Hajszoljuk az álmainkat, közben többször kicsit meghalunk!!! Mit éreznek az anyák amikor a gyermekük a saját álmaikat valósítják meg? Öröm, sóhaj, meglepetés és aggodalom kéz a kézben! Sorolhatnám a párosításokat, de inkább saját történetemet írom le nektek. Pár nappal ezelőtt ismét születésnapra készültem. Az anyukám 78 éves lett. Mindenkit beavattam aki fontos volt, csak ő előtte volt titok, hogy haza utazom. Mikor végeztem a munkával,repülőre ültem és 5 óra múlva, már újra Püspökladányban voltam. Közben a szokott időben persze telefonon beszéltünk, hisz a napi telefonálások az egyik kapcsolat az otthoniakkal. A gyerekek már vártak az állomáson, elmondták, semmit se sejt mama.
Izgatottan léptem a lakásba. Megjöttem, én is megjöttem és én is megjöttem, mondtuk egymás után. Anyu kiugrott az ágyból, fiatalosan, mint aki nem is dolgozta végig a napot. Megszólalni is alig tudott, csak annyit "hát te???" Jöttem, mert jönni akartam, mondtam. Mert tudom, hogy várt, de azt is tudom, hogy az álmaimat támogatja. Azt tudta, hogy júliusban hazamegyek, meg se fordult a fejében,  hogy az ő szülinapjára hazautazok. Ezt egy évvel ezelőtt is eljátszottam, talán most nagyobb volt az öröm. Számolja a napokat amik lassan peregnek, de nyeli a könnyeit, mikor az unokák nem látják. Most ő az aki egy személyben a nagymama az anya, aki összetartja a családot azért,,hogy a saját gyereke az álmait megvalósítsa. Mikor ő volt fiatal, neki is sokat segített a nagyi, mert ő is a fővárosban találta meg a boldogságot. Az ő szüleit az 1956-os forradalom idején hazarendelték Budapestről, így ő nem disszidált, mint sok munkatársa. Talán én sem jövök ki külföldre dolgozni, ha otthon találtam volna olyan munkát ahol a 3 gyermekemet, tisztességesen el tudtam volna indítani az életben. Azt sem mondta, menjek, de azt se hogy maradjak, mindenben támogatott. A szemében ott a fájdalom, de ott a büszkeség is, mert az ő álmát is megvalósítom azzal, hogy új életet mertem kezdeni, távol a szülői háztól,a barátoktól. A szülinapi ebédnél ültünk az asztalnál, de akkor már tudtuk, hogy ez lesz talán az utolsó közös ebédünk így együtt. Nem, nem beteg az anyukám, csak a szíve talán még hevesebben ver, mert az unokája és a barátnője megteszi aztm amit ő 56-ban nem tett meg. A gondolataink is messze járnak, ott ülünk az asztalnál, vibrál a levegő, anyu félt engem és az unokáját, én féltem a gyerekemet és barátnőjét és az itthon maradottakat. Biztatjuk egymást, nekem sikerült, nekik sikerülni kell. Amiben tudtunk, segítettük őket a nagy utazás előtt. Hosszú az éjszaka, a búcsúzkodás most még nehezebb, anyunak könnyes a szeme, de most nem látom azt a tüzet amit akkor érzékelek mikor egyedül indulok vissza. A repülőtéren még egy utolsó ölelés a fiatalokkal és mikor már nem látják, nálam is eltörik a mécses. Most értettem meg, hogy mit érez az akinek a közeli hozzátartozója új életet kezd az ismeretlenben. Várom a terminálban mikor száll fel a gép. Az ablaküveghez tapadok. Lassan gurul a kifutó pályán a hatalmas gépmadár, remeg a kezemben a kamera, az érzés leírhatatlan, öröm, mert boldogulnak, bánat, mert nem tudom megölelni, büszkeség, mert bízok bennük meg tudják csinálni. Fojtogat a sírás, de forog a kamera, nem most nem sírhatok. Lassan emelkedik a gép, a felhőkig kísérem a szememmel, jó utat kívánok és szerencsés landolást. Az én gépem késik, sztrájkolnak Berlinben. Magamba zuhanok a gondolataimmal. Egy óra, majd még egy óra késés, mint ha valaki azt sugallná, forduljak vissza, nekem itt a hazám.
Nem, nem tehetem, nem adhatom fel az álmaimat!!!! Végre indulok én is a repülőhöz. Felszállás majd landolás és végre megérkezés. Már Brémában voltam, vártam a bűvös sms.-t. Megérkeztek, kicsit kalandosan, de a tett helyen vannak. Megkönnyebbülés, az első lépésen túl vannak. A napi aggódás ami akkor is ott volt mikor otthon laktak, de ez most más. Új élet az új világban. Családok szakadnak szét, mert nem tudnak és nem is akarnak taposni egy jobb állás reményében. Inkább az ismeretlen, a százszor elképzelt álom marad. Igen aki mer nagyot álmodni és nem hagyja magát befolyásolni az boldogul. Örülök, hogy engem is támogattak és én is segítettem a gyermekemnek. Áldozatokat kell hozni, és vállalni a felelősséget. Meghoztam egy döntést, aminek az egyetlen hiteles, megítélője én vagyok; csak én tudom, hogy ez valóban megérte-e. (Írta: Mészáros Imréné, Jutka)