2019. Szeptember 20. Péntek Friderika napja van.
Kezdőlap Beköszönő Nagykunság Nagy-Sárrét Hajdúság - HortobágyA nap képe A Farkas család naplója Háromföldi Ki Kicsoda Asszonyok írják Fotoalbum

Kórus születésnap
2019-09-15 19:05:17

145 éves a Sárrétudvari Zagyva László Vegyes Kar (a képen). Ebből az alkalomból kórusfesztivált rendez 2019. szeptember 21-én 16:00-tól Sárrétudvariban

Asszonyok írják

2017-01-17 15:35:49

k__d__s.jpgTegnap késő este, amikor jöttem haza, hatalmas köd lepte el Debrecen utcáit. Hazafelé kódorogtam a kihalt, néptelen utcákon. Egyrészt a ködben élvezet járni, mert titokzatos, nem tudod, mit rejt. Ez benne az izgalmas. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan, mintha egy álomban lépkednél. Féltem is egy kicsit a kihalt utcákon, csak a busz meg néhány autó pislákoló fénye tűnt fel néha. De utána már megszoktam, hogy rajtam kívül nem sok mindenki tartózkodik az utcákon. Ezek után már boldogan mentem a ködben és ezt gondoltam: végre! Végre egyszer lehet cél és irány nélkül haladni néhány lépést a civilizált életben is, amely máskülönben amúgy aggasztóan célirányos. Végre néhány perc egy nagyváros életében, amikor a város átadja magát e különös játéknak, mely kissé félelmetes és veszélyes is. Sokszor elgondolkodom ilyenkor, hogy túl szabályosan élünk. Mintha az embereket tanítani kellene arra, hogy merjék szeretni és vállalni a veszélyt és a rendkívülit. Hiszen az élet olyan, mint a zene. Azt is sokkal inkább érzéssel és ösztönszerűen játsszuk, mintsem szabályok szerint. Néhány veszélyes lépés a ködben különb életérzést ad, mint ezer és ezer biztos, céltudatos lépés a napvilágban. Ilyen pillanatokban, mikor senkivel nem lehet találkozni az utcán, mert az emberek elvesztették a ködsapka alatt személyiségük ismertetőjeleit, végre találkozunk önmagunkkal. Mert maga az élet a legcsodálatosabb tündérmese.(Írta: Kiss Gabriella)

2016-12-23 18:07:49

angyal_kep.jpg-    Kellene egy fa.
-    Drága!
-    Akkor csak egy egészen kicsi.
-    Minek? Mit teszel alá?
-    Nem teszek alá semmit, csak beszívjuk a fenyő illatát.
-    Megzavarodtál?
Az asszony visszavonult a csendjébe. Az ember becsapta az ajtót. Kiment. A gyerekek betolultak, az asszony körül kezdtek hemzsegni:
-    Kellene egy fa.
-    Nincs! – mondta szárazon az asszony.
-    De csak egy egészen kicsi.
-    Minek? Nem tudunk alá tenni semmit.
-    Az nem fontos. Majd körbe álljuk.
-    Drága!
-    Akkor csak egy pár ág.
-    Azzal meg mit kezdünk?
-    Beszívjuk a fenyő illatát.
-    Megzavarodtatok? Feküdjetek le! – szólt az anya.
Csendes szuszogás a kis szobában. Az asszony az emberrel egymásnak háttal és a másik ágyon a gyerekek. Élő kupacok.
Halk suhogás. A kis szobában, a szárnyait össze kellett húzza, hogy elférjen. Fehér ruhája a földet súrolta. Szétnézett. Leltárt készített.
-    Kellene egy nagy fa, vagy csak egy egészen kicsi, csak egy pár apró játék, vagy egy jó vacsora és meleg tűzhely.
… emelte is a varázspálcát, amikor a fejére koppantottak.
-    Na ne! Működj angyalságod szerint! – hallotta az Úr hangját.
Lehajtotta a fejét, angyal szárnyát megrezegtette és pálcájával az asszony és az ember mellkasa felé intett. Azok egymás felé fordultak.
-    Reggel majd megpróbálom – súgta az ember.
-    Elég egy pár ág is. Majd sütök valamit. Az lesz a fa alatt és körbeálljuk. Aludjunk  - szólt az asszony.
-    Tudod te jól is – szólt az Úr. Az angyal szárny-suhogva távozott. (Írta: Anyóka)

2016-12-09 19:27:40

Lad__ny_t__len.jpg....amikor még aranydió sem volt a fákon...Közeledik a karácsony, és ilyenkor mindenki a régi, gyerekkori karácsonyok hangulatát próbálja újra előteremteni, de nem mindig megy. Milyenek is voltak azok a régi karácsonyok?Több Karácsony van mögöttem, mint amennyi előttem. Voltak közte nagyon szépek, felejthetetlenek, voltak szomorúak is, így eszembe jutottak gyerekkorom karácsonyai. Mindenki készül valamilyen módon. Egyesek az ajándékozás ünnepének élik meg, a gyerekek már a reklámokból választanak ajándékot, sokszor a nagymama nyugdíja nem kíséri a plázás kínálatot, szégyenkezve teszi kis, saját készítésű ajándékát a fa alá és már nem is fürkészi kis kedvence csillogó szemeit, valahogy elveszik a sok doboz közt, hisz számára már a fűtött szoba is luxusnak számít, de még adni szeretne szeretteinek valamit. Vannak akik a szeretet és a béke ünnepének tekintik, ezen a napon együtt a család, örülnek egymásnak, és vannak akik szép csendben, magukban élik meg a karácsonyi csodát. Míg kicsik voltak a lányaim, minden Karácsony előtt felolvastam nekik a Gyufaárus kislányt, nem szerették, szomorúnak találták. De szerettem volna bennük tudatosítani, nem jut mindenkinek terített asztal és ajándék a fa alá, vannak szomorú sorsok. Voltak és mindig is lesznek emberek akiknek ez közömbös, szinte meg sem látják a nagy csillogástól, pedig sokszor egy együtt érző szó, egy segítő kéz felér a legcsodálatosabb ajándékkal, két kicsi gyerek szemében pedig ilyenkor lehet látni a összes karácsonyi fénynek a csillogását. Emlékszem, anyuci  vanília illatú konyhájában csodákat tudott varázsolni éjszaka, hogy ne lássam varrta az első babámnak a babaruhát, melyen felfedezni véltem anya jobb időket látott ruhájának darabját. Amikor meggyújtotta a karácsonyfán az első gyertyát, arra a melegségre ami átjárta a lelkemet, melyet csak akkor és ott lehetett érezni. Más idők voltak azok és más karácsonyok. De ahogy az angyalkák elszálltak, maradt a realitás. És már kérni sem kértem semmit, kaptam persze, de amolyan prózai dolgokat. Egyre emlékszem, ami nagy örömet szerzett: amikor ötödikben korcsolyát kaptam, persze amolyan tekerőset, de jó volt az. Nem vágytam rá korábban, de nagyon örültem neki, és akkor még voltak jégpályák, egész télen ott lógtam az osztálytársaimmal. A hó menetrendszerűen megérkezett december elején,meleg,hófehér takaróval borítva a falusi tájat. Vakító napsütésben a fehér takaró borította táj nyugalmat árasztóan giccses volt, de mi imádtuk. Meleg biztonságot adott nekünk. A remek hógolyó csaták emlékeit ma is a szívemben őrzöm. Csak ritkán kellett aggódnunk a fehér karácsonyért. A téli szünet mindig élményekkel telt, melyeknek szinte mindig a hó volt a főszereplője. A Karácsony pedig mindig fehér volt és varázslatosan szép. Szeretetteli, meghitt, alma és dióillatú. Utánagondoltam: angyal, nem angyal...az alapvető különbség az, hogy a gyerekek mit gondolnak, hogy most kapok valamit, vagy hogy kölcsönösen megajándékozzuk egymást, tehát adok én is. Jó, annak idején rajzoltam én könyvjelzőket, mert szerettem rajzolni, de nem értettem, minek, amikor az angyal sokkal különb ajándékokat tud hozni ezeknél. És amíg az angyalt vártam, addig mindig vártam mellé a csodát is, valamit, amit csak egy angyal tud hozni. Ezek azok a dolgok anya, amelyeket Tőled kaptam, és melyeket magammal vittem a felnőtt karácsonyaimba...(Írta: Kiss Gabriella)

2016-12-03 17:54:32

teli_fenyo.jpgAz Óperenciás tengeren túl,  ott ahol a rojtos farkú, csíkos hátú vadmalac se túr, ott ahol már sehova sem vezet út, ott ahol a fenyők égig érnek, ott ahol szél, ha fúj is csak suttogva teszi, ott ahol a fűrész, balta évente csak egyszer szól csizmás ember két kezében, ott lakik és ott is alszik  fenyves  tövén, tűlevélben, gyantaillat vánkosában: December.
  Ha csengő szól, mert végére ér a november, nyújtózkodik, nagyot ásít, útnak indul december. Tudja jól, hogy nem siethet, minden nap csak egyet léphet, hogy megérkezzen éppen akkor, zsákjában a karácsonnyal, mikor kell.
  De ott, az Óperenciás tengeren túl,  ott ahol a  rojtos farkú, csíkos hátú vadmalac se túr, ott na és ahol már sehova se vezet út, köves földön, mohás ágyon, gyámoltalan, csenevészke, épp, hogy most egy araszka fenyő bébi nőtt a gazban. Nem láthatta az eget, mert a nagyok körbe fogták, fúvó széltől is megóvták, tűző naptól eltakarták. Ám most, hogy szólt a csengő hangja és suttogva ment ágról gallyra, próbálgatta hátha érti, hátha hallja, amit ott fenn a magasban nénje és testvér bátyja és a fenyők nagy családja suhogva küld ágról-ágra, hogy nemsokára közeledik, megérkezik a Karácsony.
  Nézett jobbra, nézett balra, gyenge ággal kapaszkodva – Majd, ha itt lesz, biztos látom, csak mondjátok, hogy felismerjem, milyen is az a Karácsony!
Büszke, sudár, nagy testvérek lehajoltak, hozzáértek, közülük is a legvénebb kezdte halkan, éppen súgva:
- Figyelj kicsim, gyenge társam, csak hírből tudom, mert nem láttam. Közülünk egy deli társunk, mindig elmegy, minden évben, de vissza nem jött soha egy sem, csak fúvó széllel mind üzente:
- Gyönyörű volt és megérte!
Az Óperenciás tengeren túl,  ott ahol a rojtos farkú, csíkos hátú vadmalac se túr, ott ahol már sehova sem vezet út, oda azért minden évben, úgy decembernek közepében, nagy csizmában, nagyot lépve fenyőér megy minden évben egy ember. Ahogy beér az erdőbe, fenyőerdő közepébe, épp hogy lépne jó nagyot, de lenn a köves földön, moha ágyon felkiált egy csenevészke, épp hogy kinőtt kis fenyőcske.
- Jaj! Nehogy rám lépj! Ágam törne!
- Ó, te kicsim! Ó, te, Ó, te – Jaj dehogy, dehogy. Nem taposok.  Ágacskádra, majd vigyázok.
Csizmás ember földig hajolt, óvatosan, két tenyérrel, mohás földdel a kicsikét kiemelte, tarisznyába nagy vigyázva beletette. Indult haza nagy sietve és puha földbe, társak közé a kertjébe elültette.
  Mert addig a kis fácska kéklő eget, fénylő napot, éjszakában száz csillagot, fenn az égen kerek holdat, fényességet sose látott. Tűleveles két kis ágát meglengetve így kiáltott:
- Most már értem! Most már látom! Ez volna hát a karácsony?!
Lép December huszonhármat. A kis fenyőnél épp megáll, majd megsimítja, szól is neki:
- Várj egy napot! Ha elhagyom a huszonhármat, fordulj oda, nézd a házat! Benn egy sudár, deli társad, mind körbe állja a sok ember énekszóval, szeretettel, ága között gyertya, díszek, pici jászol, benne szalma, szalma között kis Jézuska. Ha meglépem a huszonnégyet és ha este sötétség lesz és felgyullad az égi csillag, akkor bontom ki a zsákom és minden szívben – majd meglátod -, megérkezik a Karácsony. (Írta: Anyóka)

2016-10-20 11:08:47

B__kkszent___sz.jpgOktóberi reggel van. Könyökölve szemlélődök az ablakban pár percig. Lassan lépked a Nap az égen. Fénye van, de ereje kevés.  A Lőrinc-hegy kopasz lejtőjén legel egy aprócska birkanyáj. Komótosan egyszerre mozdulnak. Harapják a megsárgult őszi füvet. Szemben, a hegy oldalán az egymásra rakott piros háztetők kéményeiből már füstzászlókat lenget a szél. Jobbra, távol a Kis-dél lankás aljában két ló szemléli egykedvűen a völgyet, A Lófő-tisztás felől beszivárog a köd.

Ahogy ballag a Nap feljebb-feljebb felerősíti a színeket. Mint a méz ömlik a fákon a sárga szín. Őszül az erdő, de még nem fehérre. Előtte a legszebb báli ruháit veszi fel: a vöröset, a sárgát, a narancsot és végül a rozsda színűt. Táncba küldik a fák a széllel a leveleiket. Húzza a talpalávalót a völgyben a kis harang: giling-galang, giling-galang, giling-galang. Megy a szédült tánc. Az elfáradtakat a szél a földre ülteti. Vastagszik az avar halma, míg egyszer csak pőrén őrzik a fák a hegyet.

Koppan a kertben az érett dió a földön. Mellé huppan halkan a kincse-vesztett kupacs. Kinyílik egy megkésett szellőrózsa. Megtévedt darázs dong egy elfonnyadt muskátlin. Rozsdásodik a rózsa vöröse. Földre hull a madárbirs bokor lángoló levele, csak a piros bogyók ülnek az ágon. Meghalkul a madarak éneke. Zúgnak a fűrészek a kertek felől. Szaporodik a télire felrakott tűzifák sora.

Rápillantok a mogyoróbokorra mielőtt becsukom az ablakot. A kopasz ágakon már ott hintáznak a telet túlélő barkák és rajtuk a biztató ígéret:

Csak tarts ki! Itt jövőre is lesz tavasz! (Írta: Anyóka)


2016-10-07 21:43:13

sz__ret.jpgAz egyik ismerősöm oldalán láttam fotókat minap a szüretről. A kicsi lánya épp a leszedett szőlőt tapossa. Mosolygós szőlőbe, mosolygós kislány, aki beletáncol a széttaposott bogyókba, ebből kell mosolygós bort létrehozni. Aranyló sárga szín, vöröslő fények, lassú eső, hulló falevél, édes szőlő. S már látom is magam előtt a terített asztalon a dús szőlőfürtöktől domborodó tálat. Peregnek előttem az őszt idéző képek, s eszembe jutnak a gyerekkori szüretek is.
Gyermekkoromban édesapámnak volt egy darabka szőlője. Mit ne mondjak, azért munka volt rajta bőven, de mi gyerekek, derekasan kivettük belőle a részünket. Édes szőlőleve kicsordult a számon, szüretelők beszéde, mint zsongató hang kavalkád, az előre elcsent kalács finom íze, ez mind-mind egyszerre van most jelen. Gyereknek kell más? Feszülő karral húztam a prést én is, persze már amennyire bírtam. Igaz, hogy mindig reggeli után indultunk a szőlőbe, de mihelyt az öreg diófa alá értünk valahogy rögtön a kosárban kutakodtunk az öcsivel. Pedig csak kenyér, szalonna meg víz volt benne. A hozzávaló paprika paradicsom hagyma, ott bújt a tőkék között.. Talán a jó levegő az akácillat a vadgerle búgása tette, máig nem tudom, de kint a szőlősben mindig éhesek voltunk. Ezenkívül erősek és egészségesek. Megismertük az árokparton a vízi mentát, kakukkfüvet, kamillát. Megtanultuk, hogy akkor kell szedni, amikor a legmelegebben süt a nap. Mindig későn feküdtem le, mint az öregek. Ez a szüret, az öröm szürete volt, nekem gyereknek. Hát ettől édes a must, pontosabban a szüret minden pillanata, amely elevenen él az emlékeimben. Aztán felnőtt lettem, a szőlőskertet, mely valamikor a miénk volt, legutóbb, mikor ott jártam a Tisza partján, már nem találtam. Csak a néhai sorok között véltem felfedezni a régi öreg diófát. Sokat tudnék még mesélni a diófa alatt elköltött reggelikről, finom kalácsokról, parázsban sült krumplikról, a szüretek vidám hangulatáról, az édes mustról...de azóta kakukk is hiába kiabál, csak a vízi menta nő, azóta is rendületlenül....(Írta: Kiss Gabriella)

2016-07-27 14:52:06

M__rkus_Juci.jpgSok minden megváltozott. Ebben a sarki házban Irénke néni lakott (errefelé minden néninek kicsinyítő képző volt a keresztnevéhez csatolva). Két éves lehettem, amikor meggyet nyújtott be nekem a kerítés lécei között. Anyunak kis híján megállt a szíve, ahogy meglátta a „véres” kis ruhámat. Az asszony majd húsz éve halott, a házikó pedig azóta is üresen áll. Az örökösök nem tudnak megegyezni a jussukon.
De a zug többi házában sem lakik már senki a régiek közül, leszámítva Icuka nénit, aki viszont simán elmegy mellettem az utcán. A férje, Béla bácsi nem sokkal apám után halt meg. Minden nap egyetlen egy zsemléért karikázott el a kis boltba, és boldogan hozta haza Icukának.
A Zrínyi utca bal első háza az egyik általános iskolai osztálytársam nagyanyjáé volt. Azt beszélik, kitagadta a kisebbik lányát, mert az váláskor a férjénél hagyta a közös gyereket, de csak azért, mert a papa mindenféle földi jót meg tudott adni a lurkónak. Itt sem lakik most senki. A szembe szomszédék Sanyikája viszont állandó játszópajtásom és ovis társam volt, egy személyben. Mellettük Imre lakott, akivel együtt jártunk KRESZ tanfolyamra. Nemrégiben részegen elaludt a szalmakazalban, és rágyulladt a ház. Egyszer láttam őt azóta, emberhez nem méltó égési sérülései vannak.
Pár házzal odébb mégis csak fölriasztja a lányomat két nagy farkaskutya. Ki kell tolnom a babakocsit a kövesútra. Visszaalszik. Csak megijedt. Ennek a sarki háznak a színes virágszirmaiból főztünk levest Beával, ránk is pirított a néni, de hiába. Bea sincs már azóta. Vagyis dehogy nincs! Csak éppen Amerikában él. És az általa feladott csomagokat sűrűbben látom, mint őt.
Az utca végén egy mérhetetlenül gonosz ember lakott, egy bizonyos Lajos bácsi. Engem mindig seprűnyélből alakított sorompóval állított meg, amikor az ebédért bicikliztem a malom felé. Egyszer apu talált rá az utcán. Akkor már haldoklott. Szürke páncéllá állt össze rajta a koszos trikó.
Itt a Vasút utcán annyira erős a nap, hogy egy pelenkát kell fogatnom a babakocsi ekhójához. Pici még a lányom, nagyon bántja a szemét ez a fény. Nekem meg csurog a számba a fényvédő nappali krém.
Na igen, a malom. A rizshántoló malom. Ahol a szüleim húzták le az életüket. A minap mondta egy ismerős anyunak, hogy manapság már nem érdem, ha valaki végig ugyanazon a munkahelyen dolgozott. Szerintem meg az.
A vasútállomáson jártam talán legtöbbet, az itt töltött évek alatt. Főiskolás koromban még forgatókönyvet is írtam róla, de már csak egyetlen jelentre emlékszem; apu áll a peronon, én pedig a távolodó vonatablakból integetek neki, amíg csak látom. És közben szól az Apám hitte, Zorántól. Hatásvadász képsor, de pontosan így történt.
Most felsír a lányom. Teával kínálom, mosolyog, de nem fogadja el. Haladunk tovább. Sejtelmem sincs, fognak-e neki bármit is jelenteni gyermekkorom legfontosabb szereplői és színhelyei. Nem lehet ezt elmesélni, talán nem is kell. Ez úgyis csak a saját, belső mozim. Mégis nyugtalanító az érzés; vajon át tudom-e neki menteni ezt az egész emlékhalmazt. Közben már én sem tudom, merre lehet az apai nagyszüleim sírja. Attól tartok, így múlik el a világ dicsősége.
Sok minden megváltozott. A gyerekkorom legtöbb résztvevője odavan. Hála Istennek édesanyámhoz még haza tudok jönni. De egyszer ő sem lesz többé. Aztán meg én sem.
Nem, nem! Nem ez a jó irány. Most kell megragadni és visszafordítani a pillanatot. Most azonnal. Mert van értelme, igen, volt értelme, komoly, mindent felülíró értelme volt annak, hogy 37 éve, 18 óra 30-kor világra jöttem: a lányom megszületését ünneplem a mai napon.
Hazaérkeztünk. Betolom a babakocsit a házba. Anyu már vár bennünket. Tea, vajas pirítós, ahogy régen, ahogy azóta is mindig. Együtt vagyunk. Ez most jó. Ez jó most nagyon.(írta: Márkus Judit, forrás:facebook.com/markusjudithivatalos)

2016-07-01 07:53:09

B__kk.jpg Megyek az úton az erdő felé. Elhagyom az utolsó házat. Hajnali csend. Az erdő némaságaba simul bele a madarak szimfóniája. Kövek perdülnek ki a talpam alól. Sovány az út bőre. Azt mondják ez a föld itt követ terem. Fellépek az útról a Bagoly-hegy bokrosába. Alázattal hajtom meg magam, hogy megláthassam, talán lapul alattuk valami. Olykor egy gomba, máskor erdei szamóca, vagy pár szem málna. Arcomba csapódik egy ág - nincs harag - mondom neki. Te vagy itthon. Én csak vendég vagyok. De! Befogad minden: a kitaposott erdei út, a sziklák mellett kezdődő nyárfás, a szedres ragaszkodó ága, a fű alatti tocsogós, az öreg tölgy sziklába kapaszkodó gyökér-karma, a vadcsapások keskeny ösvénye, a lejtők, az emelkedők, egy-egy nagyobb kő, ahol megpihenhetek, ahonnan büszkén mutatja magát a Bükk.
 Megyek az úton, ez erdő felé. Hajnali harmattól vizes a cipőm. Hátamon lépésem ütemére mozdul a zsák. Tele van reménnyel, hogy talán majd visz haza valamit. Kezemben a botom. Hűséges elkísérő társam.
 Megyek az úton a hegyen át. Naponta járom és naponta nézem, mint megunhatatlan kedvest és a kölcsönös vonzalom biztonságában megyek rajta egyedül. Ha mozdul egy vad, megállok. Ha gombát kínál egy bokros felveszem. Az áfonyás apró terméseit is megdícsérem. Tudom hol terem a legjobb málna, a legtöbb szeder, a legbüszkébb vargánya, a zöld galambgomba, az avar alatt megbúvó rókagomba. Tudom hol fordul naposra, vagy árnyékosra az út. Tudom hogy hol szól rám az erdő: Jaj, Te! Itt vigyázz, hogy le ne csússz!
Amikor megyek az úton az erdőn át, az idő velem fut és én otthon vagyok benne, minden percben, mint részese és nem birtokosa.
 Megyek az úton a falu felé. Elérem az első házat. Már hallom a templom harangját és a falu innen-onnan felhangzó zaját, miközben hátul még elköszönőt zeng a madarak szimfóniája. (Írta: Anyóka)

2016-06-10 22:25:47

h__rsfa.jpgMég el sem kezdődött a virágzása, csak az ígérete volt a levegőben, amikor már elbódított az előérzete. Imádom. Gyöngéden torkon ragad, ha megérzem a hársfa illatát. Most már intenzíven érzem... Ahol élek,tele van a sétány velük. Alájuk állok és nagyokat lélegzem. Az illatok emlékeket idéznek, legtöbbször a kamaszkoromba röpítenek vissza. Olyan intenzív, olyan csodálatos, hogy azt elmondani szinte nem is lehet. Volt egy nagyon kellemes fél órám, amíg ott ücsörögtem a padon... A hársfák alatt. Fogalmam sincs,mitől van az, hogy bizonyos illatok lehengerlőbbek a többinél. Nyilván a hozzájuk fűződő asszociációk miatt. Az erkélyen, ahogy reggelente megöntözöm a virágokat,egészen bódító parfümélményem támad. A házak előtti virágoskertekből a levendula,a liliom, no meg az elhervadt pünkösdi rózsa és a most viruló vadrózsák mind-mind pazar illatfelhővel vesznek körül. Mint egy régi dallam, amit hiába dúdolunk már, nem jut eszünkbe pontosan, legfeljebb félig, hogy izgasson, hogy törjük rajta a fejünket. Erős önmegtartóztatás kell hozzá, hogy ne szakítsak legalább egy szálat a levendulából, hogy az olajos kis fejecskéket szétmorzsolgassam az ujjaim között, vagy a vadrózsából megszerezzek legalább egy szálat... De így csak megköszörülöm a torkom és beszippantom a hársfa virágának illatát.... Átjárta a testem minden sejtecskéjét...(Írta: Kiss Gabriella)

2016-06-04 00:29:21

gimi.jpgPüspökladány... szülővárosom. Eszembe jut egy középiskola... Elsétálok előtte. Egy pillanatra elcsendesedem. Eszembe jut egy osztály, egy osztályfőnök, Szabó Zoltán Tanár Úr. A végtelent érzem, illatokat, hangokat, örömet, mint kislány koromban. Az egyszervolt élet örömét és bizonyosságát, ami megismételhetetlen csoda, éppen ezért soha, de soha el nem múlik…Köszönöm a sorsnak, hogy ennyi nagyszerű tanárral hozott a Karacs Ferenc Gimnáziumban össze. Hogy mit kaptam osztályfőnökömtől? Beton alapokat a további élethez. Hogy hitt bennem, és ettől én is hittem magamban. Tele voltam tudással, önbizalommal. Azt tanultam, hogy bátran kimondhatom a véleményem, mert fontosnak tartják mondandómat, figyelnek rám, meghallgatnak- ezt később szép lassan kinőttem, de legalábbis kiderült, hogy az egyenes beszédet nem mindenki értékeli. Hol van már az osztályfőnököm? Tanár úr, most megköszönöm, Hogy tanított engem. A mennyben talán, most is órát tart... Valahol még úgy bennem él az iskolám, szerettem én azt a termet, azt a padot. Belül most is gyermek vagyok. (Írta: Kiss Gabriella)

Oldal : 123456789


A J Á N L Ó
Szélmalom utca 1.
Báránd 4161
(30) 190 0499
www.facebook.com/baranditej/

A háromföld kincse
 kézműves szappanok
https://www.facebook.com/search/top/?q
=h%C3%A1romf%C3%B6ld%20kincse%
14463230_536225823237001_4147946727005158799_n.jpg
BRILL
Új esküvői ruhaszalon Debrecenben!
 Külsővásártér 3.sz.
Bejelentkezés: 30 412 96 33
Vadonatúj ruhák, mérsékelt árak,
 kedves kiszolgálás!
https://www.facebook.com/brillszalondebrecen/?fref=ts
www.facebook.com/riegel.cajon/

   talitabanner_1.jpg 
www.talita.hu

S__rr__tiKr__nika.jpg
www.sarretikronika.hu

kaiser.jpg
KARCAG
menu_kaiser.jpg

palinkafozo_2db.jpg
www.palinkafoz-ust.hu