részén fekszik ez a szép kis temető, amely  mára már  emlékhely lett - az idők során teljesen körbenőtte a város..Jellegzetes, kerek kupolás mauzóleuma messze ellátszik, és a lankás, szépen gondozott hantok alatt  több generáció hősi halottai nyugszanak. Gyermekkoromban igen közel laktunk ehhez a kis temetőhöz. Szüleimmel sokat sétáltunk benne, én meg már kicsi gyermekként is különösen szívesen bóklásztam a horpadt sírok között, miközben  apró virágokat, meg csigát gyűjtöttem a szomorú Oroszlánnak, hogy kissé felvidítsam őt. Szép kis csokrokat készítettem, úgy tettem a mancsába, és - ki tudja miért - de biztos voltam benne,  hogy a csigaházaknak ő különösen örül!  Úgyis mindig olyan nagyon szomorú, talán beteg is... A szüleim később aztán elmesélték, hogy Debrecen határában véres csata zajlott le, már réges-régen, és ebben a csatában  a magyarokat maradtak alul. .Nagyon sok magyar honvéd esett el abban a harcban, melynek időpontját később a szobor talapzatáról már ki is tudtam silabizálni: 1849.aug. 2-án. A temető szelíd lejtésű lankáin hosszan-hosszan, egyenes sorokban sorakoznak a kis sírkövek - pont úgy, ahogy katonaéletükben az alattuk nyugvók sorakoztak fel a parancsszóra. Soha nem felejtem el, ahogy később  Édesapám meghatottan mutatott meg  egy sírt, melyben  a felirat szerint három testvér nyugszik. Kis korkülönbség volt csak közöttük, s mindhárman hősi halottak lettek az első világháborúnak. Szép fehér  márvány sírkövükön egymás alatt állnak a tárgyilagos  számok, dátumok - egyben mindhármuk rövid életének története, bizonysága, emléke. A már említettek mellett mást is megtanultam ebben a kis sírkertben.. Még ha gyermek voltam is,, az azért már feltűnt, hogy a párnaszerű sírköveken nem egyformák sem a keresztek, sem  pedig a betűk.. Szüleim magyarázták  aztán el. hogy az általunk megszokott és használt (latin) kereszt a magyar katonák nyughelyét jelzi, míg az az érdekes másik a német katonák sírján  látható. (Honnan is tudtam volna még akkor, hogy ez náluk a hősöknek kijáró Vaskereszt megjelenítése?) Az mindenesetre nagyon furcsa volt, eleget csodálkoztam is rajta: hogy lehet az, hogy németek és magyarok egy helyen vannak eltemetve? Sőt, nyugszanak ott orosz katonák is, hiszen csillagos sírkövet is találtunk, bőven. Édesapám aztán elmagyarázta, s én meg is értettem: a halott ellenség már nem ellenség többé. Ha már sírhalom takarja az egykori harcokban szembenállókat, a halál mindig elhozza a megbékélést.. Tisztelni kell tehát a halott ellenséget is. Gondoljuk csak meg: hány magyar katona nyugszik idegen földben!  Jó arra gondolni, hogy a végső nyughelyen néha-néha talán őket is meglátogatják az ott élők, sőt tán még egy-egy szál virág is jut a sírjukra.

Debrecen__H__s__k_temet__je__Haldokl___oroszl__n.jpg

Halottak Napján is gyakran kimentünk ide, a Hősök Temetőjébe, gyertyát gyújtottunk a hősök emlékezetére, és pár szál virágot is vittünk a sírokra, melyekre akkoriban bizony már nemigen vitt virágot senki.... Én mindig a leginkább besüppedt, szemmel láthatóan gondozatlan sírokat kerestem, azokra  raktam le virágaimat, egy sírra egy-egy szálat csupán, hogy minél több helyre jusson.. Nagyon jó érzés volt ezt így megtenni, ilyenkor mindig valami különös örömet éreztem. A temetőlátogatások végén mindig visszafordulok a kapuban egy pillanatra: pillantásommal búcsút veszek azoktól, akik előttem járnak a nagy úton, s akiket egy napon én is követni fogok majd.
Tudom, hogy sok temetőben  ki van írva a kapura: FELTÁMADUNK, Igen, ezzel az ígérettel talán nem is olyan félelmetes a halál.... Már nem is emlékszem rá, vajon a Honvédtemető kapuján van-e ilyen felirat. Amióta megismertem egy mondást, és inkább ezt tartanám helyesnek kiírni oda:
"DULCE ET DECORUM EST PRO PATRIA MORI!"  vagyis: Édes és ékes dolog a hazáért meghalni! (Írta:Dr.Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

foto.jpg
 

2014-11-17 19:09:12

Ahogy múlik az idő, úgy fakulnak, illetve tűnnek el a múlt ködében az emlékek. Néha azonban - egy-egy jeles nap közeledtével- újra színt kapnak, és egy ideig újra elevenebben élnek bennem.
Elmúlt a nyár, már jócskán benne járunk az őszben, eközben sorra ránk köszöntöttek történelmünk jeles napja.: legelőször is október 6-a. Ez az ünnep a gyász napja: emlékezés a vereségre, az árulásra, nemzetünk szégyenére és hatalmas veszteségeire.. Alkalom is egyben a mártírok koszorújának újrafonására, áldozatuk jelentőségének, fontosságának és nagyságának
újragondolására és méltatására. A hónap végén - ahogy haladtunk az őszben -  azután ismét  emlékezhettünk arra a szépséges, de csak múló álomnak tűnő 13 napra is, az '56-os forradalom eseményeire. Mindig felkavaróak, de nagyon szépek is egyben ezek a napok.....
Az én generációm ugyan a XXI. században él, mi mégis sokkal inkább a XX.század gyermekei vagyunk,hiszen abban nőttünk fel, abban szocializálódtunk. Mi tehát jól tudjuk azt is, hogy milyen  sok dolog van, amire emlékezni kell a tegnapból és a tegnapelőttből  is. A sok - sok év történései között akad, ami bizony takargatni -, netán még  szégyellnivaló  is, de szerencsére azért bőven van olyan esemény, olyan alkalom is, ami méltó az ünneplésre, a büszkeségre. 
Ahogy távolodott  az időben a rettenetes második világháború, valahogy egyre szaporodtak a hősök, a partizánok. Emlékszem, többször is eljöttek  közénk az iskolába, az úttörőcsapat vendégeként idős emberek, az egykori partizánok, hogy az ifjúságot saját példájukkal  buzdítsák, neveljék -  a hazaszeretetre. Ünnepnapokon büszkén feszítettek - az orosz  mintára- rendjelekkel (vagy  csupán jelvényekkel?) zsúfolásig teleaggatott  sötét ruhájukban, s más felnőttekkel együtt azt sulykolták belénk, hogy nekünk róluk kell példát venni.....
Természetesen azóta - hála sok becsületes, jóravaló történész kutatásainak- egyre többet tudunk a régmúlt időkről, így lassan - lassan eloszlik tán majd a hazugság köde is. Az idők során sokan lelepleződtek, némelyek felemelkedtek,míg  mások elsüllyedtek az időben. Idővel  talán mindenki és minden a maga helyére kerül...

__ra.jpg
   
Azóta gyakran, még felnőtt koromban is  sokszor  eszembe jutottak a kis és nagy történelem hősei, Mii tagadás, sokszor elgondoltam: milyen furcsa is,  hogy ahogy múlt az idő,  Isten a tudója, de valahogy ők mind többen és többen  lettek. Persze, van egy közmondás, miszerint  "messziről jött ember olyan nagyot mondhat, amekkorát csak akar". Igen, a messziről jöttek - és ezen egyformán érthetünk nemcsak földrajzi, hanem időbeli távolságot is.
A minden idők  "partizánjai" mellett azért sokan vannak - voltak  a csendes, névtelen közkatonák, akik egyszerűen csak tették a dolgukat, s aztán szép csöndben, egymás után eltávoztak a világból. Sokaknak sem a  neve nem maradt fenn , sem más adatot nem ismerünk róluk. Egyszerűen csak voltak és amikor kellett, cselekedtek,. Ők azok, akik sem rendjelet nem kaptak, sem másfajta elismerést soha, senkitől.

__ratorony.jpg

Vajon mit érdemelt volna például az a törékeny, apró termetű, de kitűnő humorral megáldott  római katolikus szerzetes, aki a börtönben, politikai fogolyként oly sokaknak adta vissza az elrabolt lelki békét és részesítette őket bátorításban, vigasztalásban és feloldozásban?

__rakereszt.jpg
 
Nem tett mást, mint felismerte és kihasználta a tényt, hogy az orosz őrök részben nem értik a magyar szót, másrészt meg már biztosan nagyon unják az ember-őrzés bajos és macerás feladatát. Így engedélyt kért és kapott arra, hogy - folyosótakarítás közben- hangosan  énekelhessen. A szláv füleknek oly mindegy volt, mi hangzik el, tán még örültek is a katonák a váratlan szórakozásnak. Ez a kicsi ember pedig  - valóban dalban mondva el - közölte a foglyokkal, hogy ő római katolikus lelkész. Ha nem tesznek mást, mint magukban, csöndben megbánják bűneiket, ő kész a folyosóról (miközben mossa a mocskos követ, akár felmosóronggyal a kezében is)  feloldozást, bűnbocsánatot adni nekik- tartozzanak bármely felekezethez is. A nóta is hibátlan volt, hiszen nagyon jól passzolt egymáshoz minden: a dallam is, meg a rá  elénekelt 12-es sor is:
"Gyere, Bodri kutyám, szedd a sátorfádat..". - az ismert magyar nóta, egyszer - kétszer, majd utána a felszólítás a bűnbánatra, utána pedig : "Ego te absolvo a peccatis tuis in nomine Patris et Filii et Spiriti Sancti - Amen..." -- a gyónás utáni feloldozás szavai =  Íme most feloldozlak bűneid alól az Atya, Fiú és Szentlélek nevében. Amen...

__raf__ld.jpg                               

Az orosz (vagy kazah, kalmük, tatár, ukrán) őrnek olyan mindegy volt, mi is hangzott el akkor kinn a folyosón. Az egykori, ott őrzött rabok későbbi visszajelzései azonban arról tanúskodnak,  hogy bizony, akkor és ott megrendült lélekkel, egyszerre és boldogan élt a felkínált lehetőséggel hívő és hitetlen, kommunista, katolikus és más vallású ember egyaránt. A folyosót mosó rab Isten megbocsátó irgalmát és gondoskodó szeretetét idézte fel és közvetítette társainak, így a börtön vigasztalansága egy pár percre tovatűnt.
Már rég nincs közöttünk ez a kiváló ember, aki a hivatását ilyen magas szinten, egyúttal ennyi humorral és jósággal volt képes gyakorolni. Úgy tudom,  életében sosem kapott semmilyen elismerést sem egyházi, sem világi hatalmaktól. Remélem azonban, hogy az Élet Ura érdemei szerint jutalmazta meg Őt páratlan és kivételes lelkészi és emberi helytállásáért. (Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2014-11-10 18:35:55

1.JPGNégy lányunokám is van, nem csoda hát, hogy sokat foglalkozom mindazzal a sok kellemes vagy kevésbé kellemes gonddal, amelyekkel óhatatlanul és napról napra meg kell küzdeniük. Jómagam ugyan régen voltam tinédzser (minket még bakfisnak becéztek anno), mégsem felejtettem el ennek a csodaszép, de nagyon nehéz korszaknak a kihívásait, kisebb - nagyobb gondjait.
Minden tini lány nagyon szeretne tetszeni – ez olyan természetes, mint az, hogy a Nap keleten kel föl. Ráadásul olyan korban élünk, amely bizony, sok igényt támaszt a külső megjelenés, a divat követése  tekintetében. A lapok tele vannak a kor ideáljainak  -és hadd tegyem hozzá- igen sovány lányok képeivel. Mi sem természetesebb, mint hogy a tini kislányok ezekhez a cérnaszál – kisasszonyokhoz szeretnének hasonlítani – minden áron. A gond éppen e két szóban rejlik: minden áron.
A leginkább célravezető út a kívánt soványság eléréséhez a diéta, a koplalás, hiszen a cél a manöken - alkat. Sokat hallhatunk  azonban olyan esetekről,  amikor sokan  –fiúk, lányok egyaránt- túlzásba viszik a koplalást, és így beleesnek az anorexia nervosa (kóros nem-evés) csapdájába –ami bizony, már betegség. Ennek oka az úgynevezett testkép – zavar, vagyis a beteg még akkor is kövérnek látja magát a tükörben, amikor már rég nem az… Szegények koplalnak, koplalnak mindaddig, amíg a szervezetükben visszafordíthatatlan folyamatok  lépnek fel,  és már a test károsodása, sorvadása is tapasztalható lesz.  Ha nem avatkoznak be idejében, akkor ez bizony tragikus kimenetelű folyamat: halálhoz vezet.
Óriási a szülők, nagyszülők felelőssége e tekintetben: észre kell venni, és még időben orvoshoz kell fordulni az ilyen problémákkal. Bizony, sok szülő siratja így elveszített gyermekét- nálunk, Magyarországon is!
Szerencsére már megfigyelhető egyfajta pozitív –és mindenképp üdvözlendő- változás a manökenek  megválasztásánál, szerepeltetésénél. Egyre inkább a teltebb idomú modellek a keresettek, így a tinik bálványai már az egészséges, normális kinézetű lányok közül kerülnek ki. Ennek igazán örülök!
Sokszor elmondtam már –most is megteszem-, hogy  a példakép választása --az irreális  testsúlyon kívül-  még milyen buktatókat rejt. A kis- és nagylányok közül legtöbben a  magazinok címlapjain   szereplő lányokhoz szeretnének hasonlítani – csak  éppen nem tudják, hogy ilyen hölgyek a valóságban nincsenek. Régebben a retus volt, ma pedig egy-két kattintás a számítógépen a boldogító eljárás, aminek köszönhetően  máris eltűnik a toka, a kis pocak, és feszes  lesz a bőr…
A mindenáron megfelelni akarás sajnos, egyéb túlkapásokhoz is vezet. Úgy is, mint nagymama, úgy is, mint egykori egészségügyi dolgozó felháborodva tapasztalom, hogy a plasztikai műtéteket egyre fiatalabbakon, már tiniken is elvégzik. Szomorú, hogy sokak kezében a szikét  bizony az anyagi szempontok  vezetik – nagy tisztelet a kivételnek!
Nem akarok senkit sem ijesztgetni, de úgy érzem, hogy szükséges volt megkongatni a vészharangot ebben a témában is. Annyi veszély fenyegeti úgyis tini gyermekeinket, unokáinkat manapság,  nagyon  oda kell  tehát figyelni rájuk.
Ne higgyük, hogy a baj csak másokkal történik meg! (Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)
           

2014-11-15 22:24:50

02_1956_debrecen.jpgCsodálatosan van  az  ember megalkotva. Ha  vissza kell emlékezni  bármire is, nem csupán a konkrét eseményekre  vagyunk képesek emlékezni – sokszor elég ehhez egy hang, egy illat, egy kép, egy benyomás….
Ilyen élményeket, benyomásokat már korán és nagy számban szereztem, méghozzá abban a korban, amit úgy hívunk: az ötvenes évek. Rákosi  Mátyás  neve fémjelzi ezeket a baljós időket. Sok baj, nagyon sok gond nehezedett az emberek vállára ezekben az esztendőkben.
A kor hangulatát alapvetően meghatározta, hogy a boltokban alig-alig lehetett bármit is kapni, és még ahhoz  a pár, alapvető  árucikkhez  is csak többórás, keserves sorban állással  lehetett hozzájutni. Szabályos  riadóláncok alakultak így ki az emberek között. Úgy működött ez a riadólánc, hogy szájról szájra járt a hír: itt és most ezt, most meg azt osztanak –így az emberek szaladhattak az új meg újabb cél,  az új meg újabb sorban állás  felé . Sokan -az előrelátóbbak és tapasztaltabbak- gyakran még kis sámlit is vittek magukkal. Ehhez kapcsolódik az  az emlékem, hogyan is volt, amikor megtudtam, hogy az óvó nénim kisbabát vár. Lélekszakadva rohantam haza, hogy édesanyámmal tudassam: most osztják a kisbabákat. Menjen, szaladjon ő  is, nehogy valahogy lemaradjon a dologról, és mire odaér, már elfogyjanak a babák.  Régóta szerettem volna már én is egy kistestvért. A másik emlékem, ami azt a kort jellemzi, a szülőknek az a nagyon határozott tilalma volt, hogy az utcán senki idegennel nem állhatunk szóba. Ne hagyjuk magunkat faggatni, provokálni  -ha  tehát idegenek kérdeznek minket-, mindig az legyen a válasz: én nem tudom, tessék a felnőtteket megkérdezni.
Volt még egy másik -akkor nagyon furcsa- tilalom is: senkinek nem beszélhettünk arról, hogy mit szoktunk  otthon ebédelni, vacsorázni.  Legyen  csak mindig az a sztereotip válasz: krumplit. Már felnőtt fejjel jöttem rá ennek az okára: azokban az években keményen és szorgalmasan dolgozott az AVO, és a feketevágást -tehát az engedély nélküli disznóvágást- nagyon szigorúan büntették. A Hatalom úgy gondolta,  a gyerekek csak jobban elfecsegik a tilalmas dolgokat is, ha megkörnyékezik őket..
1956. október 23-a számomra nem mondható a szó megszokott értelmében emlékezetesnek, hiszen mindössze hétéves voltam ekkor, kis debreceni iskolás. Azokban a napokban mégis több  olyan sok benyomás, sok különféle hatás ért, amelyeket később –amikor már választ kerestem és találtam a miértekre is- mégis csak 56-os emlékekként raktároztam el.
A Vár utcára jártam zenedébe. Okt. 23-án, ezen a derűs, szép őszi délutánon édesanyám eljött elém, s miközben rám várt,  babakocsiban tolta, sétáltatta  másfél éves öcsémet. Amikor vége lett a zeneórának,  az öcsém  kezében egy szép  kis nemzetiszínű  papírzászló pompázott, amit  -mi tagadás-  én akkor eléggé  megirigyeltem. Bizony, azokban az években már alig találkozhattunk nemzeti színű zászlókkal, sokkal inkább a vörös színűekkel. Édesanyám elmondta, hogy felvonulás van a városban, és ezt a csöpp zászlót egy kedves egyetemista fiatalember nyomta az öcsém kezébe. Nos, ha felvonulás, akkor jó, gondoltam, hiszen az óriási, nagyszabású  május elsejei felvonulásokon  családunk is -akár a többi magyar család akkoriban- mindig  részt vett,  mert részt kellett, hogy vegyen. Nagy felhajtás, közös menetelés, éneklő embertömeg, színes léggömbök, nagy plakátok és számtalan, óriási, elég furcsa arckép. Ez volt a felvonulás.
Most azonban édesanyám igen nyugtalan volt, mert -ahogy később elmondta- látszott, érződött,  hogy  nagyon tüntetés-íze   van  ennek a szerveződő felvonulásnak, már pedig  a Rákosi rendszerben, amelyben éltünk, tüntetni még senkinek sem hozott szerencsét. A történések aztán beigazolták sejtését, mert -mint később kiderült- az ÁVO már akkor délután belelőtt a fegyvertelen,s békésen tüntető  tömegbe, 3-an  életüket is veszítették.  Így -a köztudattal ellentétben-  Debrecenben már 23-án délután magyar vér folyt az utcán. 

56alfold_palota.jpg

Lőnek az ávósok - újságolták tehát rövidesen a szomszédok. Mivel a belvárosban laktunk egy csöndes kis utcában, szüleim rögtön az ablak elé húzták a nagy ruhás szekrényt, nehogy egy eltévedt lövedék bejusson hozzánk. Hiába, még elevenen éltek és működtek is az emberekben  a háborús tapasztalatok, reflexek. Veszélyérzetem nem lévén, ez a hallatlan rendbontás nagyon tetszett nekem, mint ahogy a másik újság is: néhány napig esténként  felöltözve fekhettünk le aludni. Ennek is megvolt a nagyon praktikus magyarázata: ha úgy hozza a sor, hogy le kell sietni  a pincébe, ne kelljen még a ruhákkal is vesződni. Nos, nem hozta úgy, tehát –nagy bánatomra- pár nap után újra  visszaállt a rend. A ruhásszekrény azonban sokáig nem került  még el az ablaktól, mert nagyon közel laktunk a főpostához, ahol idővel komoly tűzharc bontakozott ki.
Jól emlékszem  az emberek felbolydult méhkashoz hasonló, izgatott jövés-menésére, arra az euforikus hangulatra, ahogy a szomszéd nénik, bácsik jöttek és mondták: újra szabad már kezét csókolommal,  jónapottal   köszönni, mert addig az össznépi köszönés a SZABADSÁG volt. Újra volt  olyan megszólítás is, hogy asszonyom, uram –az általános elvtársnő, elvtárs helyett. Még most is emlékszem, milyen gyerekes örömöt jelentett  mindez a felnőtteknek! Még sosem láttam őket ilyen boldognak, felszabadultnak!
Sokan mesélték már, hogy  milyen jó volt ’56-ban magyarnak lenni. Ha ez így nem is fogalmazódott meg bennem, kisgyerekben, de az a hangulat, ami azt a pár napot áthatotta, mindig emlékezetes marad számomra. Akkoriban az örökké  morcos, mindig gondterhelt felnőttek egyenesen, kihúzott derékkal  jártak, és végre, végre  mosolyogtak!
Egy napon –már napokkal később- az uzsonnámat érintetlenül vittem haza. Szüleim persze csodálkoztak ezen, de elmondtam, miért történt így a dolog. Pesten harcolnak az emberek, talán szétlőtték a lakásukat, talán nincs is nekik mit enni –ezért mi sem esszük meg az uzsonnánkat, szolidaritásból.  Az kezdetben persze nem volt  teljesen világos előttünk, gyerekek előtt, hogy tulajdonképpen ki is harcol kivel, mindenesetre azt kisgyerekként  is felértem ésszel, hogy harcolni veszélyes és hősies dolog. Később aztán megtudtuk: bizony, az addig  csak hű barátokként, testvéri népként  emlegetett orosz csapatokkal  harcolnak Pesten. Hogyne, hiszen a rendkívül baljóslatú létszámú orosz utánpótlás éppen Debrecen érintésével özönlött, áradt az ország belseje felé. A felnőttek elmesélték: a szinte temetői csendben, ami akkor a városban volt, vészjósló csikorgással, éjjel és nappal csak jöttek, és jöttek a tankok…

56_1.jpg

Emlékszem, mindenki folyton a Szabad Európát hallgatta. Ez nem volt újság nekem, hiszen családunk férfi tagjai azelőtt is gyakran megcselekedték ezt -csakúgy, mint mások- természetesen kockáztatva vele a sokévi börtönt. Jöttek tehát sokan, jobbnál jobban értesülve. Természetesen eközben Kelet felől egyre csak özönlött a szörnyű orosz tank-áradat, így a jövőt illetően nem lehettek  senkinek sem illúzói... Mégis, időről időre  sokan a jól tájékozottak közül  csaknem megesküdtek rá: most, nemrég mondta be a Szabad Európa, hogy az ENSZ csapatok már ott állnak az osztrák határon, készen arra, hogy most már csakugyan beavatkozzanak, és megsegítsék  a magyarokat. Ma már tudom, illetve mindnyájan tudjuk, hogy a Nyugat akkorra már szépen elintézte a Kelettel a magyar ügyet egyszer, s mindenkorra!
Erre mondják persze a közismert  közhellyel, hogy a remény hal meg utoljára.
Én mindenesetre  mindig  is rendkívül vizuális típusú ember voltam: ha tehát emlegették, lelki szemeim előtt  pontosan felsejlett a kép, ahogy az ENSZ-csapatok katonái  – fegyverüket markolva, a mielőbbi  beavatkozásra készen ott állnak és várnak a magyar határ túloldalán.
56z__szl__.jpg 
Túl a határon, túl az Óperencián…Ilyen kis mozaikokból tudom összerakni azt a freskót, amelyekből  AZ ÉN ’56-OM  végül mindig kirajzolódik. Ez is történelem  - egy szelete a SAJÁT TÖRTÉNELMEMNEK…(Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)                                     

Oldal : 123456789


A J Á N L Ó
www.facebook.com/judit.karaszi

Szélmalom utca 1.
Báránd 4161
(30) 190 0499
www.facebook.com/baranditej/

A háromföld kincse
 kézműves szappanok
https://www.facebook.com/search/top/?q
=h%C3%A1romf%C3%B6ld%20kincse%

14463230_536225823237001_4147946727005158799_n.jpg
BRILL Esküvői ruhaszalon 
https://www.facebook.com/brillszalondebrecen/?fref=ts
www.facebook.com/riegel.cajon/

   talitabanner_1.jpg 
www.talita.hu

S__rr__tiKr__nika.jpg
www.sarretikronika.hu

kaiser.jpg
KARCAG
menu_kaiser.jpg

palinkafozo_2db.jpg
www.palinkafoz-ust.hu