Az Óperenciás tengeren túl,  ott ahol a rojtos farkú, csíkos hátú vadmalac se túr, ott ahol már sehova sem vezet út, ott ahol a fenyők égig érnek, ott ahol szél, ha fúj is csak suttogva teszi, ott ahol a fűrész, balta évente csak egyszer szól csizmás ember két kezében, ott lakik és ott is alszik  fenyves  tövén, tűlevélben, gyantaillat vánkosában: December.
  Ha csengő szól, mert végére ér a november, nyújtózkodik, nagyot ásít, útnak indul december. Tudja jól, hogy nem siethet, minden nap csak egyet léphet, hogy megérkezzen éppen akkor, zsákjában a karácsonnyal, mikor kell.
  De ott, az Óperenciás tengeren túl,  ott ahol a  rojtos farkú, csíkos hátú vadmalac se túr, ott na és ahol már sehova se vezet út, köves földön, mohás ágyon, gyámoltalan, csenevészke, épp, hogy most egy araszka fenyő bébi nőtt a gazban. Nem láthatta az eget, mert a nagyok körbe fogták, fúvó széltől is megóvták, tűző naptól eltakarták. Ám most, hogy szólt a csengő hangja és suttogva ment ágról gallyra, próbálgatta hátha érti, hátha hallja, amit ott fenn a magasban nénje és testvér bátyja és a fenyők nagy családja suhogva küld ágról-ágra, hogy nemsokára közeledik, megérkezik a Karácsony.
  Nézett jobbra, nézett balra, gyenge ággal kapaszkodva – Majd, ha itt lesz, biztos látom, csak mondjátok, hogy felismerjem, milyen is az a Karácsony!
Büszke, sudár, nagy testvérek lehajoltak, hozzáértek, közülük is a legvénebb kezdte halkan, éppen súgva:
- Figyelj kicsim, gyenge társam, csak hírből tudom, mert nem láttam. Közülünk egy deli társunk, mindig elmegy, minden évben, de vissza nem jött soha egy sem, csak fúvó széllel mind üzente:
- Gyönyörű volt és megérte!
Az Óperenciás tengeren túl,  ott ahol a rojtos farkú, csíkos hátú vadmalac se túr, ott ahol már sehova sem vezet út, oda azért minden évben, úgy decembernek közepében, nagy csizmában, nagyot lépve fenyőér megy minden évben egy ember. Ahogy beér az erdőbe, fenyőerdő közepébe, épp hogy lépne jó nagyot, de lenn a köves földön, moha ágyon felkiált egy csenevészke, épp hogy kinőtt kis fenyőcske.
- Jaj! Nehogy rám lépj! Ágam törne!
- Ó, te kicsim! Ó, te, Ó, te – Jaj dehogy, dehogy. Nem taposok.  Ágacskádra, majd vigyázok.
Csizmás ember földig hajolt, óvatosan, két tenyérrel, mohás földdel a kicsikét kiemelte, tarisznyába nagy vigyázva beletette. Indult haza nagy sietve és puha földbe, társak közé a kertjébe elültette.
  Mert addig a kis fácska kéklő eget, fénylő napot, éjszakában száz csillagot, fenn az égen kerek holdat, fényességet sose látott. Tűleveles két kis ágát meglengetve így kiáltott:
- Most már értem! Most már látom! Ez volna hát a karácsony?!
Lép December huszonhármat. A kis fenyőnél épp megáll, majd megsimítja, szól is neki:
- Várj egy napot! Ha elhagyom a huszonhármat, fordulj oda, nézd a házat! Benn egy sudár, deli társad, mind körbe állja a sok ember énekszóval, szeretettel, ága között gyertya, díszek, pici jászol, benne szalma, szalma között kis Jézuska. Ha meglépem a huszonnégyet és ha este sötétség lesz és felgyullad az égi csillag, akkor bontom ki a zsákom és minden szívben – majd meglátod -, megérkezik a Karácsony. (Írta: Anyóka)