Szervusztok ti öregkori eljövendő évek. Szervusz "szépkor". Egyezkedjünk. Kufár módra alkuba bocsátkoznék. Kérek, de végül adok.
    Demencia, Alcheimer-kór ti csak sétáljatok tovább. Nektek nem kívánok ajtót nyitni, hellyel sem kinálnálak, de tudom ki sem zárhatlak, mert, ha egyszer, ha mégis meglátogattok és maradtok, amin osztoznunk kell az közös. Beszéljük meg előre. Ne legyetek kegyetlenek.
- Ne vegyétek el tőlem a szeretteim arcát, hogy tudjam a végsőkig ők kik nekem. Ne hangozzék el a kérdés: - Te ki vagy, Én nem ismerlek.
- Ne vegyétek el tőlem a szavak értelmét, a szép szó gyönyörűségét. Engedjétek, hogy tudjam és érezzem mit jelent a kenyér...utca...fák...szeretet... és hogy léteznek ünnepek.
- Ne üresítsétek ki a tekintetemet. Ne ültessetek tompán óraszámra, bambán egy székre.
- Ne vegyétek el tőlem az akaratom kiváltságát, hogy tudjam, én mozgathatom lábam, kezem, térdem.
     Félek kicsit félek, pedig még gondolkodom, tervezek, összerendezek agyban és tettben, de korban már jócskán "hetvenkedek".
- Még tudni akarom mi a tavasz, mikor lesz hétfő és mitől van meleg. Mi az ami egyszer elmúlt és mi az, ami majd lesz. Nem követelem, nem is kérem a jövőt, csak az értelemmel élhető jelent.
- Ne vegyétek el tőlem a neveket. Hagy emlékezzek ki volt K és ki volt D. Hogy tudjam tegnap X-szel találkoztam és ma Y volt, aki az utcán rámköszönt.
      Igértem, hogy alkuldék. Alkuba szállnék veletek. Részemről mi az alku tárgya, amit vihettek?
Ha egyszer vége lesz, nektek adok mindent, ami bennem anyagi, ami én voltam. Adom a testet, a mozdulatlan szivet, kezet, lábat, térdet. Adom a szépséget látó, akkor már csukott szemet, a régen szavakat szóló, akkor már néma szájat. Csak egyet hagyjatok majd itt, ami számotokra már értéktelen: az emlékemet. (Írta: Anyóka, fotó:pixabay)