A kerti pad a csendesség helye. Ideje van itt a mérhetetlen nyugalomnak, az átgondolásoknak, vagy csak úgy a semmit csinálásoknak, de a létnek sehol nincs ilyen teljességgel nagyobb megnyilvánulása bennem, mint itt. Ha csak pad lenne, úgy magában, valahol az....az semmi. Ez A kerti! A kert teszi azzá, amivé általa minősül. Meghúzom magam benne és nézem ami körülöttem van. Azt érzem, hogy ők is néznek engem. Rám bólint, vagy köszönt is az öreg apai diófa. Lehet meg is kérdi: - Elfáradtál? Pihenj meg - és én azt teszem.
   Levendula illat lengi be a kertet. Szétnyitja legyezős leveleit a páfrány az árnyékban. Öleli a levegőt. Időtévesztett szellőrózsa ingatja fehér virágait. Tavaszt akar hozni ősz idején.
- Megy ez nekem most is! - büszkélkedik. Rámosolygok. Hátra hajtom a fejem. Innen a kertből, a kerti padról kinézek a kék ég felé. Fent fecskék cikáznak csapatban és közben hangoskodva beszélik meg a nagy utat. Örök vándorok. Örülnek a változásnak, de a meleg bázis, a kölyök röptető villanydrót, a fészek....igen! a visszaváró fészek az marad.
    Visszanézek a kertre. Észre veszem: a dió ágán örvösgalamb ül. Nem zavarja a jelenlétem. Tőlem pár méterre leszáll a fűbe és ellépked a madáritatóhoz. Egy apró mókus közeledik a fák ágain. Megcélozza az itatót. Az most foglalt. Türelmetlenül jön-megy és csapkod ide-oda a farkával. A galamb elmegy. Most ő következik. Az örvöske felszáll egy ágra és szembe velem ráül és pihentetőn ráengedi a szárnyait is. Nyugalom benne és bennem. Itthon vagyunk. Osztozunk az apai diófán.
    Egy valamikori emlék sorol a gondolataimban. Egy barátom kérdezte a séta alkalmával.
- Te mi lennél ha kapnál még egy életet?
- Galamb - válaszoltam.
- És te? - kérdeztem vissza. Ő gondolkodás nélkül vágta rá:
- Sas.
- De a sas elkapja a galabot!- hökkentem meg. Egymásra néztünk és nem folytattuk. Hirtelen csendesek lettünk.
     És most? Itt az én galambom a kertemben és nincs benne semmi félelem Lát engem. Mekkora a bizalma irántam. És akkor ott megoldom a régi baráti beszélgetés lényegét. Közöttünk, emberek között is van sas és galamb.... és mégis, itt ülök mérhetetlen nyugalomban, ott fenn az örvöske határtalan bizalomban. Kitől kellene most és később félnem?
...Talán...talán, ha kapok majd még egy életet, sastól sem félve lehetek mégis csak galamb.
     De! - még nem hív a levegő, még nem nőnek suhogó szárnyaim, még itt a csendesség helye, itt a kert és itt a kerti pad. Megbújok benne és úgy érzem, hogy a létnek sehol sincs teljesebb megnyilvánulása bennem, mint itt. Még ember vagyok és éveim száma csak hetvenöt. (Írta: Anyóka)