Most lennék galamb. Vinném a csőrömben az olajágat. Kérném a békét és mutatnék kiutat ebben a sehol nincs és mégis van háborúban.
     Hívnám magam után veszni látszó kis csapatomat, a most meglapuló, megtépázott, megroggyant, de élni vágyó öregeket, hogy nézzünk az ellenség szemébe. Hirdessünk fegyverszünetet. Terítsük ki kártyáinkat. Ültessük fehér asztalhoz. Papírra az ultimátummal. Írják a reszkető kezűek, a köhögősök, a szívükben betegek, a krónikusok, a veszélyeztetettek, az egy-két fiatalabb kiválasztott egyed.
     Itt a fehér asztal, itt a toll, itt vannak a reszkető kezek. Az én csapatom, a fegyvertelenek, akik becsületes módon tárgyalni hívnak és neked kiáltják:
 - Ellenség! Úgy szemtől-szembe mutasd meg magad! De nincs szemed, nincs arcod, sem pedig kezed. A láthatatlan voltod az egyetlen fegyvered. Védtelenségünkbe pattan minden töltényed és hízik halálukkal nagyobbra sereged.
    De üzenem: a lombikok mélyén már felfénylik a remény és sáncot épít a szellemi tőke. Készül az emberi tudás fegyvere, hogy alább hagyhasson a védtelenek félelme.
    Én addig is szállnék és vinném csőrömben az olajágat és kérném a békét ebben a sehol nincs és mégis van háborúban. 
2020. május koronavírus idején (Írta: Anyóka)