Az öreg Péter munkája minden decemberben advent idején megsokasodott. Mindig ő kapta feladatul az újak tanítását és uátna szárnyra bocsátását. Ilyenkor hosszú fehét szakállát elgondolkozva símogatta.
- Ej, ej. hát mit is kezdjek én veletek? Nyüzsögtök, nem figyeltek...aztán türelmetlenkedtek és ha majd ott lesztek, ahol tenni kell, hát nem is tudjátok mihez kezdjetek, hogyan legyetek jók.
- De Péter apó, mi figyelünk - hízelegtek kórusban - csak mondjad már, csak kezdjed már, aztán ha végeztél...huss... mi már itt se vagyunk.
- Hát erről beszélek nektek. Türelem! Nincs huss! már itt sem vagytok. Majd ha mindenki tud mindent és mindenki kész lesz az útra, majd akkor, ha kiosztom nektek a feladat lelkét, akkor kinyitom nektek a kaput. És egyenként, szépen suhanva elengedlek benneteket. És most csend, csend, csend!
      Amikor minden szem rászegeződött, felhő sem mozdult, szél se lebbent az öreg Péter elkezdte mondani, amit minden évben megtett és megtanított azoknak, akik most először kapnak engedélyt a feladatra. Ők az újak. Göndörhajú, felhőn libbenő, hófehér ruhájú, vadonatúj, először kapott szárnyacskájukat büszkén viselő adventi angyalkák. Péter szeretettel tárta ki feléjük két karját:
- Angyalkáim! A játéknak immár vége. Csodát kell tenni. Adventben minden csoda megtörténhet, de ez rajtatok is múlik.
- Csodát? Az meg mi? Mi az a csoda? - kérdezte egy aprócska fényes szárnyú angyalka.
- Mi a csoda? Mire lemegy a Nap és én mindent elmondtam, tudni fogod, de tenni majd csak akkor leszel képes, ha kiosztom neked is a szikragyújtó, mindentlátó, mindentérző segítőt - Péter megsimogatta a göndör haját és megigazította az új szárnyacskában az összekuszálódott tollakat.
- Légy türelmes és figyelj! - Elkezdte és mire eljött az este befejezte mondandóját. Jócskán elfáradt.
- Öreg vagyok. Nem való már ez nekem. Kérni kellene a leváltásomat. Meg is mondom az Úrnak.
El is panaszolta mindig, minden évben, de az Úr csak mosolygott.
- Megy ez még neked Péter, hiszen még csak pár száz éves vagy.
     ...megy ez nekem... megy ez nekem...-motyogta Péter, míg ment az égi kapuhoz, hogy bezárja. Ez is az ő feladata volt. Nyitni reggel, zárni este. A derekán a cingulushoz kötözve tartotta a kulcsot. Zárhat, hiszen ilyenkor este már nem szól az égi harsona, ami miatt a kapuhoz kellene menni, hogy az új érkező lélek égi születését köszöntse. Hangtalanul zárult a kapu. Péter a kulcsot újra a cingulusra kötötte. Feje alá húzott egy bárányfelhőt és elaludt.
Hajnalban lábujjhegyen, aprókat röppenve a kicsi angyal Péterhez közelített.
- Apó, Apó! Indulhatnék? - rázogatta törelmetlenül az öreget, de az nem ébredet.
- Na jó, aludj csak. Már mindent tudok, hiszen figyeltem. Megyek én magam is.
Óvatosan kibogozta a zsinórról a kulcsot. Egy szárnyalással a kapunál termett. Kulcs a zárba, elfordít és nyit.
- Én megyek elsőnek! - örvendezett. Gyorsan elismételte a tegnap hallottakat. Talán az utolsó mondat az nem rémlett. Motoszkált benne egy apró gyanú, de az biztos nem is olyan lényeges és egy legyintéssel elnyomta. A kapu mellett sorakozott minden indulónak egy-egy ezüstösen szikrázó fenyőág, aminek érintésével adventben felgyulladnak a gyertyák. Minden héten egy. A fenyő alatt a cím. Felkapta az ágat, de a címre, ami alatta volt már nem is figyelt. Meglengette szárnyait és huss már itt sem vagyok! örvendező kijelentéssel, boldogan kezdett repülni a Föld felé.
- Huss! Már itt se... - akarta mondani, de abban a pillanatban bevillant egy felismerés. Hogyan tovább? Az a hiányzó láncszem, amit most tudni kellene mégis fontos lett volna...Kihez menjen? Miért pont oda? Mit kell lásson? Lelassult a repülése. Bűntudata lett a figyelmetlenség miatt. Visszanézett a kapu felé. Péter ott állt.
- Vissza! Vissza! - harsogta az öreg - Így értelmetlen lesz az utad - szólt hozzá. Az öreg Péter kezében ott volt az a "hiányzó láncszem", az a mindentudó, mindentlátó, mindentérző, kicsi, piros lüktető, csodát indító, angyal szív. Szégyenkezve ért a kapuhoz. Péter lehajolt hozzá. Nem szidta. Megsimogatta a göndörhajú, bűntudatos angyal fejét.
       Még tanulnod kell. Enélkül semmit nem ér az egész. Ez az amivel adventkor és karácsonykor minden csoda megtörténhet - a csodatevőt Péter az angyal mellkasára helyezte.
- Na, most indulhatsz - szólt az öreg és suhintott egyet az övével.
Egy fényes hullócsillag indult a Föld felé, rajta egy szőke-fürtös-szárnyas angyalka, kezében ezüstös fenyőág, fehér ruhája alatt érző szív dobogott. Már nem volt kérdés, hogy kihez, miért? Mindent tudott ahhoz, hogy segítse a csodát. (Írta: Anyóka)