2019. Szeptember 15. Vasárnap Enikő napja van.
Kezdőlap Beköszönő Nagykunság Nagy-Sárrét Hajdúság - HortobágyA nap képe A Farkas család naplója Háromföldi Ki Kicsoda Asszonyok írják Fotoalbum

Jönnek a motorosok
2019-09-03 17:13:48

A XVIII. Motorostalálkozó 2019 szeptember 13 és 15 között Karcagon. 2019. szeptember 13-én már a nyolc órai kapunyitás után beköltözhetnek a látogatók a fesztivál helyszínére, a karcagi Akácliget Fürdő területére.

Asszonyok írják

2015-02-16 19:56:39

Dia1_5.JPGMilyen régen volt - csaknem fél évszázada is már-,  amikor  a tiszteletünkre  szépen feldíszített iskolában,  malomkeréknyi virágcsokrok súlya alatt roskadozva  vonultunk végig a termeken,  miközben büszkén és boldogan énekeltük sorban az ősi diákénekeket, köztük a Gaudeamust ... Ebben a diáknótában áll ez a két sor:  „…post  iucundam iuventutem,  post molestam senectutem / nos habebit humus…”- vagyis: a bohó ifjúság és a nyűgös öregség után minket is magába fogad majd a föld… Énekeltünk,  és mi „latinos” osztály lévén tulajdonképpen értettük is a szöveget, de ugyan ki foglalkozott akkor azzal, mit is mondanak , mit üzennek valójában ezek a gondolatok?  Szépek voltunk,  fiatalok voltunk –kerek volt tehát számunkra a világ.  Ugyan ki gondolt vele, hogy  csak ezután következik  majd az igazi élet -  és csöppet sem nagybetűsen? Nem  indultunk azonban a nagy útra felvértezetlenül: a kis hímzett tarisznyában  sok dolgot kaptunk útravalónak  a hagyományos pogácsa,  pici boros flaska  és fillérke mellé. Helyet kapott itt sok más,   a szem számára láthatatlan, de fontos és értékes útravaló  is:  általános emberi értékek és követelmények - persze nekünk és a mi szintünkön megfogalmazva.  Azt, hogy az idős embereket tisztelni kell, már óvodás korunktól kezdve folytonosan hallottuk, sőt nemcsak hallottuk: szüleink, tanítóink  megkövetelték ennek külső megnyilvánításait is. Előre köszönni,  később ülőhelyünket nekik átadni –és nemcsak a járműveken-  előbb – utóbb  a szokásunkká vált.  Későbbi olvasmány-élményeimből  is az derült ki: mind az ókorban, mind pedig a későbbi korokban az idős embereket mindig nagy tisztelet övezte. A politikai és egyéb döntésekben rendre kikérték tanácsaikat – sok kultúrában volt Vének Tanácsa is.
        kéz_1.jpg                                       
Sajnos, a mostani korban egyáltalán nem ezt tapasztaljuk. A mi nagyszüleink, szüleink sokat szenvedtek háborúktól,   mindenféle politikai  hóbortoktól, változásoktól – és mégis embert neveltek belőlünk, ha sokszor nagyon nagy  nehézségek árán is. Mindent megtettek értünk, semmit sem sajnáltak tőlünk, csak hogy nekünk már könnyebb legyen az életünk.
Vajon mit és mennyit kapnak manapság vissza ebből a sok jóból a megöregedett,  egészségükben, erejükben már meggyengült idős emberek?  Nagyon keveset! Ha már az idős szülő nem tud úgy adni, segíteni, mint azelőtt, ráadásul még  felügyeletre, ápolásra is szorul, nagyon sok helyen egy-kettőre teherré válik a család számára. Akkor aztán beindul a szervezkedés: vajon hová lehetne  „bedugni”  szegényt a még hátralevő életére, pár évére? Elfekvő, szociális otthon….  Ráadásul bemagyarázzák nekik, hogy ott aztán igazán minden kényelmük meglesz, mindenki csak az ő gondolatukat, kérésüket lesi… Igen, meg kell mézezni azt a bizonyos madzagot!  Szegény idős ember egy ideig  talán ellenáll, hiszen neki eddig is elég volt  egy kis sarok, csak hogy a családjával maradhasson.  A masszív rábeszélések,  az erős érzelmi nyomás hatására azonban  előbb – utóbb csak megtörik az ellenállás, és már költöztetik is…
A minap láttam a Retúr c.  magyar filmet. Meg kell mondanom,  sokkoló hatással volt rám. A történet nagyon egyszerű: néhány idős ember –kihasználva, hogy ingyen utazhatnak- utolsó menedékként rendszeresen utaznak  különböző éjszakai vonatokon ,  végállomástól végállomásig. Sokféle embertípust jelenítenek meg, többféle társadalmi rétegbe tartoznak – illetve csak tartoztak, egykor… Ahogy mondani szokás: régen mindnyájan jobb napokat láttak.
__reg.jpg  
Igen széles a paletta. Itt van mindjárt az egykori magyar szakos tanár, aki nemzedékeket tanított meg szépen és jól beszélni magyarul. Az ő útmutatása szerint ismerték meg a gyerekek a magyar és nemzetközi irodalmat. A pék, aki évtizedekig éjszaka kelt, hogy az emberek asztalán reggel már ott illatozhasson a mindennapi kenyér csakúgy, mint más, sokféle finomság. A hegedűművész, aki fénykorában bejárta a világot, és generációk tapsoltak neki,  ünnepelve  kiváló játékát. A katonatiszt, aki hajdan újoncok sokaságát képezte  ki a hadsereg számára. A hivatalnok, aki   már régen nem jár hivatalba- ehelyett  ellopta otthonról 4 éves kicsi unokáját, és a legnagyobb egyetértésben utazgattak együtt vele,  meg a többi sorstárssal, a bácsikkal együtt  - végállomástól végállomásig.
A közös sorsban aztán idővel a bácsik egész kis közösséggé kovácsolódtak: nemcsak egymás sorsát,  történeteit tudják már jól, hanem felismerik a gyerekes nagyzolást,  a lódításokat  is.  Mégis, a beszélgetések során újabb és újabb tragédiák derülnek ki. Sorban hangzik el: megöregedvén ki hogyan, s mennyi idő alatt csúszott le, és sodródott ebbe a marginális helyzetbe. Ott hangzik el az idős tanár szájából: nem is a fizikai nélkülözés a fájó, hanem hogy teljesen elvesztette mások megbecsülését.  Úgy érzi, semmibe veszik,   már rég leírták, és csak fölösleges teherként, kriptaszökevényként kezelik  őket. Utóbbi jelzőt gyakran emlegetve is…  A közös utazások során igazi véd- és dacszövetség alakult ki a bácsik között: még önvédelmi akciókra is készen állnak. A kelletlen utastársak  elhessegetésére kétféle módszer is van: az egyik egy befőttes üvegben hordozott, szuperérett  pálpusztai sajt. Ha ellenség közelít, mindössze le kell csavarni az üveg fedelét – a hatás garantált. A másik produktum egy gipszből gyúrt, szépen befestett, az igazihoz megtévesztésig hasonló mű fekália-kupac. Csak  idejében és ügyesen kell elhelyezni az ülésen – a hatás itt is frenetikus lesz…
Az összeszokott társasághoz az egyik egy állomáson még egy idős úr csatlakozik. Nagyon szimpatikus, így ellene nem kell bevetni egyik fegyvert sem. Elegáns fekete télikabát, szép sötét öltöny –ő még nem viseli magán a lecsúszás stigmáit. Szívesen mesél az életéről, de készséggel meghallgatja mások történeteit is. A történetek között, amelyeket elmesél, van egy nagyon izgalmas is – kész krimi!   Elmondja,  hogyan  vívott  a  b a r á t j a  valóságos küzdelmet, sőt háborút a nyikhaj, s a nyugdíjasok bosszantásában kifogyhatatlan ötletekkel dolgozó postás gyerekkel. A kezdetekkor szépen megkérte a postást, hogy a nyugdíját lehetőleg azonos időben kézbesítse számára – erre aztán elszabadult a pokol. Addig elment a postás gyerek a pimaszságban, hogy megleste:  a  b a r á t j a  mikor ment el 5 percre otthonról, hiszen így már értesítést hagyhatott teljesíthetetlen kézbesítésről. Még véletlenül sem vitte ki neki azonos időpontban nyugdíját  – már csak azért se!  Az útitársak nagy együttérzéssel hallgatták a  b a r á t  kálváriáját, hiszen így vagy úgy,  nagyon ismerős volt nekik is a jelenség: a kitolás, a pimaszság, a másik ember semmibe vétele. Csak arra voltak kíváncsiak, meddig tűrte a  b a r á t   a kiszúrásokat. Új ismerősük aztán azt is elmesélte, hogyan  vett elégtételt a  b a r á t j a a kitolásokért: egy pénzes napon behívta a kölyköt, hogy a sok szívességet méltóképp meghálálhassa neki. A postásgyerek gyanútlanul leült, s az idős úr   b a r á t j a egy odakészített, súlyos ólomkristály vázával  fejbe vágta őt, aztán kulcsra zárta a lakásajtót, és a kulcsot visszadobta a lakásba.
vonat.jpg
Az útitársak körében nagy sikert aratott ez a radikális megoldás. Nem is maga az erőszak tetszett, de egyszer már jó volt azt hallani, hogy végre csak akadt valaki, aki ellenállt, aki megfizetett a rengeteg megaláztatásért. Nem tűrt tovább: huszárosan odacsapott. Ez igen!  Nagyon tetszett a történet, és a  bácsik  lelkesedésükben nem is igen vették észre, hogy útitársuk kiment a fülkéből –bár említette, hogy nagyon megszomjazott a mesélésben, elmegy tehát és iszik valamit. Egyre csak dicsérték a belevaló   b a r á t o t, teljesen felbuzdulva.
Egyszer csak a vonat nagyot döccenve, és főleg: teljesen váratlanul megállt. A bácsik csodálkozva nézték a kinti lótást – futást. Odakinn egyre azt kiabálták: tilos leszállni a vonatról. Azután a kalauz vezetésével hivatalos emberek jöttek, és a fekete kabátos útitársukról kérdezték őket. Kiderült: a vonat alagúton haladt át, és az idegen az alagútban kiugrott a vonatból.
A bácsik csak összenéztek, majd meghatottan, elcsendesedve bámultak maguk elé. Egy pillanat alatt megértették, ki is volt a történetbeli, karakán  barát.. Lám, van hát megoldás… De valóban: ez volna a megoldás??  Kevés szó hangzott el ezután a fülkében a hátralevő úton…
alag__t.jpg
Ha rajtam múlna, bizony, nagyon sokaknak bemutatnám ezt a filmet, hátha felébrednének  rég eltemetett érzések, talán felébredne a régóta szunnyadó lelkiismeret, sőt, vele egy kis szégyen is.  Egy társadalmat minősít,  ahogy az idősebb generációkkal, tehát szüleivel, nagyszüleivel, dédszüleivel  bánik. Vajon mi, magyarok milyen bizonyítványt kapnánk, ha ilyen szempontból  valaha is osztályoznának minket?(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2015-02-08 19:52:33

Dia1.JPGMottó: beszéljünk róla, mert érdemes.
Vajon  mennyire vagyunk őszinték magunkhoz és egymáshoz? Azt hiszem, ezzel a témával már rég adós vagyok, pedig életünk minden szegmensét érinti, áthatja.  A hétköznapok  robotjaiban  éppúgy  ott van ez a kérdés,  mint az ünnepek gyertyafényes – virágillatos – köszöntős  világában. Tehát: beszéljünk róla, mert érdemes…
Folyamodjunk először is   Értelmező Szótárhoz- kíváncsi vagyok,  hogy mit  is közöl   velünk  választott  témánkról. 
Az őszinteség: Igazán átérzett, nem tettetett érzelem, megnyilatkozás.
Milyen tehát az őszinte ember?  Olyan, aki érzéseit, gondolatait nyíltan, kertelés nélkül és az igazsághoz híven közli másokkal. Jó ez a meghatározás, elégedett is vagyok vele. Benne van mindaz, amit elsőre - de még hosszabb gondolkodás után is - a témáról gondolok, gondolhatok. Mégis kényes  ez a téma és nagyon ingoványos a talaj, amikor elkezdjük  körbejárni. Márpedig körbe kell járni - nem is egyszer, hanem sokszor!
Rögtön egy idézetet „vezetek elő”- gondolkodjunk el rajta: „Ha bármit illőképpen adsz elő, nem lehet szó és tett különböző…” (Chaucer) Tehát szavaink és tetteink lehetőleg mindig legyenek szinkronban egymással. Ezzel a bölcs gondolattal - azt hiszem - nem nehéz egyetérteni. Ugyanakkor van  azonban egy magyar közmondás  is:” Szólj igazat, s betörik a fejed!” Nem hiszem, hogy bővebb magyarázatra szorulna a dolog, hiszen biztosan  nagyon sokan megtapasztaltuk már: mennyire igazat szól! Az emberek az életben sok mindent megbocsájtanak egymásnak, azonban  az igazán őszinte szót valahogy nehezen. Hiába mondom, hogy a jó szándék mondatja ezt vagy azt ki velem, már tudom  is a választ: a Pokol kapujához vezető út is jó szándékkal van kikövezve… Ez a kép bibliai mélységeket sejtet, hiszen az őszinteség ősrégi, kényes téma. Ha a Szótár által mondottakra visszagondolok:  e vonzó, szép emberi tulajdonság, az őszinteség vajon  miért van akkor oly sokszor mégis a terhünkre?  Miért szeretünk kényelmesebb, biztonságosnak hitt utakra térni emberi kapcsolatainkban, s miért térünk le gyakran, -s tán könnyen is- az igazság útjáról? Minden ember hiú - ki jobban, ki kevésbé. Ha úgy ismerünk valakit, hogy nehezen tűri a kritikát, az  őszinte, igaz véleményt, ugyan ki fogja az ő haragját, vagy legalábbis  sértettségét kivívni azzal, hogy kíméletlenül őszinte hozzá?  Inkább „csúsztatunk”, mellébeszélünk,a  nagyot bagatellizáljuk, a kicsit felnagyítjuk aszerint, hogy mit is szeretne hallani az érintett. Nem szép, de sajnos, nagyon gyakori jelenség ez az életünkben. Többé-kevésbé mindenkiben ott lakik egy kis Cyrano de Bergerac  (a nagyorrú  lovag) , aki így gondolkodik:
„Magamat bátran kigúnyolom, ha kell, de hogy ezt más tegye –azt nem tűröm el…”  Nem szorul magyarázatra e jelenség, olyan pompásan megfogalmazta nekünk Rostand. Nemcsak a nagyorrú lovagra hasonlítunk azonban néha  a hozzáállásunkkal. Rögtön  eszembe  is jut két "vitéz" katona, a maga utolérhetetlen  nagyotmondásával:  Háry János,  és  Münchausen  báró. Biztosan sokan ismerik őket, hiszen  mára mindkettőjük neve fogalommá vált: a  lódítás, a merész és dicsekvő  túlzások emberei ők. Bizony  nekik sok, XXI. századbeli „kollégájuk „ is van - csak győzzük aztán  a  tüsszentést Igaz is, ha meggondoljuk: vajon   szeretne -e bárki  az  együgyűnek, két ballábasnak  tartott  Svejk bőrébe bújni, ha azzal az  erővel Háry  János is lehet?  Ráadásul ismerjük a közmondást is: „Messziről jött ember bármit mondhat!"  Ezek a hősök  pedig valóban  nagyon  messziről jöttek…     
Füllentésre vagy  elhallgatásra  ösztönözhet  aztán a büntetéstől való félelem is. Főleg gyermekkorban esik ez meg  gyakran  az emberrel, de néha – néha bizony még később is rá kell, hogy fanyalodjunk az igazság elferdítésére. Miért én legyek, aki „jártatja a száját?” Jártassa néha ugye, más is –hiszen Damokles kardjaként függ felettünk: „Szólj igazat, s betörik a fejed…”
A nevetségessé válástól is nagyon félünk mi, emberek, tehát ha nem „gömbölyű” a történet, hát kikerekítjük, vagy  a kevéssé „mutatós” dolgokat szeretjük kedvezőbb színekkel átfesteni. Bizony, kevés olyan ember van (ha már katonákról s egyéb hősökről beszélünk), mint szegény Don Quijote lovag, aki az igazságért, és az általa mindennél jobban tisztelt lovagi erényekért hajlandó kopját törni – a szó szoros értelmében! Őt nem érdekli, ha kinevetjük mesés kalandjaiért, bohókás  áldozatvállalásáért és igazság-kereséséért. Mégis, ha kicsit gondolkodunk,  valahogy az arcunkra fagy a mosoly, mert  rájövünk: ezt a rozoga kis embert igazi lovagiasság, igazi  tisztesség, igazi hősiesség küldi a –képtelennél képtelenebbnek látszó-harcokba, küzdelmekbe.  Tiszta, gyermeki lélekkel keresi a távoli célt.
Dia2.JPG
Az elején megígértem, hogy alaposan körbe fogjuk majd a témát, az őszinteség témáját járni.  Valóban, számos kört leírtunk, amíg több oldalról is körülnéztünk e témában. Azt hiszem,végül is  bátran elmondhatjuk: az őszinteség – nehéz erény. Annak is nehéz, aki tartozik vele –de annak sem könnyű, akinek tartoznak vele. Bizony, hányszor tapasztaljuk meg életünk során: mennyivel jobb megúszni a zűrös dolgokat, mint bajba kerülni az őszinteség miatt!  Előbb vagy utóbb  aztán ugyanis úgyis rendbe jönnek a dolgok. Valóban rendbe jönnek a dolgok? Szintén saját tapasztalatom mondatja velem: nem – nem jönnek rendbe. Figyeljük csak meg ugyanis: ha néha megesik, hogy „csúsztatunk,”, vagyis kissé kikozmetikázzuk a  nem eléggé  kedvező valóságot,egy rövid ideig úgy tűnik, minden rendben van. Mégis: kigyullad bennünk egy kis lámpa, és megvilágítja a csalást, a szépítést. Nagyon hamar megérezzük- mert valahogy muszáj éreznünk, hogy csaltunk. Mindenkinek hazudhatunk - kivéve saját  magunkat!  Ezt  sosem tehetjük  meg büntetlenül! Senki nem kiált ránk határozottabban, és nem szégyenít meg jobban, mint a saját lelkiismeretünk. Éppen úgy , mint amikor Mátyás király igazmondó  juhásza sorra „elpróbálja” a kifogásokat (a hazugságokat) a saját kalapja (saját lelkiismerete) előtt. Minddel „befuccsol” - egy sem állja meg a helyét - a saját lelkiismerete nem engedi sem kibontakozni, sem szárba szökkenni a hazugságot. Kevesen vannak manapság olyan emberek, akik feltétlen igazmondásukról ismeretesek. Ez a világ nem az őszinteségről szól. Ha mégis akadnak azért benne hiteles, igazmondó emberek, hát nagyon meg kell őket becsülni!(Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2015-01-27 13:53:37

Őszintén szólva  eleinte ódzkodtam tőle, amikor az internet berobbant  az életembe.. Nem csoda, hiszen a mi generációnk  régen, a  fatengelyes világban még óriási golyós számológépen tanult számolni, és  a régi ABC-s könyvből olvasni. Nekünk ezek, no meg  a könyvek, illetve a világ, a  környezetünk megfigyelése jelentették az ismeretszerzés forrásait. Tv sem volt, sem okos telefon - még a nem okos is  csak ritka  helyre volt  bevezetve. Mielőtt azonban bárki is elkezdene sajnálni, sietek leszögezni: nagyon szép és tartalmas gyerekkorunk volt. Mi még tudtunk játszani egymással órákon át, míg csak esteledvén kit - kit haza nem hívott az édesanyja. Rengeteg játékot ismertünk, csak úgy repült az idő! Igazából persze én sosem szerettem a zajos játékokat -  sokkal szívesebben olvastam. Mivel saját, otthoni kis könyvtárunknak hamar a végére értem, már 8-9 éves koromban buzgó könyvtár-moly lettem. Emlékszem, mekkora büszkeség töltött el, amikor idővel már édesanyám számára is én vittem haza az olvasni valót - méghozzá a Megyei Könyvtárból. Nagyon szerettem a könyvtárak hangulatát, csöndjét - elbűvölt a könyvek végeláthatatlan sora. Rengeteget olvastam tehát, és néha bizony még az ajánlott  korhatárt  is át- átléptem. Kicsit fáj a szívem, ha visszagondolok: milyen boldog idők is voltak, amikor a könyvek ára még sokkal elérhetőbb volt. Így sokszor egyszerre több könyvvel is gazdagodhattam. Otthon aztán szinte szertartás-számba ment, amikor szétraktam az asztalon új kincseimet, majd  pedig egyenként átlapoztam őket. Azóta is nagyon szeretem az  új könyvek illatát.
internet4.jpg
Az internet térhódításait aztán emiatt sem néztem eleinte jó szemmel. Bántott is, bosszantott is, hogy  amíg én az egész  addigi életemet jószerivel  átolvastam - sokszor a pihenés óráit is meglopva- és akkor jön ez az izé, 1-2 kattintás, és minden információ tálcán érkezik. Minek akkor hát a könyv, minek olvasni?
Eleinte bizony féltettem gyermekeimet is, hogy nem olvasnak majd eleget, nem szerzik meg a szükséges szókincset, műveltséget a könyvekből, nem színesedik és gazdagodik a beszédstílusuk, mert betolakodott életünkbe az internet. Nem tesznek majd szert biztos helyesírásra sem talán - ennek köszönhetően. Azóta persze már elmondhatom: szerencsére a félelmem alaptalan volt, Az idők során persze megváltozott a véleményem, hiszen alapvető: ahhoz, hogy valamit a neten megkeressünk, ismeretekre van szükség. Nem hiábavaló szokás tehát az olvasás, semmivel nem pótolható. Mára aztán már megbékéltem, sőt megtanultam élvezni is az internet áldásait , hiszen nap mint nap használom.  Mi tagadás, eleinte néhány dolog azért csaknem érthetetlen volt a számomra - például nehezen barátkoztam meg a virtualitás fogalmával. Talán ha annak idején több sci-fit olvasok, valamivel könnyebb lett volna ezt megérteni, de ez a műfaj  eléggé távol áll az én érdeklődési körömtől. Az internetes szokásokról  több hasznos információt kaptam gyermekeimtől is - így tudtam például meg, hogy a neten a törölt dolgok bizony nincsenek, és soha nem is lesznek valóban kiradírozva. Felelősség tehát, hogy mit közlünk. mit írunk le.
internet3.jpg
Nagyon könnyű lett a kapcsolat-tartás is a nekem fontos és kedves emberekkel, barátokkal, a családom tagjaival, sőt később már az unokáimmal is. Külön öröm, hogy egykori kedves osztálytársaim  így szintén elérhető közelségben vannak. Aztán meg  - mivel sajnos az ember egyre feledékenyebb, ahogy múlik az idő- ,egy -egy idézet, verssor szerzőjét vagy pontos szövegét  valóban gyorsan meg tudom keresni, pár kattintással.Egy aggályom van csupán:, az internet jóvoltából  mindenkire, tehát a mostani gyerekekre is szűretlenül zúdul a rengeteg információ, lehetőség . Jól tudjuk, hogy manapság már a kisiskolások is mennyire sok időt  töltenek a számítógép  előtt - de vajon  akad-e, aki megtanítja őket okosan válogatni?  A jót, a hasznosat elválasztani a rossztól, a  károstól ?  Hiszen a gyerekek (is) nagyon  kíváncsiak - ami természetes-, csakhogy  a legtöbb felnőttnek manapság  nincs sem elég ideje, sem pedig türelme  velük foglalkozni.
internet.jpg
Néha bizony furcsállom, , hogy egyesek mi mindent megosztanak a világgal, a nyilvánossággal, hiszen "verba volant - scripta manent" (a szó elszáll, az írás megmarad). No, de lelkük rajta - ízlés dolga, ez már valóban magánügy. Én mindenesetre csupán  annyira engedem be az életembe a netet, amennyire jónak látom - vagyis csak módjával.  Így használom tehát a mindennapokban a csodahálót.(Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2015-01-21 08:05:00

kultura_napja_2012.jpgElmúltak a fenyő- és fahéjillatú ünnepek, sőt már a Háromkirályok is rég elballagtak.  Akár át is engedhetnénk magunkat a mindennapok robotjának, ha nem következne egy olyan születésnap, amely minden magyar ember számára  fontos és kedves dátum..                                                            
Nemcsak embereknek van születésnapjuk: 1823-ban, január22-én fejezte be Kölcsey Ferenc  a Himnuszt, amelyet mi, magyarok  nemzeti imádságunkként tartunk számon, és így is emlegetünk. Évről évre fontos dátum nekünk a Himnusz születésnapja - ilyenkor még többet foglalkozunk vele, mint egyébként:  1989 óta ilyenkor ünnepeljük a Magyar Kultúra napját is.
Szüleim már korán, kis óvodás koromban elmagyarázták, hogy amikor a Himnusz megszólal, el kell csendesedni és amíg csak szól, szépen, egyenesen kell állni.  Én  ezt sokáig úgy mondtam, vigyázva  állni – számomra csak így volt értelme a szónak, hiszen a vigyázzállásról csak sokkal később hallottam Az  ötvenes-hatvanas években bizony csak igen  ritkán csendültek fel e szép dallamok. Emlékszem, az iskolában még „felsős” koromban is az volt az utasítás ünnepélyes alkalmakkor:  „most pedig hallgassuk meg a Himnuszt”  - persze hanglemezről, és szigorúan csak a  zenét. Az ünnepség végén meg úgyis mindig csak az Internacionálé volt a program (a Szózat helyett), s érdekes: ezt aztán már énekelhettük...
Jó tanáraink azonban gondoskodtak róla, hogy ne csupán felületesen, hanem alaposan  megismerjük és meg is tanuljuk a Himnuszt. Megkövetelték tőlünk, hogy ne csak olvassuk, de értsük is a Kölcsey által felidézett, megrázó képeket "a magyar nép zivataros századaiból".  Az csak természetes, hogy kívülről is meg kellett tanulnunk -  meg is tanultuk, egy egész életre..
Sokszor megemlékeztem már arról, hogy érettségiig minden vakációt a nagyszüleimnél töltöttem, Gyomán. Csöndes, falusi környezet volt ez,  nagyon szerettem nyugalmáért, otthonosságáért. Nem csupán ez volt azonban, amiért olyan jó volt itt lenni, hanem azért a sok hasznos dologért is, amit  az itteni,  egyszerű  parasztemberektől elleshettem,  megtanulhattam. Sokszor jöttek hozzánk idősebb – fiatalabb vendégek. Én főleg az idős bácsiknak örültem, mert tőlük nagyon sok érdekes dolgot lehetett hallani. Örömmel és színesen  meséltek Doberdóról, Isonzóról, a gáztámadásokról, a futóárkokról, és ki tudja még, miről. Nagyon szerettem ezeket a történeteket már gyerekként is.
Egy ilyen alkalommal kérdezte meg tőlem egy nagyon öreg bácsi, hogy tudom-e a nemzet imáját. Meglepő volt a kérdés, mert úgy tudtam,  jól ismerem a legfontosabb imádságokat.  Ő azonban megelőzött, és látva bizonytalanságomat reszkető hangján elkezdte – a Himnuszt. Miközben énekelte, barázdált arcán patakzott a könny…Mi tagadás, akkor kicsit zavarba jöttem, de ezt a szép jelenetet örökre megjegyeztem, miként azt is: a Himnusz a magyar nemzet imája.
Minden vasárnap délelőtt templomba mentünk. Nem mert muszáj volt, nem is érdekből – belső szükséglet volt. Még most is meghatottan gondolok vissza a sok szép egyházi ünnepre, amikor boldogan énekeltük a sok gyönyörű éneket.
Aug. 20-án van Szent István király ünnepe. Ilyenkor az oltáron ott pompázott a parasztember legszebb, legnemesebb áldozata, az új kenyér – nemzetiszínű szalaggal  átkötve!  Ezen az ünnepen  -a mise zárásaként- mindig elénekeltük a Himnuszt. Persze, hogy szépen, fegyelmezetten  állva, de lopva azért körül tudtam ilyenkor nézni, és amit láttam, sosem felejtem el.  Amikor felhangzottak a gyönyörű dallamok, a rengeteg munkában elnyűtt, idős és fiatalabb  emberek  az imára összefont kezüket még szorosabbra  kulcsolták ,  és az arcokon könnypatak  csorgott le – még a férfiakén is. Úgy énekelték a Himnuszt – a  magyar nemzet imáját…(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2015-01-12 09:36:11

kerekes.jpgSosem hittem volna, hogy egyáltalán meg kell ismerkednem vele - mi több: az életem nélkülözhetetlen segítsége lesz, remélem persze, hogy  csak rövid időre.
Amikor belekényszerültem, mi tagadás, egy vicc jutott az eszembe, s nem csak hogy eszembe jutott, de azóta is ez a vicc a mottója ennek a nem túlságosan  vidám helyzetnek, amibe kerültem. Vonakodva bár, de muszájból leírom, hiszen így válik csupán érthetővé a dolog. Tehát: János bácsi sosem ült még repülőn, egyszer azonban alkalma nyílt erre, egy kétüléses gépen. Látva a bácsi félelmét, a pilóta elhatározta: most alaposan megleckézteti őt. Repülés közben először is megbillegtette a gépet, s leste a hatást. János bácsi csak ennyit mondott: gondoltam. A pilóta mind vakmerőbb manőverekbe kezdett, a bácsi ezt is csak így nyugtázta: gondoltam. A repülés végén jött a non plus ultra: a pilóta hanyatt fordította gépét a levegőben, s újból várta a hatást. A bácsi azonban rezignáltan csak ennyit mondott: na, ezt nem gondoltam. A leszállás után, már a földön a pilóta kíváncsian kérdezte meg János bácsit: ugyan mit jelentenek ezek a megjegyzések? A bácsi kész volt a válasszal: tudod fiam, amikor megbillegtettél , én bepisiltem - na, ezt előre gondoltam. Amikor bravúrokat csináltál, én becsináltam - ezt is gondoltam. Amikor viszont fejre álltunk, mindez a nyakam közé folyt - na  fiam, ezt már nem gondoltam volna!
Valahogy így jártam én is a kerekesszékkel. Miután két műtét között az egyik  lábamat egyáltalán nem szabad terhelni, gondoltam, kiíratok egy ilyen alkalmatosságot, hiszen hónapokat az ágyban - ágy szélén tölteni borzasztó volna. Igaz, olvasni, írni ott is lehet, hiszen a gondolatok mindenhol szabadon szárnyalhatnak, a testnek azonban mégis csak börtön egy ilyen helyzet. A kerekesszékkel legalább kimozdulhatok más helyiségekbe, tehetek - vehetek, azzal hízelegvén magamnak, hogy azért hasznos, látványos dolgokat is tudok csinálni. Ezeket a lehetőségeket valóban kicsit megváltásnak  gondoltam.
Azt azonban, hogy mennyire más lesz a világ ebből az aspektusból -a kerekesszékből  nézve- no, azt soha nem hittem  volna. Hogy nehezen vergődök át küszöbökön - hogy alig érem fel a villanykapcsolót, könyvespolcot - hogy szűk helyre nem tudok bejutni - hogy nem tudom egykönnyen kirázni a portörlőt! Nem is érdemes folytatni...
Egészen más lett így az élet, és talán még szomorú is volna kicsit, ha nem törekednék arra, hogy a humoros oldalát nézzem a dolgoknak. Néha bizony kinevetem magam, a saját tehetetlenségemet. Persze, tehetem, hiszen a tervezett új műtét - reményeim szerint - visszaadja majd a mozgás készségét, lehetőségét nekem, így kicsit visszakapom majd a régi életemet is.
Egy azonban bizonyos: a kerekesszékből nézve alaposan átértékeltem a világot, az embereket, és persze, saját magamat is.  A maga nemében páratlan élményekkel lettem gazdagabb, mióta használnom kell  ezt az eszközt. Bizony, önmagában sokszor tehetetlen  az ember, főleg ha ki kell mozdulnia a komfortzónából, gyakran rászorul tehát mások segítségére. Mondhatom, nekem igen jók a tapasztalataim e téren: nagyon sok figyelmet, segítséget kaptam, még  idegen  emberektől is. Olyan valakik segítettek átkelni például egy-egy magas küszöbön, akikről első látásra nem is reméltem volna segítséget. Ez nagyon jóleső érzés. Sokan és kedvesen kérdezték: miben tudnak még segíteni?  És mosolyogtak közben! Mindenesetre gyakran elmondom: ha rajtam múlna, bizony, én mindenkit beleültetnék legalább egy hétre a kerekesszékbe! Ez ugyanis a legjobb módja annak, hogy szembesüljünk saját korlátainkkal, egyúttal megtapasztalhassuk nemcsak gyengeségünket,de az emberi szolidaritás, a humánum erejét és fontosságát is.(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2015-01-03 13:44:45

K__rmendi.jpgA képről  talán kissé szigorúan néz ránk. Én azonban - aki ismerhettem őt-, bátran  tanúsíthatom: nem ilyen volt Lajos. Pontosabban: nem egészen ilyen, hiszen nagyon is életszerető, kedves és barátságos embernek, jó barátnak ismertük és tartottuk őt. Csupán magához volt szigorú és az elvekhez, amelyek kijelölték az ő pályáját és formálták  sorsát, életét.
A '80-as évek eleién ismerkedtünk meg. Akkor még hosszú hajú, kicsit bozontos szakállú, lelkes, ifjú ember volt. Másoktól hallottuk, hogy nagyon tehetséges, és nem utolsó sorban bátor ember. Ezekről persze később magunk is meggyőződtünk, amikor mind jobban és jobban megismertük írásait és véleményét a rendszerről, a Hatalomról. Akkoriban nemigen volt divat ezekkel szembefordulni, csak kevesek tettek ilyet- Lajos azonban ezek közé a bátrak közé tartozott. Sokat féltettük őt bátor hangja és masszív  ellenzékisége miatt - egyszerre  féltettük, de szinte irigyeltük is őt bátorságáért, gerinces helytállásáért. Ráadásul olyan időben viselkedett így Lajos, amikor sokan beadták a derekukat még a legjobbak közül is, és lettek a rendszer, a Hatalom kiszolgálói, sőt besúgói is.
Megismerkedésünk idején is válsághelyzetben volt, hiszen az addigi, Szolnokon a Néplapnál betöltött állását elveszítette. Pátriájában, Karcagon kezdett új életet népművelőként, könyvtárosként, majd pedig gimnáziumi tanárként. Hűsége Karcaghoz példaértékű volt. Sokszor elmehetett volna, hogy fővárosi író legyen, ő azonban sosem engedett a szirénhangoknak. Többször is írt erről, nagyon szépen. A sziki pacsirtához hasonlította megát, aki a mostoha környezet ellenére sem hagyja el a fészkét, hanem kiáll minden nélkülözést, átvészel minden vihart.
Mindig nagyon szerettem olvasni műveit, leginkább a szociográfiái tetszettek akkor - és tetszenek ma is. Friss, jó hangulatú írások ezek, néhol kedvesen szókimondók - amilyenek a parasztemberek a  valóságban, a mindennapokban.
Berekfürdőt különösen nagyon szerette. Tudom, az volt az álma, hogy egyszer -családjával együtt- házat építenek és  bereki lakosok lesznek majd. Nagy szimpátiával figyelte az egyre erősödő bereki önállóságra való törekvést, tudom: szurkolt is nekünk.
   K__rmendi4.jpg
Lajos volt az első, aki az új községnek pezsgő művészeti életet álmodott. Nem érte azonban be az álmokkal, hanem nagyon sokat tett is a megvalósulásért. Nagy tekintélyét és kiterjedt kapcsolatrendszerét felhasználva hívta, szinte csábította  a Berekbe az írókat, költőket és festőket. Nagyon sokakat megnyert az ügynek. Tudom, nagyon örült, hogy egyre többen és többen vesznek részt a tavaszi és őszi művészeti táborokon. Ezek a táborok egy hét gondtalan pihenést biztosítanak a művészeknek, akik cserébe azóta is tollukkal, ecsetjükkel rendre megörökítik a bereki élményeket. Őszinte beszélgetések során kiderült, milyen jó is volt ez a gondolat, hiszen a művészek zöme már akkor sem - és azóta sem-  engedhetett volna meg magának akár csak egy gondtalan hetet is fürdőhelyen. Lajos is rendszeres vendége volt a táboroknak, és bár nem volt álszent ember,  a maga tapintatos, de hathatós eszközeivel mindig elérte, hogy ne történjenek botrányok. Nem állhatta a kicsapongást és részegeskedést, noha ő maga is nagyon derűs, jókedvű, nagyon is szerethető  ember volt.
Az ő révén ismertük meg Győrfi Lajos szobrászművészt is, aki szintén hamar beilleszkedett közénk. Ő nemcsak hogy segített  Lajosnak tovább álmodni Berekfürdő arculatát, de nagyon sokat tett is érte. Kiváló szobrai egyszerre gyönyörködtetnek, és  sok mindenre tanítanak is minket.
Úgy hozta az élet, hogy az önállósodás után a három Lajos (a férjemet is így hívják) szorosan együttműködve álmodták és valósították meg a kultúra bereki felvirágoztatását. Ha Isten engedte volna, beláthatatlanul gazdag és széles ívű lett volna a fejlődés. Körmendi Lajosról azonban sajnos másként határoztak az égiek.
Mindig tudtuk, hogy ő nem teljesen egészséges, hiszen asztma kínozta - többek között ezért is kedvelte a bereki, páradús és tiszta levegőt. Az azonban, ami ezután következett, a legrosszabb álmainkat is felülmúlta: végzetesen beteg lett Lajos. Az elvégzett műtét hála Istennek néhány évvel meghosszabbította ugyan az életét, de aki ismerte őt, láthatta, miként váltakoznak nála a jobb és rosszabb periódusok. Nagyon szurkoltunk neki mindnyájan és nagyon reméltük, hogy ő marad felül a betegséggel vívott küzdelemben.
Soha nem felejtem el: 2004  késő nyarán - ősz elején a társaság után ketten ballagtunk Lajossal, jócskán lemaradva a többiektől, mindketten maródiak. Én is akkor voltam combnyaktörés utáni állapotban, így mi ketten lassan sétáltunk a vacsorázni indulók mögött. Akkor a beszélgetés közepette egyszer csak rám nézett és halkan megjegyezte: tudod, úgy érzem, nem élek már sokáig. Én nagyon megdöbbentem, de csak annyit kérdeztem: úgy érzed, Lajos? Sokkal jobban szerettem és tiszteltem őt annál, mint hogy akár csak el is kezdjem a felszínes, semmitmondó vigasztalást. Nagyon elszomorodtam persze, szavai mély nyomot hagytak bennem. Azon az őszön aztán Lajos pár szóban el is búcsúzott az írótársaktól is, másoktól is.
Később már csak telefonon tartottuk a kapcsolatot, mert rohamosan rosszabbodott az állapota. Még  meg tudta ugyan  érni az új esztendőt, de 2005.  legelső napján, újévkor Lajos eltávozott közülünk. Akkor is, de azóta is mi, a hátra maradottak nagyon árvának érezzük magunkat  az ő  halálával.
Kívánsága szerint a bereki temetőben van a végső nyughelye.
kormendi_l_3.jpg
Akkor írtam ezeket a sorokat:
          alig törtük csak fel az új év burkát,
          s apasztja lelkünket egy új fájdalom.
          a fáradt, beteg test most pihenni tért-
          született fölötte  egy új  kunhalom...
Mivel a férjem hosszú ideig volt a falu polgármestere, mindig fontos feladatnak  - küldetésnek - tartotta folytatni mindazt, amit Lajos elkezdett. Azóta is virágzik az írótábor, amit Körmendi Lajosról neveztek el. A festők is eljönnek, évről évre.
k__rmendi2.jpg
Nagyon sok sor, és egyre több kép van, ami megörökíti a berekfürdői élményeket. Biztosan örülne Lajos, ha megérhette volna szép céljainak virágzását és szárba szökkenését. Nem is mondom, hogy volna- tudom: odaátról is örül ezeknek és onnan segíti a Berekfürdő kultúrájáért végzett munkát, igyekezetet.
Már csak a sírján felállított emlékkőről tekint ránk Lajos. Még halálában is megsimogat azonban  bennünket utolsó üzenete: "Jó volt köztetek..."
kormendi_l_1.jpg
Amióta ez a kő áll, nem tudom eldönteni: vajon inkább szigorúan vagy inkább derűsen néz  ránk. Mindegy - ha szigorúan, ha derűsen, mindenhogy biztatást tükröz a tekintete. Nekünk  pedig manapság nagy szükségünk van erre.(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2015-01-02 22:00:35

Janus.gif
Szilveszterkor az idén is átlépünk majd  Ianus kapuján. Azon a napon, melynek végén az óév átadja helyét az újnak, évről évre mindig eltöprengek: vajon mit is rejteget számomra az elkövetkező új év, és ugyan mit is kívánok, vajon mit szeretnék kapni a ránk köszöntő új esztendőtől. Tudom, a világon nagyon  sokan teszik ezt így, hozzám hasonlóan.
Régen kinőttem már az újévi fogadkozásokból  -  tulajdonképpen nemigen tettem soha olyan fogadalmakat, amelyekről úgyis már jó  előre tudni, hogy teljesíthetetlenek.  Persze az, hogy vajon mit hoz az új esztendő nekem - nekünk, az mégis csak érdekel, foglalkoztat, hiszen azért mégis csak van néhány olyan dolog, amit nagyon nem, vagy igenis, nagyon szeretnék megérni, elérni.
Most, hogy rég túl vagyok életem zenitjén, természetesen már sokkal megfontoltabban gondolkodom, mint régebben tettem. Így mindig azt veszem előre, amit ezután sem, vagyis sosem szeretnék megérni. Mindenek előtt tehát azt kívánom: ne érje házunkat semmilyen kár, sem csapás, sem szégyen az új esztendőben sem. Csakis ezután jöhetnek azok a kívánságok, amelyeket szeretném, ha beteljesülnének!
kiny__jtottk__z.jpg
Az elmúlt évek tapasztalatai bizony, nagyon is megtanítottak arra, hogy legyek csak minél  szerényebb  a jónak, a kellemesnek a kívánásában!  Ezért tehát először is azt szeretném, ha az élet, a Sors csak olyan feladatok elé állítana, amelyekkel meg  tudok birkózni. Ezt nem valami restség, vagy a kényelem szeretete mondatja velem, hanem az elmúlt években - évtizedekben- szerzett meggyőződés és tapasztalat.. Szerencsére Isten pontosan tudja, hogy mennyit bírok el, mennyire vagyok képes, és én  tudom, hogy erőn felül úgysem rak rám terheket. Ha pedig mégis úgy tenne, annak oka van, hiszen ha próbára tesz, bizonyára más célja is van velem.Ha van választásunk, és mi mégis erőn felül vállalunk feladatokat, veszünk vállunkra terheket, tehát megpróbálunk dolgokat túlteljesíteni, az törvényszerűen visszaüt: elfecséreljük testi, szellemi és lelki muníciónkat. Ráadásul ilyenkor esünk bele a mindenkinek megfelelni akarás ördögi csapdájába is, Bizony, sokan vergődnek manapság ebben a csapdában!
Nagyon fontos, hogy ismerjük magunkat, lehetőségeinket, mert így könnyen felmérhetjük: vajon valóban meg  tudunk-e birkózni egyes feladatokkal, kihívásokkal. Úgy hiszem: még mindig könnyebb és hasznosabb  nemet mondani a vállalásnál, mint megszégyenülni a teljesítés kudarcában.
Testi és lelki erőink fogytával sajnos, egyre érzékenyebben leszünk. Ezt annak idején már nagyszüleimen, majd szüleimen is megfigyeltem, most pedig  bizony, napról napra mind  jobban érzem saját magamon is.
k__z.jpg
Kérem tehát Istent, hogy kíméljen meg a túlzott érzékenységtől, mert ez sok fájdalom, és csalódás forrása lehet a jövőben. Nem szeretnék olyan idős emberré válni, aki folyton perben-haragban él környezetével - és egyúttal persze saját magával is... Nagyon fontos emberi erények a szeretet, a jóindulat, a tapintat és a türelem - de ne csak birtokoljuk ezeket az erényeket, hanem igyekezzük sugározni is őket kifelé, a környezetünk felé. Sokszorosan kipróbált, bevált tapasztalat, hogy a jót - főleg ha még meg is osztjuk másokkal- sokszorosan visszakapjuk. Inkább érdemes tehát ilyesmibe energiát  fektetni, mint a erőltetni a kényszeres megfelelést,  ami végül is sehová sem vezet.
10897111_840928582617442_456393055996097502_n.jpg
Én mindenesetre ezen gondolatok jegyében kezdem  majd  el a saját,  2015-es esztendőmet...(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)
                                                                                               

2014-12-23 13:03:24

Karácsony…Mindnyájan nagyon várjuk ezt a szép ünnepet. Sajnos, az idők során   rengeteg  közhely is született vele kapcsolatban,  ezek között ez jár élen: „ a szeretet ünnepe…” Ez a kis elmélkedés arra szeretne rávilágítani: mi  is maradt mára ebből az ünnepből, az ünnep misztériumából. Még jól emlékszem  a régi,  gyermekkori   Karácsonyokra, és bizony, nagyon szívesen   emlékszem vissza rájuk, még 65 éves fejjel is .  Igen, szívesen,  és  bizony,  meghatottan is, sok szeretettel és rengeteg nosztalgiával… Ez persze így természetes,  hiszen  ahogy  életem  napja lassan-lassan a nyugvópont felé közeledik, minden régi dolog valahogy megszépül. 
images_1.jpg
Igen, a régi Karácsonyok.  A  nagyszüleimék egy kis vaskályhával fűtöttek, ami    Karácsonykor mindig  sokkal gazdagabban ontotta hevét.  Ha máskor takarékosan is kellett bánni a tüzelővel, az ünnepen mindig jó meleg volt. A  meleg  szobában  estefelé aztán már ott  állt  minden gyerek álma: a karácsonyfa, telis-tele szaloncukorral. A mai kor szerencsés gyermekei már kényük-kedvük szerint válogathattok a zselés, marcipános, és csak a jó ég tudja, miféle szaloncukrok között.  Az '50-es, '60 években azonban csak egyféle szaloncukor volt:  kőkemény, fogat próbáló.  Az íze sem volt olyan jó –de ki törődött vele!  Nekünk,  gyerekeknek így is ez volt  maga a csoda. Háromféle színű  cukor volt: rózsaszín, fehér  és  barna.  A  rózsaszínűt   puncs-, a fehéret citrom-, a barnát csoki ízűnek  becézték  a gyártók. Az volt az érdekes, hogy évről évre legelőször mindig a barna fogyott el: mindenki azt lopkodta a fáról, és csak azután fogyott a többi.
Hát még   amit a fa alatt kerestünk, és találtunk!  Az ajándékot  akkor  valóban  az  a  betlehemi  Jézuska hozta, akiről tudjuk:  nagy szegénységben, egy istállóban született… Egy kisebb baba, egy könyv, és főleg ruhanemű – hiszen ezekre volt akkoriban a legnagyobb szükség. Egyszerűek voltak tehát ezek az ajándékok, mégis nagy örömet szereztek nekünk. A kis karácsonyfa alatt  hálatelt szívvel  énekeltük  együtt, az egész család  a szebbnél szebb karácsonyi énekeket – amelyeket még ma is tudok és nagyon szeretek. Miután megjött a Jézuska, vacsoráztunk,  ezután pedig folytatódott   a  gyönyörű, bensőséges  Szenteste. Nekünk, gyerekeknek is szabad volt  ilyenkor fennmaradni, amíg csak le nem ragadt a szemünk. Közös kártyázások ,társasjátékok,  mesélések  jelentették   az esti programot  - el nem mulasztottuk volna ezeket semmi pénzért!
Nem véletlenül maradtunk fenn,  hiszen  éjjel  11 óra tájban mindnyájan –mi, gyerekek is- szépen felöltöztünk és készültünk  a templomba, az éjféli misére! Ez koronázta meg igazából a napot, az ünnepet, és s nekünk, katolikus  embereknek  kihagyhatatlan  -kötelességünk? –nem:  igényünk volt arra, hogy Jézus születését  sok más  emberrel közösen ünnepelhessük.
betlehemjo.jpg
A templom hatalmas épület volt, minden fűtés nélküli. Majd ráfagytunk a padra, és ha beszéltünk, vagy énekeltünk,  dúsan göndörödött a szánkból a pára.  Mi, gyerekek különösen nagyon élveztük ezt,  hatalmasakat fújtattunk tehát  - ha kellett, ha nem. Csak szüleink, nagyszüleink rosszalló pillantása szakította félbe ezt az ártatlan szórakozást. Szépen lezajlott a mise, mi közben boldogan énekeltük a szebbnél szebb karácsonyi énekeket:
                        „Krisztus, Jézus született, örvendezzünk,
                         néki öröméneket zengedezzünk…”
vagy a legrégebbi magyar karácsonyi éneket:
                      „Csordapásztorok midőn Betlehemben
                        csordát őriznek éjjel a mezőben....”
Hazafelé megtisztult lélekkel, boldogan tapostuk a mély havat, miközben a házak kéményei békésen pipáltak a téli éjszakában…
Sok évtized eltelt azóta.Én magam is szülő, majd pedig nagyszülő lettem, de a Karácsony  azóta is a legszebb, legkedvesebb ünnep maradt számomra .  Mostanában azonban nagyon sokat gondolkodom egy   sor nyugtalanító  jelenségen. Manapság mi  már sokkal  több pénzzel rendelkezünk, mint régen szüleink, nagyszüleink.  Így az ajándékozási szokások is alaposan megváltoztak.  Önmagában nem volna ez baj, hiszen mindenki nagyon szeret ajándékot kapni, és a szülők is akkor boldogok, ha gyermekeik álmait, vágyait be tudják teljesíteni. Mégis: valami elveszett… Nem tudom, vajon örökre-e, csak remélni tudom, hogy nem.  Rajtunk múlik, hogy feltámasszuk a régi szép, bensőséges ünneplést. A TV-ből, rádióból  egyre ömlik ,  a plakátok is ránk kiabálják:  végy ezt - végy  azt…olcsó, most akciós..csak Neked!! Anyagiasult világunkban sajnos, a fogyasztás, a vásárlás van a középpontban. Az üzletekben, plázákban a mérgezett egérhez hasonlóan rohanó, szinte hipnotizáltan turkáló, vásárló – és nagyon ingerült,  idejekorán kimerült  emberekkel találkozhatunk.Sokszor látni  parázs  veszekedést folytató házaspárokat, ahogy  szinte gyűlölködve rángatják , taszigálják egymást pulttól pultig. Igen, hiszen kezükben ott a hatalmas lista:  ki mit kért –mit rendelt!-  karácsonyra!  El tudom képzelni: ha elérték céljukat  és mindent megvettek, amit kellett (vagy a pénzük fogyott el) – otthon csak lerogynak a legközelebbi székre, és magukban  csöndben elátkozzák az egész karácsonyi mizériát.
karc3a1csony_8.jpg
Erről szólna tehát a Karácsony?  Vásárolni, vásárolni –még azon az áron is, hogy ehhez bizony akár kölcsönt  is  fel kellett venni?
Újra és újra visszagondolok  azokra a régi karácsonyokra, amikor  vonattal ugyan, de mindig igyekeztünk  szeretteinkhez eljutni. Hogy tudtunk örülni az egyszerű ajándékoknak  és azoknak  a jókedvű közös játékoknak is,  amelyek tétje egy-egy szem dió, vagy alma volt csupán! Milyen jó volt aztán a közös látogatás az éjféli misére, utána  pedig  - lélekben megújulva-  ahogy mindenki kedvesen kívánt egymásnak  nem kellemes, hanem  áldott  Karácsonyt!
Tudom, hogy  az Idő mindent megszépít, mint ahogy azt is tudom: egyes dolgok sosem térnek már vissza. Mégis: nem lehetne nyugodtabban, csöndesebben, s főleg bensőségesebben ünnepelni? Jó lenne visszatalálni ahhoz az egyszerű, szegényes kis betlehemi jászolhoz és annak lakójához. Ő koldusszegényen érkezett a földre, de elhozta nekünk a szeretet nagy ajándékát.   Fogadjuk hát méltóképpen  ezt az ajándékot, és osszuk minél  több- és többfelé, hiszen a Karácsonynak ez a lényege, az igazi, a legfőbb ajándéka!  Sokkal gazdagabbá válnánk lélekben, és volna szemünk a szükség, a nyomor meglátására is. Olyan sokan vannak egyedül –vagy ténylegesen, megözvegyülve, vagy pedig társas magányban tengődve…és csak sínylődnek, megkeseredett lélekkel, reménytelenül. Ha  megpróbálnánk  igazán, és őszinte  közeledési szándékkal   kinyújtani egymás felé a kezünket (és nemcsak az ünnepi eufóriában hangoznának el a sztereotip jókívánságok) – nagyon sok mindent  meg tudnánk változtatni magunk körül. Próbálkozzunk:törekedjünk erre…(Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2014-12-08 14:37:10

Csöndes, szemlélődő ember vagyok. Nagyon szeretem megfigyelni a körülöttem zajló dolgokat és szeretek  választ kapni a bennem időről időre megfogalmazódó kérdésekre. Jó dolog felfedezni  az élet törvényeit csakúgy, mint megérteni a dolgok  összefüggéseit.
Leginkább azonban  mégis a mindennapi gondok, tehát az  emberek ügyes - bajos dolgai érdekelnek. Felnőtt életemben, a munkám során  az emberek gondjaival foglalkoztam, eközben mindig igyekeztem odafigyelni mások beszédére, viselkedésére is. Nagyszerű alkalom volt ez aztán arra is,  hogy fokról fokra  megtanuljam érteni a testbeszéd nyelvét...
Nagyon értékes és hasznos dolog megérteni ezt a különleges nyelvet, hiszen jelrendszerét "dekódolva" rendkívül érdekes dolgokat tudhatunk meg az emberi természetről, viselkedésről, egyes személyek tulajdonságairól, kulturáltsági fokáról. Sokan nem is hinnék talán, hogy  a testbeszéd, egy szó, a tekintet vagy egy -  egy gesztus  mennyi mindent elárul. Főleg a tekintetünk képes arra, hogy sokat elmondjon rólunk,  hiszen a száj tud hazudni, de a tekintet soha!
Olyan szerencsés vagyok, hogy három gyermekem után hat unokával is megajándékozott az Ég, így tehát  bőven kivehettem a részem a "babázásból": a gyermeknevelésből és annak  apróbb, néha nagyobb gondjaiból is. Megélhettem, megfigyelhettem  a kicsik értelmének kinyílását és fejlődését. Láthattam és átélhettem,  hogyan szereznek egyre több  és több ismeretet és tapasztalatot, s mondhatom: nagyon élveztem mindezt. Szülőként is érdekes és jó dolog gyermekekkel bánni, csak persze akkor a felelősségünk  sokkal nagyobb. Nagyszülőként aztán már sokkal több öröm van a babák körüli teendőkben, hiszen mi  kedvünkre kényeztethetjük is őket.
82.jpg
Mindennél jobb volt a kezembe venni a kisbabákat, és megcsodálni gyengeségükben is erős mivoltukat, szuverén kis személyiségüket. Ha találkozott a tekintetünk, mindig úgy éreztem: íme, itt egy új kis lélek, egy hófehér, makulátlan lap, amit a Sors, az Élet ír majd tele, Egyúttal átéreztem azonban a  borzongató felelősséget is: vajon én milyen nyomokat hagyok  majd ezen a most még érintetlen, üres papíron?  Hiszen az  én kezem vonásai  is fennmaradnak majd rajta- Isten és ember előtt  letagadhatatlanul. Tudok-e vajon szép, jó és értékes jeleket hagyni lelkükben - ezen az egyelőre még üres papíron?
Kevés rejtélyesebb dolog van a világon, mint a pár hónapos - még beszélni sem tudó- gyermek tekintete. Kifejező, nyugodt, egyúttal rejtelmes és zavarba ejtően határozott, átható ez a tekintet. Mindig a tengerszemek mélysége-tisztasága, titokzatossága jut róla az eszembe.  Van benne talán kis idegenség,sejtelmesség is, amellett sok-sok, génekbe kódolt, messze-messze időkre visszamutató tapasztalat.
l2795056.jpg
Sokszor gondoltam - éreztem úgy, hogy  ezek a csöpp kis emberkék több és nagyobb tudást birtokolnak, mint azt mi, felnőttek egyáltalán el tudjuk képzelni. Generációk ismereteit, az ősök hagyományait....
Vigyázzunk, hogy gyermekeink tekintetét soha ne fátyolozza szomorúság, szorongás, sem hervasztó bizonytalanság! Ez a felnőttek felelőssége, tehát nemcsak a  szülőké,  nagyszülőké, hanem minden felnőtté.. Bizony, nagyon nagy ez a felelősség.  Nem tudok égbe kiáltóbb igazságtalanságot, egyúttal felháborítóbb dolgot elképzelni annál, mint amikor egy gyermek tekintete fájdalmat, megbántottságot vagy félelmet hordoz. (Írtra: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2014-12-01 12:13:22

Galicia014.jpg
Mindig is szerettem a temetőkben sétálni - csak úgy, mondhatni szórakozásképpen. A háborítatlan  csöndben nagyon jó böngészgetni az ódon sírkövek néhol már alig olvasható feliratait, rácsodálkozni a sírjelekre, s közben átélni kicsit az idő múlását..
Ezt a szokásomat tulajdonképpen  a szüleimnek köszönhetem. Már kiskoromban  is nagyon szerettem velük tartani, főleg  Halottak Napján, amikor szépen felöltözve sorra látogatjuk elhunyt szeretteink sírját. Mindig nagyon tetszett a készülődés izgalma, úgy éreztem: valahol, valakik  már nagyon várnak minket. Még ma is orromban érzem az avar, az őszi lombok  fanyar illatát. Szép volt az őszi csokrok kötése, a gyertyagyújtás,  a világítás szokása, és jó volt  az elcsendesedés  az ismerős sírok  mellett. Eközben biztosan én is feltettem azokat a butácska, ám egy gyermek számára nagyon  fontos és izgalmas kérdéseket, amelyeket később az én gyermekeim, unokáim is sorra feltettek. Tehát: hallanak-e most minket a halottak és vajon nem fáznak-e odalenn, a hideg földben? Nemcsak Halottak Napján sétáltunk azonban a temetőkben:néha meglátogattuk az akkor (az ötvenes években) még létező, de szúrós bokrokkal már sűrűn benőtt Hatvan utcai temetőt is, Itt  még eredeti helyén láthattam az ősi debreceni nagyságok: professzorok és jeles polgárok  sírköveit. Szívesen kerestük fel Csokonai  "vasgúláját" is, ahová  ha tehetjük, azóta is gyakran elzarándokolunk.

151d7_csokonai01.jpg
                                   
A  séták során aztán örök időkre megtanultam néhány temetői szabályt is: például hogy oda csak vinni szabad, kihozni azonban soha, semmit  - még egy szál virágot , vagy egy csigahéjat sem.
Nagyon szerettünk ellátogatni a Hősök Temetőjébe is.  Debrecen  nyugati részén fekszik ez a szép kis temető, amely  mára már  emlékhely lett - az idők során teljesen körbenőtte a város..Jellegzetes, kerek kupolás mauzóleuma messze ellátszik, és a lankás, szépen gondozott hantok alatt  több generáció hősi halottai nyugszanak. Gyermekkoromban igen közel laktunk ehhez a kis temetőhöz. Szüleimmel sokat sétáltunk benne, én meg már kicsi gyermekként is különösen szívesen bóklásztam a horpadt sírok között, miközben  apró virágokat, meg csigát gyűjtöttem a szomorú Oroszlánnak, hogy kissé felvidítsam őt. Szép kis csokrokat készítettem, úgy tettem a mancsába, és - ki tudja miért - de biztos voltam benne,  hogy a csigaházaknak ő különösen örül!  Úgyis mindig olyan nagyon szomorú, talán beteg is... A szüleim később aztán elmesélték, hogy Debrecen határában véres csata zajlott le, már réges-régen, és ebben a csatában  a magyarokat maradtak alul. .Nagyon sok magyar honvéd esett el abban a harcban, melynek időpontját később a szobor talapzatáról már ki is tudtam silabizálni: 1849.aug. 2-án. A temető szelíd lejtésű lankáin hosszan-hosszan, egyenes sorokban sorakoznak a kis sírkövek - pont úgy, ahogy katonaéletükben az alattuk nyugvók sorakoztak fel a parancsszóra. Soha nem felejtem el, ahogy később  Édesapám meghatottan mutatott meg  egy sírt, melyben  a felirat szerint három testvér nyugszik. Kis korkülönbség volt csak közöttük, s mindhárman hősi halottak lettek az első világháborúnak. Szép fehér  márvány sírkövükön egymás alatt állnak a tárgyilagos  számok, dátumok - egyben mindhármuk rövid életének története, bizonysága, emléke. A már említettek mellett mást is megtanultam ebben a kis sírkertben.. Még ha gyermek voltam is,, az azért már feltűnt, hogy a párnaszerű sírköveken nem egyformák sem a keresztek, sem  pedig a betűk.. Szüleim magyarázták  aztán el. hogy az általunk megszokott és használt (latin) kereszt a magyar katonák nyughelyét jelzi, míg az az érdekes másik a német katonák sírján  látható. (Honnan is tudtam volna még akkor, hogy ez náluk a hősöknek kijáró Vaskereszt megjelenítése?) Az mindenesetre nagyon furcsa volt, eleget csodálkoztam is rajta: hogy lehet az, hogy németek és magyarok egy helyen vannak eltemetve? Sőt, nyugszanak ott orosz katonák is, hiszen csillagos sírkövet is találtunk, bőven. Édesapám aztán elmagyarázta, s én meg is értettem: a halott ellenség már nem ellenség többé. Ha már sírhalom takarja az egykori harcokban szembenállókat, a halál mindig elhozza a megbékélést.. Tisztelni kell tehát a halott ellenséget is. Gondoljuk csak meg: hány magyar katona nyugszik idegen földben!  Jó arra gondolni, hogy a végső nyughelyen néha-néha talán őket is meglátogatják az ott élők, sőt tán még egy-egy szál virág is jut a sírjukra.

Debrecen__H__s__k_temet__je__Haldokl___oroszl__n.jpg

Halottak Napján is gyakran kimentünk ide, a Hősök Temetőjébe, gyertyát gyújtottunk a hősök emlékezetére, és pár szál virágot is vittünk a sírokra, melyekre akkoriban bizony már nemigen vitt virágot senki.... Én mindig a leginkább besüppedt, szemmel láthatóan gondozatlan sírokat kerestem, azokra  raktam le virágaimat, egy sírra egy-egy szálat csupán, hogy minél több helyre jusson.. Nagyon jó érzés volt ezt így megtenni, ilyenkor mindig valami különös örömet éreztem. A temetőlátogatások végén mindig visszafordulok a kapuban egy pillanatra: pillantásommal búcsút veszek azoktól, akik előttem járnak a nagy úton, s akiket egy napon én is követni fogok majd.
Tudom, hogy sok temetőben  ki van írva a kapura: FELTÁMADUNK, Igen, ezzel az ígérettel talán nem is olyan félelmetes a halál.... Már nem is emlékszem rá, vajon a Honvédtemető kapuján van-e ilyen felirat. Amióta megismertem egy mondást, és inkább ezt tartanám helyesnek kiírni oda:
"DULCE ET DECORUM EST PRO PATRIA MORI!"  vagyis: Édes és ékes dolog a hazáért meghalni! (Írta:Dr.Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

foto.jpg
 

Oldal : 123456789


A J Á N L Ó
Szélmalom utca 1.
Báránd 4161
(30) 190 0499

A háromföld kincse
 kézműves szappanok
https://www.facebook.com/search/top/?q
=h%C3%A1romf%C3%B6ld%20kincse%
14463230_536225823237001_4147946727005158799_n.jpg
BRILL
Új esküvői ruhaszalon Debrecenben!
 Külsővásártér 3.sz.
Bejelentkezés: 30 412 96 33
Vadonatúj ruhák, mérsékelt árak,
 kedves kiszolgálás!
https://www.facebook.com/brillszalondebrecen/?fref=ts
www.facebook.com/riegel.cajon/

   talitabanner_1.jpg 
www.talita.hu

S__rr__tiKr__nika.jpg
www.sarretikronika.hu

kaiser.jpg
KARCAG
menu_kaiser.jpg

palinkafozo_2db.jpg
www.palinkafoz-ust.hu