Ketten állunk az ajtóban. Én, az öreg és ő, a fiatal.
Én kilépni készülök. Ő bent maradna. Kezében egy mobil. Rá-rápillant. Vár valamire.
- Gyere ki velem a kertbe – kérlelem
- Muszáj? – kérdezi
- Nem muszáj, csak szeretném.
Vonakodva, unottan adja meg magát. Lépegetünk egymás mellett, szótlanul. Eldöntöttem, hogy megpróbálom kirángatni az általam vélt passzivitásból. Segítségül hívom a kertet. Július van. Reggel. Tobzódik a nyár. Fent cikázva szántják az eget a fecskék. Az éjszakai esőtől mosott, tiszta a levegő. Nem állom meg szó nélkül. A saját ítéletemnek, észlelésemnek adok hangot. Miben reménykedek? Talán azonosul vele.
- Milyen csend van…de mégis ennek a csendnek hangja, lágy, hangja van – közlöm felé fordulva. Kötözködik velem, Kioktat.
- Ez a két fogalom: a csend és a hang nem egyeztethető össze
- Pedig igen! – mondok ellent neki – Itt igen, még ha grammatikailag úgy is van, ahogy mondod. Te éled a város zaját, de most hasonlítsd össze itt a természetben, a falu csendjében az apró, neszező hangokkal. Ez utóbbi megnyugtató, a város zaja felzaklató.
- Itt nem történik semmi – mondja durcásan
- Jaj, dehogy nem – válaszolom
- Itt az unalomtól kell kikészülni – folytatja
- Persze, mert nem látsz csak nézel – replikázok
- Ugyan, mondd már mit kellene itt megélnem? – Már éle van a kérdésének. A válaszom hasonló hangnemű.
- Elmondom. Megmutatom. Már ha egyáltalán érdekel és megérted? – kis csend költözik közénk. Én változatlanul szeretném meggyőzni és megmutatni, hogy itt szép és jó. - Gyere. Nézzünk szét – szelídülök meg – Segítek neked látni.
- Vigyázz a lépésedre. Itt egy kerti hangya a talált élelmet cipeli haza. Ne lépj rá! Ott egy poszméh hintázik egy margaréta virágán, ami ettől elnehezülten ingatja fejét. Hallgasd csak! Lent a völgyben vakkant egy kutya. Jön is rá a válasz itt fenn a hegyen: - Hallom haver! Figyelek! Ügyelek! Nesztelenül lapulva oson egy cica. Madarat lát. Szeretné megfogni.
- Azt nem szabad! – szólok rá ijedten. A kis rozsdafarkú a korlátra repül, szembe velünk, akik pár méterre vagyunk tőle. Piciket guggolgat. Olyan, mint egy tánc. Rövid bemutatója után elrepül.
- Nézz fel! Vijjogva szitál a levegőben egy hollópár. Bocsánatot kérnék a vijjogva kifejezésért, de ők így beszélgetnek. Pár hét és jönnek velük az idei kelés kamaszka hollói és ők is bekapcsolódnak a légi párbeszédbe.
- Érzed, hogy lebben a szellő? Bólogat a vén diófa idei könnyű ága. Gyere velem – szól a szél egy levélnek és hátára veszi. Hintáztatva lekíséri a földig.
- Hallgasd a zsibongást! Seregély csapat nagy hanggal lepi el a vadgesztenye lombját. Már mézédessé aszalódott rajta a sok termés. Lecsípik és gyorsan nyelik le. A magokkal találkozunk a madáritatókban. Ott, a kerítésnél már színesedik a szeder, pottyan a málna érett termése a földre. Amott a csigák ballagnak ki komótosan a levelek alól. Fényes nyomot húznak maguk után.
- Gyere! – felveszem és kiteszem őket a kertből. Ki, a kerítésen túli bokorba. Ott aztán igazán van nagy szabadság és csiga járás-kelése. Nem is értem, hogy egyik-másik miért jön vissza? Ami a madáritatóban pancsolva fürdik, az egy fenyőrigó. Fürdés után megrázza magát és tollat igazít. Kérlek, hunyd csak be a szemed egy pillanatra. Úgy hallgasd! Szól a kis harang lent a völgyben a fatoronyban és szerteküldi hangját. Felel rá egy éles hangú kakas: Vettem a fegyelmeztetést! Tudom, reggel van!
Felé fordulok. Nézem az arcát. A tekintetében kérdés, értetlenség és unalom.
- Mondd csak! – szól élesen hozzám. Ezeket te az életednek régebbi szakaszaiban is megláttad? Észrevetted? Fontos volt?
Most én hallgatok el. Nézek rá és vissza önmagamba. Hosszú a csend. Sokára szólalok meg.
- Igazad van. Nem láttam meg. Nem vettem észre és nem volt fontos. A mostani, ez a fajta látás képessége korfüggő. Ahogy öregszünk megváltozik a fontossági sorrend. Elül bennünk az élet előző szakaszainak zaja, ami akkor sok mindenre vakká tett, mert mást kellett látni. Most…ebben az életszakaszban felerősödik bennünk a csend. Látóvá válunk addig nem észlelt dolgokra.
- Például itt mire? – kérdi epésen
A válaszom megcsendesült, nyugodt, úgy mondom:
- A körülvevő világra, apróságaira, csendjére, hangjára. Én ezt a csendet a hangjaival most neked akartam adni. Látom, nem kell. Nem egyre fókuszálunk. Nem baj. Most borítékolom. Ötven év múlva vedd elő kicsim.
Szidom magam. Mire volt ez jó? Miért erőszakoskodtam? Ő megfordul. Indul be a házba. Kezében a telefon. Benyomja. Valaki üzent. „Este hat órakor találkozunk az egyetem előtt” Megváltozik az arca. Már a hírtől is boldog. Hosszan nézek után, majd vissza önmagamba. Én is boldog vagyok, csak mástól és másként. Generációk különbözősége. Ez így van jól. Lassan, elgondolkodva indulok be a házba… Vesztettem?... Nem… Változunk, de ez egy szakaszos, lassú folyamat…. Kell rá egy élet…
„Most borítékolom, majd ötven év múlva vedd elő kicsim” – küldöm utána az üzenetet mobilon. (Írta: Anyóka)