Amikor feljöttünk a hegyre széles baráti kör vett körül bennünket. Hasonló korúak, nyugdíjasok. Egy-egy alkalommal összejöttünk, beszélgettünk, nosztalgiáztunk, ettünk, ittunk (mértékkel). Aztán apródonként elkezdtünk létszámban fogyatkozni. Hányszor hangzott el „már X is elment, Y is, a Z házaspár is”. Most, ha az összejövetelek fotóit nézem, akkor szembesülök vele, hogy a régi barátok közül „aktív” házaspár már csak mi vagyunk. Itt az aktív is idézőjeles, mert minden relatív. Mérjük a korunkhoz, egészségünkhöz. Egyben biztos vagyok, hogy mindig, mindenhol és mindenkor az apró, elérhető öröm megtalálása, meglátása a mozgatórugója az öregkornak. Ha ez kihal belőlünk, akkor már savanyú ábrázattal ott állunk a saját sírunk szélén és lapátoljuk ki a földet.
           Szeretem, amikor bejön a reggeli nézelődésből az öregem és elmondja az élményeit, hogy hány virág nyílt ki, mit csinált a macska, hogy potyog az éretlen dió, mert a forróságban nem bírja beérlelni a fa, hogy egy cincér baktatott a járdán, és hogy ha nem szedi össze magát a mozgással, akkor - míg felér a házhoz -, beelőzi egy csiga. Még a vitáinkat is szeretem.
         Szeretem, amikor tavasszal a hollók párban beszélgetve a magasban vitatják meg a fészkelés mikéntjét és nyáron ott fent repülve dicsekednek az őket követő kicsikkel, szeretem az erdő hangját, amikor a széllel beszélget, a hajnali madárébredés csendes csevegését, majd a későbbi hangoskodást, amikor világgá kiáltják létük örömét. Szeretem a munkám eredményét a kertben, a házban… és sorolhatnám. Még azt is „szeretem”, ha valami fáj, mert akkor elhangzik a közös mondásunk: „ha ebben a korban valami nem fáj, akkor már nem is élsz”. Hát akkor csak hagy fájjon.
        Szeretem, ha a család meglátogat. Ránk néznek, feltöltenek szeretettel, élelemmel. Ilyenkor kihúzzuk magunkat, dicsekszünk, hogy mit és mi mindent csináltunk. Megy ez még nekünk! – a jelszó és ezzel a látvánnyal engedjük el őket, hogy megnyugodjanak. Legalább felőlünk legyenek nyugodtak. Azzal tisztában vagyunk, hogy nem tart örökké, de addig, ha már segíteni nem is tudunk, legalább ne ártsunk. Nem szeretem magamban, hogy több napos vendéglátásra már nem vagyok képes, de elfogadtam. Hosszan vitatkoztam magammal ebben az ügyben. Sokára született meg a konklúzió: számukra már az is ajándék, ha a magunk hétköznapjait és ellátásunkat vezetni tudjuk. Ebben az évben az öregem átlépi a nyolcvanötöt, én a nyolcvanat. Úgy vélem, hogy hálásak lehetünk ezért az életért. (Írta: Anyóka)