... szüleim, apai nagymama és egy „Angyal” volt.
Úgy gondolom, hogy rajtuk keresztül tudom leírni röviden, hogyan éltem meg gyermekéveimet.
1945-ben születtem. Ez az időszak és az ötvenes évek az alapja családunk későbbi életének.
Családunk fő mozgató ereje az apai nagymama volt. Ahhoz, hogy őt megértsük gyermekkorából kell kiindulnunk. Szülei – egyke gyerek volt – szerették volna, ha gyermekük másképp él, mint ők. Ezért néhány évig zárdában nevelkedett (tanult) nagymama. Mit tanult ott? Szép beszédet, jó ízlést. sokoldalú tevékenységre való képességet, igényességet környezetére, határozottságot stb. Mivel nagyon szeretett, és a hajlam is megvolt bennem ezek befogadására, máig él bennem ezek igénye, számomra is fontosak ezek.
Nagymama négy gyereket szült, és fiatalon özvegyen maradt. Egyedül nevelte fel gyermekeit. Ennek ellenére, hármat taníttatott, a negyedikre bízta a gazdaságot. Ő volt az én Apukám. Mindenben követte nagymama akaratát. Nagyon jó apa volt, sokat játszott velünk. Kézügyességével pótolta számunkra a játékokat. Papírból állatokat hajtogatott, fából furulyát faragott, csutkából babát barkácsolt este a lámpa fényénél árnyjátékokkal szórakoztatott bennünket.
Nehéz életutat járt be. 1945-ben fogságba került. Két-három éves lehettem, amikor a nagyon várt apukát lovasszekér derekából ölbe hozták be a házba, nagyon betegen. Ezt egész életében viselte. Sokat betegeskedett, nem bírta a nehézfizikai munkát. De a családért mindent megtett, nagyon szeretett bennünket. A négy gyermek felnevelése nem volt egyszerű. Mint említettem ő vitte a gazdaságot. Lova, szekere, szerszámai voltak, amivel megmunkája a földet. Betegsége és az ötvenes évek politikája is nehezítette életét. Kb. 20hold földjük volt – apáról, fiúra szálló örökség, a földhöz való kötődés eredményeként - , nem tűnt számukra könnyűnek. Kuláknak nyilvánították őket, ami miatt ellehetetlenült az életük. Rengeteg megaláztatás, zaklatás várt rájuk. Ahol csak tudtak beléjük rúgtak, ami Apukám idegeit nagyon megviselte.
Nyáron aratáskor egy hétig is földbe ásott kunyhóban éltek, mert a távolság miatt nem tudtak hazajárni, no meg siettek is a termés betakarításával.

Hazajöttek, haza hozták a terményt, örültek munkájuk eredményének, felhordták a padlásra. Két-három nap múlva rendőr, végrehajtó jelent meg és lesöpörték az egészet. Nem maradt semmi. Sírt Apukám, Anyukám. Mi pedig látva kétségbeesésüket átöleltük őket. Jött a gond, hogyan tovább? Mi gyerekek nem válogattunk, örültünk minden ételnek, mert finom volt és soha nem éheztünk. Mindennek szenvedője volt Anyukám. Az ő nyugalma, szeretete segített át bennünket mindenen. Szerencsére ő tudott néha valamimunkát találni, mert okos, szeretetre méltó ember volt. Akkor nagyon kevés ember végzett úgynevezett polgárit, ami segített abban, hogy alkalmazzák valahol. Élelem mellett ruhára is szüksége volt a gyerekeknek. Ebben nagymama sokat segített. Kötötte a sapkát, sálat, kesztyűt, pulóvereket, ügyesen varrt. Nagyon szerettem nézni, ahogy készítette ezeket a ruhákat. Persze este - lámpafénynél - hiszen nappal átvette a szülői szerepet, hiszen ők mentek megkeresni a mindennapit. Nagymama mosott, főzött, tanult velünk.

A tanulásnak fontos szerepe volta családban. Nagymama mindent vállalt, hogy mi tanulhassunk, hiszen a tanulás igénye benne élt legjobban! Természetes volt, hogy a tudás majd segít a nehézségek leküzdésében. 4-en vagyunk testvérek, 3-an felsőfokú végzettséget szereztünk, bátyám nem tanult, rá várt volna tovább vinni, segíteni apunak a gazdálkodásban.
Ám jött a TSZ-esítés.
Apukámat nehéz volt megtörni, de nem volt más megoldás, hiszen lovat-szekeret-gépeket elvették Tőle, ezzel - ellehetetlenítették - őket.
Viszont nem ment be a TSZ-be, elindult a nagyvilágba, Budapestre járt dolgozni, csak hétvégeken volt velünk. Anyukámra nagy teher hárult. De megint számíthatott nagymamámra, aki keménységével, tehetségével továbbra is főszereplője lett a családnak. Ő gazdálkodott a pénzzel, anyukám kiszolgáltatott volt. Sokszor sírt, ami nagyon fájt Nekem, de ő mindig megnyugtatott, persze akkor már én éreztem, hogy neki valami fáj. Máig is fel- fel ébred az iránta érzettfájdalom nehéz élete miatt. Szép emlék és példaértékűszámomra most is az ő személyisége.
Nem volt jellemző, hogy Ránk - gyerekekre - feladatokat szabtak meg. Igyekeztek azon lenni, legyen boldog, gondtalan - gyermekkorunk - .
Vagy talán a sok feszültséget, szomorúságot, - amit mi is láttunk -, feledtetni velünk. Mi meg is ezt, háláltuk nem okoztunk gondot nekik. Sok szeretetet kaptunk, de annál nehezebben éltünk. Mostani eszemmel a - „ szeretet „ - a legfontosabb, de gyerekként másként éltem meg.
Szeretnék néhány példát említeni! :
Új ruhát ritkán kaptam, ha igen csak - „ kivételes alkalommal „ - vehettem fel. Sokszor megnéztem, megsimogattam, alig vártam, hogy felvehessem.
Egy ruhám volt télen-nyáron. Télen - „ hosszú ujjal, nyáron levágva rövid-ujjal „ - hordtam. Jobb módú gyerekek emiatt kicsúfoltak.
Nem tudtam megérteni, - „ engem miért nem szeret ? a Mikulás? „ - úgy, mint a szomszéd gyerekeket, nekik miért hoz több ajándékot?
Mai napon is sírok Karácsonykor, - mert eszembe jutnak gyerekkori érzésem - .
A szomszédban együtt ebédelnek, gazdagon terített asztal mellett, vágytam erre én is.
Nálunk miért nincs villany? (19 éves koromban lett először villanyunk.)
Tudnám sorolni, de már minden megszépült, megértettem. Ma már nagyon hiányoznak a gyermekkoromban velünk együtt élő nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek. A disznótoros események, ahol mindenki együtt volt és nagyon boldogok voltunk.
Szeretném még, ha haza mehetnék, ahol szüleim várnak. Azt szeretném érezni, amit akkor éreztem: A biztonságot, amit én kaptam Tőlük.
Mindenért hálás vagyok! Nagyon jó és szép volt!
Végül szeretnék röviden írni arról, akit bevezetőmben „Angyalnak-nak” - neveztem.
Ő apukám egyik testvére volt, aki feláldozta magát a családért. Rá mindig lehetett számítani. A jelenléte, szeretete páratlan volt. Segített lelkileg, anyagilag, egész személyisége kincs volt. Mindig tudta - „kinek – mire?” - van szüksége. Segített anyagilag a továbbtanulásunkban, apukámnak orvosi kezelésében, de nyugalmat varázsolt a problémák láttán is. Legtöbbet - „ Én „ - köszönhetek Neki. Mivel egyedül élt, gyermeke sem volt, nagyon szeretett engem. Ő volt nekem az –„ Idesanyu „ -. Pedagógus volt, komoly kulturális-életet végzett a faluban. Vitt magával, kényeztetett, sok élménnyel gazdagított.
Sajnos az élet nem volt kegyes hozzá. Fiatalon - súlyos – beteg - lett, és 41 évesen meghalt.
Ez az időszak számomra nagyon fájdalmas volt. Beköltözött otthonunkba a szomorúság, hiszen nagyon szerettük Őt. Halálát nagymama nem tudta feldolgozni, következő évben - utána ment - .
Betegségében mellette voltam. Ekkor én 15 éves voltam, komoly lelkisérülést éltem át, ami a gimnázium 1. évében negatívan hatott Rám. Sokat köszönhetek Neki. Amilyen vagyok neki is köszönhető. A -„ minta „ - , amit adott , elkísér.
Nagyon köszönöm, hogy hogy gyermekéveimre rövid betekintés adhattam. Szeretném, ha elődeim életét, és az Én örömteli, de - „ nehéz „ - gyermekkoromat megismernék gyerekeim, unokáim.
Mindent megteszek, hogy - „ büszkék „ - legyenek nagyszüleikre, dédnagyszüleikre és a szeretett rokonaimra. (Írta: Sólyom Lászlóné)