2019. November 14. Csütörtök Aliz napja van.
Kezdőlap Beköszönő Nagykunság Nagy-Sárrét Hajdúság - HortobágyA nap képe A Farkas család naplója Háromföldi Ki KicsodaEmlékek, történetek... Fotoalbum

Szalonnából tepertő
2019-11-04 09:07:47

Nyolcadik alkalmommal rendezik meg Berekfürdőn a Teperető és Pörc Fesztivált 2019. november 16-án a település rendezvényterén. Az egésznapos gasztronómiai bemutatón szalonnasütés és kóstolás, forralt bor, tea, kézműves vásár és szinpadi produkciók várják a nagyérdemű közönséget.

Emlékek, történetek...

2018-02-15 12:06:03

Másodszor látom a fiút leszállni a Kelenföldi pályaudvaron, az Élni jó háztól ötven kilométerre. Már a vonaton is csak a képernyőt bámulja és aztán, hogy belebújik a kabátjába, s nem kapcsolja ki a laptopot, újra. Hátizsákja a vállán, egyik kezében ügyesen egyensúlyozva a gép, mesefilm megy rajta, japán, óvatosan lépked a négyes metró lépcsőjén.
Bevallom, megdöbbenek.
Másnap reggel újra látom a fiút, mozdulatai ugyanazok, a film is.
Negyednap a vonaton húsz és harminc közötti fiú filmet néz, japán rajzfilmet.
Mellettem a metrón egy jól öltözött harmincas bújik a telefonjába, filmet néz, megint a japán rajzfigurákkal. Szemben velünk fiatal férfiak meredten bámulják az apró képernyőjüket, fejükön fülhallgató.
Emlékszem, amikor tizenéves voltam, a fiúkat bámultam a buszon. Néha egy-egy elkapott tekintet, ha tetszett, álltam a nézését, ha kevésbé, kibámultam az ablakon. Az egyik szerelmemmel az utcán ismerkedtem meg, diák voltam, könyvet árultam a könyvhéten. Odajött, néztük egymást. Beszélgetni kezdtünk. Címet kért, másnap megjelent, becsöngetett. Nem volt még telefonunk, vezetékes sem. Papírcetlik voltak, meg igazi levelek, és az emlékezet.
Barátaim ugyanígy ismerkedtek, némelyek a villamoson, buszon. Valamelyikből házasság lett - gyerekekkel. Házasságaink néha hangosak voltak, néha szelídebbek, némelyek ölelésekkel teliek, némelyek hidegebbek. Jól-rosszul szerettük a másikat és önmagunkat. Akik eljutottak Istenhez, azoknak könnyebb volt akkor is megölelni a társukat, ha az épp bántotta őt.
Egy mese jut eszembe. A királyról, aki folyton fázott, s bár annyi mindent pakoltak a tűzre, ő folyamatosan didergett. Már mindent kivágtak a szolgái, szóló szőlőt, mosolygó barackfát, erdőket, a házak tetejét is leszedték, mindent elfűtöttek, hiába. Végül egy kislány lépett a király elé, rá nézett, és megszólította. Beszélgetni kezdtek. Ez a személyes kapcsolat, ami végül felolvasztotta a király szívét. Hirtelen melege lett. Már ő is adni szeretne, figyelmet, meleget, ételt. Nincs szüksége többé külső melegre, mert a szívében ébredő szeretet (melege) helyrebillentette az életét.(Írta: Konkoly Edit elnijohaz.hu)


2018-01-20 10:14:22

..., a nosztalgia. Megy a posztolgatás a régi játszóterekről, csokikról, tevékenységekről, a katonaság "áldásos" hatásairól, csodálatos gyermekkorról, amikor három forint és hatvan fillér volt egy kiló kenyér, ami mellett valahogy mindig elmarad az egy hóra eső jövedelem egyidejű feltüntetése. Egy olyan korszakról, amit a történelem - rendkívül találóan - "a legvidámabb barakk" néven emleget. Mi ötvenesek átéltük, megéltük, végigcsináltuk. Gyerekek, majd fiatal felnőttek voltunk egy olyan világban, ahol szinte semmit sem tudtunk a háttérben zajló dolgokról, ahol csak annyi információnk volt az ország és a bolygó ügyeiről, s a háttérben zajló történésekről, amennyit rákötöttek az orrunkra. Amikor sokaktól hallom, hogy az milyen csodálatos élet volt, elgondolkodtat, hogy ugyanazt éltük meg mindannyian? Vagy a szelektív memória egyénenként másképp szűri meg a múltat? Én például nem szerettem a Melba csokit, aminek csak ritkán maradt tölteléke, mire az üzletbe került, nem szerettem, hogy banánt csak karácsony táján, sorbanállással vagy protekcióval ehettünk, nem szerettem a kimérős nápolyit, ami csak aznap volt ropogós, másnapra már megpuhult és az íze is megváltozott. Ettük a Duna- és Tisza kavicsot, a francia drazsét és a savanyú cukrot, s ezzel be is zárult a cukorkák sora. Vásároltunk abból a kínálatból, ami volt s nem tudtuk, hogy nem ennyi a világ. A fiatalság erős, nem gondol a rosszal, hisz aki ifjú, az csak előre tekint, szórakozni jár, férjhez menni készül, gyerekekről, családról álmodik. A boldog gyermekkor egy olyan illúzió, amiben sokan benne ragadtak s ettől válik (válhat) veszélyessé. Aki elhiszi, vagy el akarja hinni, hogy az maga volt a mennyország, az talán elfelejti, hogy az a tejföl sem tartott ki a műanyag pohár legaljáig. A boldogság pedig abban (is) rejlett, hogy nem mi tipródtunk a számlák befizetésén, nem a mi vállunkat nyomorította a kosztpénz beosztása. Mert az volt a dolgunk, hogy gyerekek legyünk, tanuljunk, játszadozzunk. Aki minderről megfeledkezik, az veszélyes úton jár, mert megrekedt valahol, ahová már nem tartozik. Aki mindig csak visszavágyik, az hamis képet őriz a múltjáról, ahol mindig csak madárcsicsergés volt, bárányfelhők úsztak az égen, és folytonos, soha véget nem érő boldogságban teltek az évek. Ilyen emlékekkel hogyan is lehetne boldog most és hogyan, milyen reményekkel várhatná a jövőt? Jó és árnyoldala mindennek van, de csukott szemmel ez sem akkor, sem most nem látható. A múltból okulni kell, tisztán látni a hiányosságait, a jelenből pedig kihozni a legtöbbet, ami lehetséges. Adottságaink szerint fejlődni, örvendezni az ifjúság erejének, tehetségének s ha kérik a véleményünket, tapasztalatainkat, akkor (és lehetőleg csak akkor!!!) válaszolni. A jövő meg majd mindezek függvényében elhozza mindenkinek az ismeretlent, ami - legyen az jó vagy rossz- befejezi a születésünk napján elkezdett életünket. A világ bolond most is, így volt ez régen is. Másért, másképp voltunk elégedetlenek akkor és vagyunk azok most. Jó néha elrévedezni a fakuló emlékeken. De aztán gyorsan vissza a mostba, itt kell jelen lenni, a jövő emlékgyártása ebben a percben is zajlik. Én ezzel a lendülettel el is rakom a fényképalbumot és szépen eszegetem a karamellás Milka csokit, a marcipános csokit, meg a ropogós nápolyit, mert ezeket sokkal jobban szeretem, mint a régieket. És ha van kedvem, akár most elindulok banánért, mert kapható. Januárban is.(Írta:Győri Andrea)


2018-01-05 18:07:37


      Az öreg Péter munkája minden decemberben advent idején megsokasodott. Mindig ő kapta feladatul az újak tanítását és uátna szárnyra bocsátását. Ilyenkor hosszú fehét szakállát elgondolkozva símogatta.
- Ej, ej. hát mit is kezdjek én veletek? Nyüzsögtök, nem figyeltek...aztán türelmetlenkedtek és ha majd ott lesztek, ahol tenni kell, hát nem is tudjátok mihez kezdjetek, hogyan legyetek jók.
- De Péter apó, mi figyelünk - hízelegtek kórusban - csak mondjad már, csak kezdjed már, aztán ha végeztél...huss... mi már itt se vagyunk.
- Hát erről beszélek nektek. Türelem! Nincs huss! már itt sem vagytok. Majd ha mindenki tud mindent és mindenki kész lesz az útra, majd akkor, ha kiosztom nektek a feladat lelkét, akkor kinyitom nektek a kaput. És egyenként, szépen suhanva elengedlek benneteket. És most csend, csend, csend!
      Amikor minden szem rászegeződött, felhő sem mozdult, szél se lebbent az öreg Péter elkezdte mondani, amit minden évben megtett és megtanított azoknak, akik most először kapnak engedélyt a feladatra. Ők az újak. Göndörhajú, felhőn libbenő, hófehér ruhájú, vadonatúj, először kapott szárnyacskájukat büszkén viselő adventi angyalkák. Péter szeretettel tárta ki feléjük két karját:
- Angyalkáim! A játéknak immár vége. Csodát kell tenni. Adventben minden csoda megtörténhet, de ez rajtatok is múlik.
- Csodát? Az meg mi? Mi az a csoda? - kérdezte egy aprócska fényes szárnyú angyalka.
- Mi a csoda? Mire lemegy a Nap és én mindent elmondtam, tudni fogod, de tenni majd csak akkor leszel képes, ha kiosztom neked is a szikragyújtó, mindentlátó, mindentérző segítőt - Péter megsimogatta a göndör haját és megigazította az új szárnyacskában az összekuszálódott tollakat.
- Légy türelmes és figyelj! - Elkezdte és mire eljött az este befejezte mondandóját. Jócskán elfáradt.
- Öreg vagyok. Nem való már ez nekem. Kérni kellene a leváltásomat. Meg is mondom az Úrnak.
El is panaszolta mindig, minden évben, de az Úr csak mosolygott.
- Megy ez még neked Péter, hiszen még csak pár száz éves vagy.
     ...megy ez nekem... megy ez nekem...-motyogta Péter, míg ment az égi kapuhoz, hogy bezárja. Ez is az ő feladata volt. Nyitni reggel, zárni este. A derekán a cingulushoz kötözve tartotta a kulcsot. Zárhat, hiszen ilyenkor este már nem szól az égi harsona, ami miatt a kapuhoz kellene menni, hogy az új érkező lélek égi születését köszöntse. Hangtalanul zárult a kapu. Péter a kulcsot újra a cingulusra kötötte. Feje alá húzott egy bárányfelhőt és elaludt.
Hajnalban lábujjhegyen, aprókat röppenve a kicsi angyal Péterhez közelített.
- Apó, Apó! Indulhatnék? - rázogatta törelmetlenül az öreget, de az nem ébredet.
- Na jó, aludj csak. Már mindent tudok, hiszen figyeltem. Megyek én magam is.
Óvatosan kibogozta a zsinórról a kulcsot. Egy szárnyalással a kapunál termett. Kulcs a zárba, elfordít és nyit.
- Én megyek elsőnek! - örvendezett. Gyorsan elismételte a tegnap hallottakat. Talán az utolsó mondat az nem rémlett. Motoszkált benne egy apró gyanú, de az biztos nem is olyan lényeges és egy legyintéssel elnyomta. A kapu mellett sorakozott minden indulónak egy-egy ezüstösen szikrázó fenyőág, aminek érintésével adventben felgyulladnak a gyertyák. Minden héten egy. A fenyő alatt a cím. Felkapta az ágat, de a címre, ami alatta volt már nem is figyelt. Meglengette szárnyait és huss már itt sem vagyok! örvendező kijelentéssel, boldogan kezdett repülni a Föld felé.
- Huss! Már itt se... - akarta mondani, de abban a pillanatban bevillant egy felismerés. Hogyan tovább? Az a hiányzó láncszem, amit most tudni kellene mégis fontos lett volna...Kihez menjen? Miért pont oda? Mit kell lásson? Lelassult a repülése. Bűntudata lett a figyelmetlenség miatt. Visszanézett a kapu felé. Péter ott állt.
- Vissza! Vissza! - harsogta az öreg - Így értelmetlen lesz az utad - szólt hozzá. Az öreg Péter kezében ott volt az a "hiányzó láncszem", az a mindentudó, mindentlátó, mindentérző, kicsi, piros lüktető, csodát indító, angyal szív. Szégyenkezve ért a kapuhoz. Péter lehajolt hozzá. Nem szidta. Megsimogatta a göndörhajú, bűntudatos angyal fejét.
       Még tanulnod kell. Enélkül semmit nem ér az egész. Ez az amivel adventkor és karácsonykor minden csoda megtörténhet - a csodatevőt Péter az angyal mellkasára helyezte.
- Na, most indulhatsz - szólt az öreg és suhintott egyet az övével.
Egy fényes hullócsillag indult a Föld felé, rajta egy szőke-fürtös-szárnyas angyalka, kezében ezüstös fenyőág, fehér ruhája alatt érző szív dobogott. Már nem volt kérdés, hogy kihez, miért? Mindent tudott ahhoz, hogy segítse a csodát. (Írta: Anyóka)


2017-10-01 11:36:17

"Legyen minden nap Richárdnak születésnap."

Többen elküldtetek nekem egy linket,hogy ismerve a hozzáállásomat, felhívjátok a figyelmemet a tartalmára.
Igen, az első jelzésre reagálva, irány a posta. Képeslap megvéve, megírva jókívánságokkal, útnak indítva. Az idő túl rövid, hisz Richárdnak október 6.-án lesz a 14. születésnapja.
Ezért úgy gondoltam, hogy virtuális képeslapot küldök, úgy hogy az édesanyja (Sándorné Magyar Katalin) engedélyét megkértem, hogy a fia kinyomtatott fotójával készítsek képeket Bréma néhány nevezetességéről. Megkímélve a sok-sok kérdéstől az anyukát, röviden leírtam mit lehet tudni az én új választott otthonomról. A fotót azért vittem magammal, hogy érezze az ünnepelt, hogy így is ide lehet jutni, még ha átvitt értelemben is.

 Most arra kérlek titeket, ha van kedvetek, Richárddal utazzuk körbe a földet. Nyomtassátok ki a fotót ,( én az anyukája facebook oldalán láttam, onnan mentettem le egyet). Ne csak most a születésnapja alkalmából, hanem utazásaink során is készítsünk képet és küldjük el egy rövid leírással, hogy hol jártunk.
-Bemutathatjuk szűkebb lakóhelyünket is.
-Osztályfőnöki óra keretében, 10 percet szánjunk az önzetlen segítség bemutatására, így osztályok is írhatnak egy fotóval mellékelve, biztos nagyon fog örülni. Legyen minden nap Richárdnak születésnap.
A mellékletben van, Bréma nevezetességeit bemutató link,természetesen a Brémai muzsikusok mesefilm és a felhívás, amit átküldtetek nekem. Bízok benne lesznek követőim, megérdemli a családja, hogy érezzék nincsenek egyedül.
Köszönöm,hogy végig olvastátok, a mottómmal búcsúzom:"Jónak lenni jó"

A város neve egybeforrt a híres Grimm mesével, a Brémai Muzsikusokkal.

Bronz szobruk Bréma főterén áll és a város egyik legtöbbet fotózott nevezetessége. Németország egyik legnagyobb – 660 ezer lakosú – városa azonban nemcsak a meserajongók számára kínál érdekességeket. A Weser-folyó partján fekvő város izgalmas keveréke a történelemnek és a modern kornak.
A németországi Bréma városában a főpályaudvar bejáratára merőlegesen indulnak a bevásárló utcák. A Sögestrassét szinte lehetetlen eltéveszteni, mert rögtön az elején egy talapzat nélküli malac család fogadja a turistákat.

A Sögestrasse és a malacszobrok környéke egyébként fiatalok kedvelt találkahelye is. Ugyanitt az óvárosi részben (Altstadt) található Marktplatzon természetesen a Brémai Muzsikusok szobránál nyüzsögnek a legtöbben. A városnak gyakorlatilag semmi köze nincs a történethez, csupán annyi, hogy a mese szerint az állatok ide igyekeztek szerencsét próbálni. A szamár két mellső lábát megszorítva mindenki a jó szerencse reményében, titkos kívánságokat dünnyög magában.
A Roland-oszlop, mely a városnak a Hanza-szövetség idején élt fénykorára emlékeztet. Az 1404-ben felállított műemlék egyedülálló példája az európai polgárság függetlenségének és vásártartási jogának a Német-Római Birodalom keretein belül. Ez Németország legmagasabb Roland-oszlopa. Az 5,5 méter magas Roland-oszlopot. Az UNESCO 2004 júliusában felvette a Világörökség listájára.

A Piactéren áll a 11. századi Szent Péter dóm is. A sétáló utcán a különböző zenei stílusok kavalkádja, szórakoztatják a turistákat. A homokszobrászat a legújabb látványosság.
Ha Brémában járunk, feltétlenül vacsorázzunk egyszer a Szélmalomban. Bár nem árt tudni, hogy itt több órát kell várni, hogy asztalt kapjunk.
http://videa.hu/…/krea…/a-bremai-muzsikusok-F5L3eIBmtzGx279e
http://www.zoover.hu/nemetorszag/brema/bremen/latvanyossagok

És itt az eredeti felhívás!

Sziasztok!
A segítségeteket szeretném kérni terveim megvalósításában.
Kisfiamnak Richárdnak október 06-án lesz a 14.születésnapja.
Szeretném Őt meglepni egy kis "vizuális" utazással, mivel még sohasem voltunk nyaralni, viszont nagy érdeklődést mutat a világ országai iránt.
Ebben szeretném kérni a segítségeteket.
Ricsiről amit tudni kell, hogy Ő a saját kis világában él, autizmussal élő, halmozottan fogyatékos kisfiú.
Autizmusából kifolyólag nem érti az embereket, a beszédet, és ő sem tud beszélni.
Kommunikációs kártyák segítségével, illetve rajzokkal, írásban közli kéréseit. Verbálisan kevés szót ismer és használ.
Ricsi már az olvasással kacérkodik, egyenlőre nagyon élvezi, hogy képes Ő is szavakat elolvasni, bár szövegértése nagyon korlátolt.
A kérésem, amiért hozzátok fordultam, hogy akinek kedve, módja és lehetősége van rá szeretném megkérni, hogy egy képeslappal legyen szíves hozzájárulni ahhoz, hogy a kisfiamnak számára emlékezeteset és maradandót nyújthassunk a születésnapja alkalmából. ?
Igazából nem tudjuk a kívánságait, vágyait, de nagy érdeklődést mutat a különböző országok iránt. Erre irányuló DVD lemezeket vásároltat és nézi is őket, térképet, útvonalakat néz az interneten.
Kisfiam nagyon szeret postaládát üríteni, úgy gondolom, ha meglátja, hogy az nevére érkezett valami, ki fog ugrani a bőréből!
Megígérem, hogy az örömét megpróbálom majd egy kis rövid videóval bemutatni...! ?
Nagyon szépen köszönöm a segítségeteket!
Postacímünk.:
Sándor Richárd Zsolt
Rábapatona
Rákóczi utca 105.
9142
Mindenkinek nagyon szépen köszönöm/ köszönjük!
Bízom benne, hogy senkit sem bántottam meg a posztommal, megkeresésemmel.
További szép estét, és jó éjszakát kívánok mindenkinek.
Üdvözlettel.: Sándorné Magyar Katalin

(Írta: Mészáros Imréné Jutka)


2017-09-15 16:54:37

    A kerti pad a csendesség helye. Ideje van itt a mérhetetlen nyugalomnak, az átgondolásoknak, vagy csak úgy a semmit csinálásoknak, de a létnek sehol nincs ilyen teljességgel nagyobb megnyilvánulása bennem, mint itt. Ha csak pad lenne, úgy magában, valahol az....az semmi. Ez A kerti! A kert teszi azzá, amivé általa minősül. Meghúzom magam benne és nézem ami körülöttem van. Azt érzem, hogy ők is néznek engem. Rám bólint, vagy köszönt is az öreg apai diófa. Lehet meg is kérdi: - Elfáradtál? Pihenj meg - és én azt teszem.
   Levendula illat lengi be a kertet. Szétnyitja legyezős leveleit a páfrány az árnyékban. Öleli a levegőt. Időtévesztett szellőrózsa ingatja fehér virágait. Tavaszt akar hozni ősz idején.
- Megy ez nekem most is! - büszkélkedik. Rámosolygok. Hátra hajtom a fejem. Innen a kertből, a kerti padról kinézek a kék ég felé. Fent fecskék cikáznak csapatban és közben hangoskodva beszélik meg a nagy utat. Örök vándorok. Örülnek a változásnak, de a meleg bázis, a kölyök röptető villanydrót, a fészek....igen! a visszaváró fészek az marad.
    Visszanézek a kertre. Észre veszem: a dió ágán örvösgalamb ül. Nem zavarja a jelenlétem. Tőlem pár méterre leszáll a fűbe és ellépked a madáritatóhoz. Egy apró mókus közeledik a fák ágain. Megcélozza az itatót. Az most foglalt. Türelmetlenül jön-megy és csapkod ide-oda a farkával. A galamb elmegy. Most ő következik. Az örvöske felszáll egy ágra és szembe velem ráül és pihentetőn ráengedi a szárnyait is. Nyugalom benne és bennem. Itthon vagyunk. Osztozunk az apai diófán.
    Egy valamikori emlék sorol a gondolataimban. Egy barátom kérdezte a séta alkalmával.
- Te mi lennél ha kapnál még egy életet?
- Galamb - válaszoltam.
- És te? - kérdeztem vissza. Ő gondolkodás nélkül vágta rá:
- Sas.
- De a sas elkapja a galabot!- hökkentem meg. Egymásra néztünk és nem folytattuk. Hirtelen csendesek lettünk.
     És most? Itt az én galambom a kertemben és nincs benne semmi félelem Lát engem. Mekkora a bizalma irántam. És akkor ott megoldom a régi baráti beszélgetés lényegét. Közöttünk, emberek között is van sas és galamb.... és mégis, itt ülök mérhetetlen nyugalomban, ott fenn az örvöske határtalan bizalomban. Kitől kellene most és később félnem?
...Talán...talán, ha kapok majd még egy életet, sastól sem félve lehetek mégis csak galamb.
     De! - még nem hív a levegő, még nem nőnek suhogó szárnyaim, még itt a csendesség helye, itt a kert és itt a kerti pad. Megbújok benne és úgy érzem, hogy a létnek sehol sincs teljesebb megnyilvánulása bennem, mint itt. Még ember vagyok és éveim száma csak hetvenöt. (Írta: Anyóka)


2017-08-31 16:39:10

Kinyitom az ablakot és nézem. Nézem őket, ahogy a fű fölött cikáznak. Ez... ez szitakotő tánc. Oda-vissza, keresztbe-hosszába. Lenyugvó napban, fénylő szárnyakkal... szitakötő tánc. Valami vígságos dolog, valami lélekpezsdítő látvány, ahogy fittyet hányva a madárcsőrnek, csak szállnak, szállnak csapatban. Milyen zenére? Milyen ütemre? Ki fogja a karmesteri pálcát? Ki a koreográfus? Nem tudom, de gyönyörű.
Játszik velük a lelkem. Ha engedném. ... küldeném, talán közéjük repülne... Talán még fénylő szárnya is nőne... talán vinné a szellő közéjük lengve és röppenne oda-vissza, kersztbe-hosszába félelmek nélkül, ahogy a fű fölött ők az augusztusi estében. El kellene kezdeni megtanulni... Hogy milyen zenére és hogy milyen ütemre? Mindegy is. Csak úgy. Csak úgy ringva, keresztbe-hosszába és oda, aztán meg vissza. Ez lenne a lelkem szitakotó tánca.

- Gyere csak! Nézd már Te is! Ez! Ez valami csodás! Látod? Ott, ott a fű fölött!

- Most rajzanak - közlöd szimplán.

Milyen prózai. Én nem ezt látom. Én légben táncoló balettet, kész előadást szemléltem. Mi volt a címe? Szitakötők tánca a naplamentében. (Írta: Anyóka)


2017-08-23 14:24:55

... szüleim, apai nagymama és egy „Angyal” volt.
Úgy gondolom, hogy rajtuk keresztül tudom leírni röviden, hogyan éltem meg gyermekéveimet.
1945-ben születtem. Ez az időszak és az ötvenes évek az alapja családunk későbbi életének.
Családunk fő mozgató ereje az apai nagymama volt. Ahhoz, hogy őt megértsük gyermekkorából kell kiindulnunk. Szülei – egyke gyerek volt – szerették volna, ha gyermekük másképp él, mint ők. Ezért néhány évig zárdában nevelkedett (tanult) nagymama. Mit tanult ott? Szép beszédet, jó ízlést. sokoldalú tevékenységre való képességet, igényességet környezetére, határozottságot stb. Mivel nagyon szeretett, és a hajlam is megvolt bennem ezek befogadására, máig él bennem ezek igénye, számomra is fontosak ezek.
Nagymama négy gyereket szült, és fiatalon özvegyen maradt. Egyedül nevelte fel gyermekeit. Ennek ellenére, hármat taníttatott, a negyedikre bízta a gazdaságot. Ő volt az én Apukám. Mindenben követte nagymama akaratát. Nagyon jó apa volt, sokat játszott velünk. Kézügyességével pótolta számunkra a játékokat. Papírból állatokat hajtogatott, fából furulyát faragott, csutkából babát barkácsolt este a lámpa fényénél árnyjátékokkal szórakoztatott bennünket.
Nehéz életutat járt be. 1945-ben fogságba került. Két-három éves lehettem, amikor a nagyon várt apukát lovasszekér derekából ölbe hozták be a házba, nagyon betegen. Ezt egész életében viselte. Sokat betegeskedett, nem bírta a nehézfizikai munkát. De a családért mindent megtett, nagyon szeretett bennünket. A négy gyermek felnevelése nem volt egyszerű. Mint említettem ő vitte a gazdaságot. Lova, szekere, szerszámai voltak, amivel megmunkája a földet. Betegsége és az ötvenes évek politikája is nehezítette életét. Kb. 20hold földjük volt – apáról, fiúra szálló örökség, a földhöz való kötődés eredményeként - , nem tűnt számukra könnyűnek. Kuláknak nyilvánították őket, ami miatt ellehetetlenült az életük. Rengeteg megaláztatás, zaklatás várt rájuk. Ahol csak tudtak beléjük rúgtak, ami Apukám idegeit nagyon megviselte.
Nyáron aratáskor egy hétig is földbe ásott kunyhóban éltek, mert a távolság miatt nem tudtak hazajárni, no meg siettek is a termés betakarításával.

Hazajöttek, haza hozták a terményt, örültek munkájuk eredményének, felhordták a padlásra. Két-három nap múlva rendőr, végrehajtó jelent meg és lesöpörték az egészet. Nem maradt semmi. Sírt Apukám, Anyukám. Mi pedig látva kétségbeesésüket átöleltük őket. Jött a gond, hogyan tovább? Mi gyerekek nem válogattunk, örültünk minden ételnek, mert finom volt és soha nem éheztünk. Mindennek szenvedője volt Anyukám. Az ő nyugalma, szeretete segített át bennünket mindenen. Szerencsére ő tudott néha valamimunkát találni, mert okos, szeretetre méltó ember volt. Akkor nagyon kevés ember végzett úgynevezett polgárit, ami segített abban, hogy alkalmazzák valahol. Élelem mellett ruhára is szüksége volt a gyerekeknek. Ebben nagymama sokat segített. Kötötte a sapkát, sálat, kesztyűt, pulóvereket, ügyesen varrt. Nagyon szerettem nézni, ahogy készítette ezeket a ruhákat. Persze este - lámpafénynél - hiszen nappal átvette a szülői szerepet, hiszen ők mentek megkeresni a mindennapit. Nagymama mosott, főzött, tanult velünk.

A tanulásnak fontos szerepe volta családban. Nagymama mindent vállalt, hogy mi tanulhassunk, hiszen a tanulás igénye benne élt legjobban! Természetes volt, hogy a tudás majd segít a nehézségek leküzdésében. 4-en vagyunk testvérek, 3-an felsőfokú végzettséget szereztünk, bátyám nem tanult, rá várt volna tovább vinni, segíteni apunak a gazdálkodásban.
Ám jött a TSZ-esítés.
Apukámat nehéz volt megtörni, de nem volt más megoldás, hiszen lovat-szekeret-gépeket elvették Tőle, ezzel - ellehetetlenítették - őket.
Viszont nem ment be a TSZ-be, elindult a nagyvilágba, Budapestre járt dolgozni, csak hétvégeken volt velünk. Anyukámra nagy teher hárult. De megint számíthatott nagymamámra, aki keménységével, tehetségével továbbra is főszereplője lett a családnak. Ő gazdálkodott a pénzzel, anyukám kiszolgáltatott volt. Sokszor sírt, ami nagyon fájt Nekem, de ő mindig megnyugtatott, persze akkor már én éreztem, hogy neki valami fáj. Máig is fel- fel ébred az iránta érzettfájdalom nehéz élete miatt. Szép emlék és példaértékűszámomra most is az ő személyisége.
Nem volt jellemző, hogy Ránk - gyerekekre - feladatokat szabtak meg. Igyekeztek azon lenni, legyen boldog, gondtalan - gyermekkorunk - .
Vagy talán a sok feszültséget, szomorúságot, - amit mi is láttunk -, feledtetni velünk. Mi meg is ezt, háláltuk nem okoztunk gondot nekik. Sok szeretetet kaptunk, de annál nehezebben éltünk. Mostani eszemmel a - „ szeretet „ - a legfontosabb, de gyerekként másként éltem meg.
Szeretnék néhány példát említeni! :
Új ruhát ritkán kaptam, ha igen csak - „ kivételes alkalommal „ - vehettem fel. Sokszor megnéztem, megsimogattam, alig vártam, hogy felvehessem.
Egy ruhám volt télen-nyáron. Télen - „ hosszú ujjal, nyáron levágva rövid-ujjal „ - hordtam. Jobb módú gyerekek emiatt kicsúfoltak.
Nem tudtam megérteni, - „ engem miért nem szeret ? a Mikulás? „ - úgy, mint a szomszéd gyerekeket, nekik miért hoz több ajándékot?
Mai napon is sírok Karácsonykor, - mert eszembe jutnak gyerekkori érzésem - .
A szomszédban együtt ebédelnek, gazdagon terített asztal mellett, vágytam erre én is.
Nálunk miért nincs villany? (19 éves koromban lett először villanyunk.)
Tudnám sorolni, de már minden megszépült, megértettem. Ma már nagyon hiányoznak a gyermekkoromban velünk együtt élő nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek. A disznótoros események, ahol mindenki együtt volt és nagyon boldogok voltunk.
Szeretném még, ha haza mehetnék, ahol szüleim várnak. Azt szeretném érezni, amit akkor éreztem: A biztonságot, amit én kaptam Tőlük.
Mindenért hálás vagyok! Nagyon jó és szép volt!
Végül szeretnék röviden írni arról, akit bevezetőmben „Angyalnak-nak” - neveztem.
Ő apukám egyik testvére volt, aki feláldozta magát a családért. Rá mindig lehetett számítani. A jelenléte, szeretete páratlan volt. Segített lelkileg, anyagilag, egész személyisége kincs volt. Mindig tudta - „kinek – mire?” - van szüksége. Segített anyagilag a továbbtanulásunkban, apukámnak orvosi kezelésében, de nyugalmat varázsolt a problémák láttán is. Legtöbbet - „ Én „ - köszönhetek Neki. Mivel egyedül élt, gyermeke sem volt, nagyon szeretett engem. Ő volt nekem az –„ Idesanyu „ -. Pedagógus volt, komoly kulturális-életet végzett a faluban. Vitt magával, kényeztetett, sok élménnyel gazdagított.
Sajnos az élet nem volt kegyes hozzá. Fiatalon - súlyos – beteg - lett, és 41 évesen meghalt.
Ez az időszak számomra nagyon fájdalmas volt. Beköltözött otthonunkba a szomorúság, hiszen nagyon szerettük Őt. Halálát nagymama nem tudta feldolgozni, következő évben - utána ment - .
Betegségében mellette voltam. Ekkor én 15 éves voltam, komoly lelkisérülést éltem át, ami a gimnázium 1. évében negatívan hatott Rám. Sokat köszönhetek Neki. Amilyen vagyok neki is köszönhető. A -„ minta „ - , amit adott , elkísér.
Nagyon köszönöm, hogy hogy gyermekéveimre rövid betekintés adhattam. Szeretném, ha elődeim életét, és az Én örömteli, de - „ nehéz „ - gyermekkoromat megismernék gyerekeim, unokáim.
Mindent megteszek, hogy - „ büszkék „ - legyenek nagyszüleikre, dédnagyszüleikre és a szeretett rokonaimra. (Írta: Sólyom Lászlóné)


2017-07-19 09:07:45

Ahogy öregszik az ember, úgy egyre többet réved a múltba. Én is így vagyok ezzel. Főleg, amikor az unokák kérdezik: hogy volt régen, amikor ők még nem születtek meg? Olyankor fel-felelevenedik a múlt. Felelevenedik, még ha nem is volt olyan szép, mint ahogy azt elmeséljük a több gyerekeknek vagy az unokáknak.
Tudjátok, mi heten voltunk testvérek és még több gyerek a Farkas-szigetben. Az erdészek és a dolgozók gyerekeivel összesen tizenöten voltunk. Mi nem ismertük mit takar az a szó, hogy „unatkozni”. Nem volt soha megbeszélve, hogy aznap, vagy másnap mit kéne csinálni. Mindig spontán alakult ki az aznapi játékunk. Minden gyereknek volt az erdőben egy-egy meggy vagy cseresznye fája. Azt mindig megmásztuk, vagy meglovagoltuk, ha már nem volt mit eszegetni ken, ha róla. Nyár ha már szürkület volt és meguntuk a felnőttek beszélgetését hallgatni, míg az ártézi kút meggyújtott vizénél itatták a jószágokat, mi gyerekek ott lábatlankodtunk közöttük. Egyik este meg is lett a következménye. Akkor is ott bóklásztunk, mikor Laci öcsém egy rossz pillanatban megcsúszott a vizes talpán és az itató vályú széle felhasította a homlokát. Na volt is nagy ijedelem. Gyorsan szaladt Apánk befogni, hogy vigyék Lacit orvoshoz. Gondolhatjátok, hogy aznap este mindenki csendben ette meg a vacsoráját. Alig vártuk, hogy végre hazajöjjenek Apámék. Lacinak pár öltéssel összevarrták a homlokát. Pista öcsém csúfolta is egy pár napig, hogy ő a félszemű Jumurdzsák. Az1960-70-es években nem ilyen telek voltak, mint manapság. Nagyon sok hó hullott minden télen, ami örömünkre. Olykor Apánk, a többi gyerekkel együtt lovasszánón vitt bennünket az iskolába. Nem tudtunk egyhelyben maradni, így az egyikőnk kiesett a szánkóból a táskájával együtt. Szaladt a szánkó után, hogy utolérjen minket. Lehet, hogy a lovak hamarabb észrevették, hogy baj van, mert egyszerre csak lassabbra fogták az ügetést, így vissza tudott kapaszkodni a szánkóra.
Azona télen is 1967-ben nagy hó esett. Összeverődtünk a szokásos helyen az ártézikútnál. Nem ültünk a szobában, merthogy nagy a hó és hideg van. Mindig a szabadban játszottunk. Ahogy megreggeliztünk azonnal kimentünk legyen az nyár, vagy ősz, vagy tél. És csak az este beköszöntével mentünk haza. Egész nap nem vettük észre, hogy éhesek lennénk. Aznap is elhatároztunk, hogy mindenki hozza a szánkóját. A kicsik sem akartak kimaradni a jóból. Aki nem fért fel a szánkóra, azt a hátunkon vittük. Olyan sok hó volt, hogy néhol a combunkig süppedtünk bele. Leizzadtunk mire a Meggyes tanya mögött lévő töltéshez értünk. Ott aztán elkezdődött a jó móka! Lebucskáztunk a hóba a töltésről. Vagy szánkón csúsztunk le, volt, aki gatyaféken ereszkedett alá. Amikor már a kicsik is elfáradtak és álmosak lettek nagy nehezen, de elindultunk késő délután haza. A tanyánál a birka hodálynál felfedeztük a nyúl lábnyomokat, na meg, amit elpotyogtattak. Felbuzdulva, hogy ezt észrevettük, megbeszéltük, hogy bekerítjük az ólat, hátha benn van pár nyúl. Már el is osztottuk egymás között ki hány darabot visz haza. Aztán elindult a nagy becserkészés. Lassan haladtunk előribb, előribb. Egyszerre ugrottunk neki az ajtónyílásnak, hogy elkapjuk a nyulakat. De balszerencsénkre egy fia nyúl annyi sem volt az ólban.
Valaki megszólalt.
- Ezt jól megcsináltuk!
Erre mindenkiből kiszakadt a nevetés. Mit bántuk mi, hogy majd megfagyunk, mert átázott a ruhánk, és a csizmánk belseje. Annyira jót nevettünk még haza felé menet is, hogy jó előre elosztottuk a zsákmányt. A kicsik közül volt, amelyik már aludt a szánkón mikor hazaértünk. Akkor tudtuk meg, hogy már mindenki minket keresett a Szigeti tanyában. Hogy mentsük magunkat, elmeséltük a nyúlkalandunkat, amin a felnőttek is jót derültek. Beköszöntött a Karácsony. Anyám munkahelyén az ERTI-ben minden Karácsonykor megvendégeltek minket, gyerekeket. Kaptunk süteményt és meleg kakaót vagy teát, na meg ajándékot. Én egy társasjátékkal lettem gazdagabb, a többiek vagy babát, vagy kardot, nyilat, puskát, könyvet. Én egy mesekönyvet választottam, mert be kell vallanom szeretem a könyveket.
Eljött a tavasz! Mi kinn voltunk ismét a szabadban. A fiúk unszolására elindultunk a farakásokhoz bújócskázni. Az utunk Béla bácsiék nagykapuja előtt vitt el bennünket. Egyikünk észre vette, hogy nyitva maradt a nagykapu. No, most mi legyen? Tudtuk, hogy hamis Béla bácsiék kutyája. Ha észrevesz bennünket, baj van! Csendben lopakodva elindultunk tovább az úton. A csel nem sikerült valami jól, mert a kutya kirontott. Mi meg ahogy bírtunk szaladtunk a farakások felé. Ahogy csak tudtunk felkapaszkodtunk és felsegítettük egymást. A kutya nem tágított mellőlünk. Elkezdtünk hát torkunk szakadtából kiabálni, hátha meg meghallja valaki. Jött is a felmentő sereg. Így megmenekültünk. Ezeket a gyermeki emlékeket nem veheti el tőlünk senki. Sok mai gyerek el sem tudja képzelni milyen az, ha egész napját kinn tölti a szabadban. Nyáron voltunk és élveztük, ahogy a lábunk között a meleg por felverődik. Olyan koszos volt a lábunk, meg mi is, hogy az ártézi kútnál tégla darabokkal sikáltuk tisztára. Aztán teltek múltak az évek, egyre kevesebben maradtunk, mert volt, aki más iskolában kezdte meg tanulmányait. Ha néha-néha összefutunk személyesen, vagy az interneten megtaláljuk egymást, jó újra felidézni az emlékeket. És még sorolhatnám az unokáknak a régi, gyerekkori szép emlékeket, pl. a játékokat, amiket mi eszkábáltunk össze, vagy a sósborszeszes hajót, amit a medencénél úsztatgattunk. A nyár esti bújócskázásokat az őszi falevéllel telehordott árkokban való ugrálást…de ez már egy másik elbeszélés lesz. (Írta: Rácz Sándorné)


2017-07-14 15:31:40

A múltba visszatekintve, 58 év távlatából, egy akkori gyermek emlékeiből
Először is megkérdezném kedves gyerekek, fiatalok, miután ti felébredtek reggel, iskolába menet előtt, van-e valamilyen elfoglaltságotok, feladatotok, elvégzendő munkátok? Nincs? Ugye nincs?
Mert nekem bezzeg volt. Nyolc évesen már egyedül mentem tejért házhoz, ami húsz percet vett igénybe, mert olyan messze volt a házunktól a tejes néni. Abból a frissen hozott tejből készült a reggeli a hat tagú család részére. Az Újtelepen nőttem fel, ami elég messze esik a városközponttól, jóval túl a vasúton.
Itt még akkor csak alsó tagozatos iskola volt, ötödik osztálytól kezdve be kellett járni az úgynevezett nagy Petőfi iskolába, ahova gyalog jártunk. Reggel fél óra, iskola után ismét fél óra séta haza, mert akkor még busz nem közlekedett. Fárasztó volt egy tizenegy éves gyermek számára.
Ebben az időben még villanyunk sem volt, petróleumlámpával világítottunk, s annál tanultunk. Fürdőszoba sem volt, sem benti W.A C., mégis minden este megmosakodtunk sorban mindenki egy nagy lavórban. Fateknőben mostuk a ruháinkat, szappannal. Jól kiöblítettük és a napon, vagy éppen a fagyon szárítottuk.
Óvoda nem volt még akkor. A kis húgomat és két másik kislányt bekísértem a központi óvodába, hogy ismerjék meg a közösséget, játszanak együtt. Ilyen játékok voltak, mint a körjáték, hinta, homokozó, libikóka, néhány fából készült játék.
Hetente egyszer kenyérsütés is volt nálunk. Az én feladatom volt, hogy iskola előtt kerékpárral bevigyem a megdagasztott kenyértésztát szakajtó kosárban a pékhez, aki megsütötte kemencében, majd iskola után mentem érte és vittem haza a családnak a gyönyörűre sült házikenyeret.
Mindennapos teendőim mellett jó tanuló voltam. Továbbtanulásról nem lehetett szó, mert az édesapám egyedül dolgozott a családból, édesanyám beteges volt, egy testvérem pedig Egerben tanult tíz évig süket-néma intézetben. Jel beszédet tanultak, amit én nagy szorgalommal átvettem, hogy tudjak kommunikálni a testvéremmel. Ezzel nagy örömet szereztem neki, boldog volt, hogy a családban valaki megérti őt, hogy mit szeretne mondani. Tudjátok ti mit jelent fogyatékkal élő embernek lenni? Akinek van a családjában, vagy ha ő maga is az. Az tudja igazán!
Érzékenyek, elégedetlenek a sorsukkal, ezért kell az ilyen embereket segíteni, nem pedig lenézni. Ez nekem sikerült, hogy némi boldogságot csempésszek az öcsém mindig bánatos lelkébe.
S hogy mi volt még a kedvenc időtöltésem kislány koromban?
Kerestem egy szép, sima cserepet, hozzá egy kődarabot és azon írtam, rajzoltam, számoltam. És még milyen játékaink voltak nekünk akkoriban?
A lányok rongybabát készítettek. Tengeritöréskor a csuhéból, a csutkából is készítettünk különböző játékokat. Volt még az ickázás, ami abból állt, hogy rajzoltunk a földre négyzeteket, hármat egymás fölé, majd kettőt egymás mellé, aztán a fölé egyet középre és a fölé ismét kettőt egymás mellé. Aki kezdte az ickát egy lapos követ vett a kezébe, beledobta az első földre rajzolt négyzetbe és már ugrálhatta végig féllábbal a négyzeteket. Az utolsó két négyzetnél meg kellett fordulni az ugráskor és visszafelé is végig kellett ugrálni, majd a követ fel kellett venni a földről, és ezután a következő négyzetbe kellett megpróbálni beledobni a követ és jöhetett az ugrálás. Aki nem tévesztett sem a dobásban, sem az ugrálásban és végig járta az ickát az győzött.
A fiúknál a Akinek gombozás volt a menő. A földbe egy kis kerek lyukat vájtak amibe az otthonról hozott nagy csulé gombokat bele kellett pöckölni kézzel. Akinek a legtöbb gombja beletalált a lyukba az lett a nyertes. Aztán ott volt még a bigézés is. Egy kisebb fadarab mindkét végét ki kellett hegyezni, és a földre helyezték és egy másik nagyobb bottal a földön lévőre kellett rávágni és akinek a legmesszebbre repült, az lett a nyertes. A fiúk rongylabdával fociztak, ami legalább annyi örömet jelentett nekik, mintha bőrlabdát rúgtak volna.
Visszatérve magamra. Volt nekem egy anyai nagyapám, akit nagyon szerettem. Ő juhász ember volt, egy egész nyájra vigyázott, no és a puli kutyája is nagy segítségére volt. Sokat tartózkodott kinn a tanyán a nagyapám, s ha tehettem én is vele mentem. No ott találtam én egy bádog dobozt, amibe a kis „kincseimet” gyűjtögettem, amiket a tanya környékén találtam. Törött, vastag üvegdarabot több színben, kavicsokat, köveket. Szerettem rakosgatni őket. A nagyapámmal pedig sokat beszélgettünk, szerettem hallgatni az elbeszéléseit.
Később, mikor már nagyobbacska lettem, bizony nyári hajnalokon „szedegetni” mentem búzát, amit a gép elhagyott aratás alkalmával. Folyó füvet is szedtem zsákba a malacoknak, csirkéknek. Ilyenkor többen mentünk gyerekek, mert minden háznál volt, ami megegye. Nyaranta kapálni is jártam, hogy ezzel pénzt keressek, amit odaadtam édesanyámnak.
Amikor édesapám nyári aratásnál dolgozott ebédet vittem neki. Édesanyám korán elkészítette, mert gyalog mentem ki a búzaföldre. Biciklizni is megtanultam, de nem ám hogy vettek nekem, hanem a szülők nagy kerékpárjával, még váz alatt is tudtam hajtani. Négyen voltunk testvérek, a legkisebb akkor született, mikor én tíz éves voltam. Először csak messziről figyeltem őt, majd annyira megszerettem, hogy nagyon sokat foglalkoztam vele. A nagyobb húgom és közöttem öt év volt, neki én kisdobos vezetője voltam.
Nagy szeretettel végeztem minden munkát, sohasem beszéltem vissza a szüleimnek, testvéreimet soha sem bántottam. Annak ellenére, hogy szegény családban nőttem fel, boldog voltam.
Nagy szeretettel, tisztelettel voltam a szüleim iránt, hiszen ők is mindent megtettek, hogy békességben, nyugalomban élhessünk. Az édesanyám mindig finom ebédet főzött. Nagy kertünk volt, amiben minden megtermett az édesanyám jóvoltából.
Minden nap tiszta, vasalt ruhát vehettünk fel, amiben jó volt létezni.
Tehát volt kitől tanulnom a munkaszeretetet, a becsületet, a tiszteletet. Ezt a mindenkori tanáraimnak is megadtam. Nem voltak bolti játékaink, drága ruháink, szép és divatos cipőink, mégis a szívünkben, öröm volt, ami a legfontosabb az életben. Nagyon jól éreztük magunkat otthon, a családdal, a barátokkal. Ha tudtam segíteni azzal, hogy leírtam röviden gyermekkorom történetét és meg is értettétek azt, akkor már megérte.  (Írta: Dúró Ferencné)


2017-05-15 19:45:22

Négy nap krónikája a hegyen
1. nap 2017. április 19.
Kopog a lecsorgó esővíz az ereszcsatornában. Hideg van. Talán még havazni is fog? - merül fel bennem a kérdés. Na, ne! – hárítom el rögtön. Önigazolásként végig viszem a gondolatot. Heteken át már meleggel kényeztetett az idő. Felvették virágos ruhájukat a cseresznyefák, kizöldült a hegyoldal bárányok számára harapható fűvel, rügyek bomlottak apró levelekké a fákon, kinyíltak a korai virágok, elcsendesült a madarak területfoglaló zenéje, halkabb, fészekrakó énekké.
Most konokul vádolják az elbújt Napot, a hideg esőtől megtépázott virágfejek. Nem ez volt az ígéret számukra. A hőmérő higanyszála tompán süllyed. Újra pipálnak a kémények. Nagyon optimista léleknek kell lennem, hogy azt higgyem: ez csak múló ború.
2. nap 2017. április 20.
Hangyányi optimizmusomra rácáfol a másnapi pesszimizmus. Hajnalban arra ébredünk, hogy zuhog a hó. Magára rántotta a fehér paplant a hegyoldal és betakarózott vele. Hó pamacsok ülnek a fák ágain.
Ez bizony Karácsonykor jobb lett volna – gondolom én, de kívánságlista törölve utólag. Most a természet telet játszó kedvében van, pedig április második felében vagyunk, Húsvét után. Napközben eledelért kuncsorognak a cinkék és a rigók. Megszokták, hogy tél idején itt terített asztalt tartok nekik. Bízó lelket akar tartani bennem a hóban büszkélkedőn álló sárga tulipán.

Zöld levele nagy kontrasztja a fehér hónak. Fotóra kívánkozik. Többször kimegyek a házból. Rápillantok. A látványukkal erősítem magam.
- Nincs tél, Nincs tél. Nincs ám! – hajtogatom, amivel a hideggel dacoló két virág bíztat.
Bent, a meleg szobában szól a rádió. Időjárás jelentés: A hegyekben 50 cm hó is eshet. Centiért megyek. Mérek. Már van 20 centi.
- Köszönjük! Abba lehet hagyni! Nekünk már ennyi bőven elég. A többit tessék máshova vinni, vagy tartalékolni eső formájában a nyárra – közlöm a természettel, de az makacsul havazik tovább.
Félve nézem az öreg diófát. Csemeteként, ajándékozta az Alföldről, ide a hegyekbe Apukám.
- Vigyétek el. Ezzel a kertetekben mindig veletek leszek – mondta.
Nehezen eredt meg. Évekig kínlódott. Aztán beletörődött az alföldi homok után a köves talajba, és nekilódult a növésnek. Hatalmas lett. A föld fölött kettős ágat hozott. Szülői formája lett. Van egy „Apa” ág és egy ”Anya” ág. Nézem az áprilisi hóesésben a diófát. Most vádlón mutatja a hóval borított, kizöldült hajtásait.
- Nézd! Elfagynak. Letörnek. – suttogja. Nekem beszél. Igaz, hogy szavát, csak én értem.
- Tarts ki! Tartsatok ki! – megy tőlem a bíztatás.
Állok az ablak előtt. Hangtalanul zuhog a hó tovább. Alázatoskodnak neki a magasra nőtt tuják. Hajlonganak, behódolnak neki a nyírfák ágai. Fogy bennem a bízó lélek… Ott tartok, hogy talán. Talán holnap már … esetleg jön a borúra, derű.
3. nap 2017. április 21.
És eljött a harmadik nappal a borúra ború. Szürke az ég. Még mindig zuhog a hó. Igaz az 50 cm. Mérek újra. 60 cm. Már nem látszik a tavaszi zöldből semmi. A hó meggyilkolta a két bíztató sárga tulipánt. Gyilkost kiáltanak a virágzó gyümölcsfák. A hó súlya reccsenti a törzsüket. Már szinte mindegy, hogy gyenge bokor, vagy idős meggyfa… mind áldozat. Törik a fenyő csúcsa, kifordul a földből a kert alján a cseresznyefa, roppan a vastag dió ág, földdel egyenlő a sok ribizli bokor és málna vessző. Az erdőben sorra dőlnek az erőtlen gyökerű bükkfák, csak az erős áll szörnyűlködve. Megül a félelem.
A rádió bemondja a hó miatt a külvilágtól elzárt településeket.

Mi is közte vagyunk. Lapátoljuk a havat a háztól, a közútig.
- Születésem óta itt élek. Ilyet még nem éltem át áprilisban – mondja a hólapát nyelére pihenésként támaszkodó idős ember.
Elgondolkodok. Most vajon a reggeli sétám a kertben milyen lesz, hisz naponta korán az az én imádságom. Átmentjük magunkhoz a fűtés nélkül maradt barátainkat. Tombol a természet: viszi a vizet, villanyvilágítást, telefon összeköttetést, televízió közvetítést, nincs buszjárat…. Van barátság, beszélgetés. Együtt töltünk egy napot.
Este későn felgyullad a fény… megcsörren egy mobil… beszól a külvilág… érdeklődnek. Mi beszélgetünk, bizakodunk… Talán … holnap… jön a derű.
4. nap 2017. április 22.
Reggel hat óra. Kék az ég. A tető szélén a jégcsapok sora könnyet ereszt. Napközben megcsordul az eresz is. A Nap kitekint. Végigpillantok a kerten. Átfut a fejemben a kérdés. Nézem az itt hagyott torzókat. Hitetlenül vagy hittel békejobbot kérjek a természettől? Aztán megjön a válasz. Majd begyógyulnak a sebek. A természet helyreállít velünk együtt mindent. Na, végre. Ma megjött a borúra a derű! (Írta: Anyóka)


Oldal : 123456789


A J Á N L Ó
www.facebook.com/judit.karaszi

Szélmalom utca 1.
Báránd 4161
(30) 190 0499
www.facebook.com/baranditej/

A háromföld kincse
 kézműves szappanok
https://www.facebook.com/search/top/?q
=h%C3%A1romf%C3%B6ld%20kincse%

14463230_536225823237001_4147946727005158799_n.jpg
BRILL Esküvői ruhaszalon 
https://www.facebook.com/brillszalondebrecen/?fref=ts
www.facebook.com/riegel.cajon/

   talitabanner_1.jpg 
www.talita.hu

S__rr__tiKr__nika.jpg
www.sarretikronika.hu

kaiser.jpg
KARCAG
menu_kaiser.jpg

palinkafozo_2db.jpg
www.palinkafoz-ust.hu