1957 szeptemberét írtak a naptárak, mikor 6 évesen én is elindultam az „Életbe”, azaz - édesanyám kezét fogva -, beléptem az iskola kapuján. A mai „kistornateremben”, mely akkor még tanterem volt, egy jóságos arcú néni köszöntött bennünket. Engem is a nevemen szólított, mosolygott és megsimogatott. Azzal, hogy megdicsérte a copfjaimat a szépen vasalt, hatalmas fehér masnikkal, azonnal belopta magát a szívembe. Innentől kezdve tudtam, hogy szeretni fogom őt. Édesanyám tanító néninek szólította, ám – miután bemutatkozott - megismertük a „hivatalos” nevét is. „Mosonyi Istvánné, Márta néni vagyok. – mondta kedvesen – én leszek a tanító nénitek”. Nos, így kezdődött az „ismeretségünk”.
Miután az édesanyák elmentek, tanító néni leült és „mesélni” kezdett. Mindenekelőtt a viselkedést ajánlotta a figyelmünkbe. Vagy megszokunk, vagy megszökünk – mondta – amit nem igazán értettünk, ezért ez a kijelentése kissé félelmetesen hangzott. Ha szólít bennünket – folytatta -, fel kell álljunk és hangosan, hogy mindenki hallja, válaszolnunk kell a kérdéseire. Az iskolában szerinte nélkülözhetetlen szabályok sokaságát – 6 éves fejjel - soknak és betarthatatlannak tartottuk ugyan, mivel azonban mindegyik mosolygós körítést kapott, megszelídültek. A kicsengetés után aztán mi lányok, hamar megállapítottuk, hogy ez a mi tanító nénink, Valkovitsné Ili óvó nénitől szigorúbb ugyan, de nagyon kedves és láthatóan szeretni fog bennünket.
Így kezdődött hát 4 évig tartó közös életünk Mártuska nénivel, mely az idő haladtával – megszoktunk - egyre könnyebbé, egyre elviselhetőbbé vált. A tudományok mellett, melyből bőven kaptunk, valóban megtanultunk viselkedni. A kor „divatja” szerint - hátra tett kézzel ültünk a padban, s mutató ujjunkat a szánkra téve, csendben vártuk, hogy szólhassunk. (Így lehetett – a tanító néni szerint – meghallani még a légy zümmögését is!)
S az írása? Azok az utánozhatatlan gyöngybetűk! Megértettük, hogy az írás - kép rólunk, a füzet pedig tükör, mely „beszél”. „Beszélnek” a betűk, a felgyűrt füzetsarok, vagyis a „szamárfül”, a tintafoltok az un. „pacák”, a sok radírozás, átírások és lehúzások is.
Az én tanító nénim tantervében olyan „tantárgyak” is szerepeltek, mint a szeretet, tisztelet, becsület, melyeket feljegyzések és könyvek nélkül, személyes példamutatással, és igen jó eredménnyel „tanított” meg velünk.
Szerető aggódással vett körül bennünket. Óvó tekintete ott volt minden lépésünkön. Ám – meg kell jegyezzem -, hogy ő sem panaszkodhatott ránk, hisz azon versenyeztünk, ki törölje le a táblát, ki nyissa ki az ablakot, ki álljon hozzá a legközelebb mikor szünet van, ki fogja meg a kezét, ki vegye el a táskáját, ki adja fel a kabátját, ki vigye haza a javításra váró füzeteket s ki álljon másnap reggel– őt várva - az ajtaja előtt… Jó volt odabújni hozzá. Simogatása vigasztalt, tekintete csitított. Vágytuk dicsérő szavait.
Igen. Ilyen volt ő - Mosonyi Istvánné, Mártonhelyi Márta -, az én tanító nénim, aki 1915. január 27-én született országunk nyugati csücskében lévő Vágsellyén. A Kőszegi Tanítóképző elvégzése után 1939-ben nálunk kezdett tanítani. Itt ismerte meg későbbi társát, Mosonyi Istvánt, a fiatal tanítót, aki1940-ben lett tanítótársa a katolikus iskolában. Házasságukból két gyermekük született, Márta és István. Példás családi és közösségi életükkel belopták magukat a község lakóinak szívében. Szerették és tisztelték mindkettőjüket.
Ma már mindez csupán emlék, hisz az én tanító nénim évek óta nincs közöttünk. Ám több, mint 60 év távolából sem tudok meghatódottság nélkül gondolni rá, mozdulatai, szavai bennem élnek. Az én tanító nénim már elmúlt volna 100 éves. (Írta: Ulveczki Ildikó Báránd)