A képről  talán kissé szigorúan néz ránk. Én azonban - aki ismerhettem őt-, bátran  tanúsíthatom: nem ilyen volt Lajos. Pontosabban: nem egészen ilyen, hiszen nagyon is életszerető, kedves és barátságos embernek, jó barátnak ismertük és tartottuk őt. Csupán magához volt szigorú és az elvekhez, amelyek kijelölték az ő pályáját és formálták  sorsát, életét.
A '80-as évek eleién ismerkedtünk meg. Akkor még hosszú hajú, kicsit bozontos szakállú, lelkes, ifjú ember volt. Másoktól hallottuk, hogy nagyon tehetséges, és nem utolsó sorban bátor ember. Ezekről persze később magunk is meggyőződtünk, amikor mind jobban és jobban megismertük írásait és véleményét a rendszerről, a Hatalomról. Akkoriban nemigen volt divat ezekkel szembefordulni, csak kevesek tettek ilyet- Lajos azonban ezek közé a bátrak közé tartozott. Sokat féltettük őt bátor hangja és masszív  ellenzékisége miatt - egyszerre  féltettük, de szinte irigyeltük is őt bátorságáért, gerinces helytállásáért. Ráadásul olyan időben viselkedett így Lajos, amikor sokan beadták a derekukat még a legjobbak közül is, és lettek a rendszer, a Hatalom kiszolgálói, sőt besúgói is.
Megismerkedésünk idején is válsághelyzetben volt, hiszen az addigi, Szolnokon a Néplapnál betöltött állását elveszítette. Pátriájában, Karcagon kezdett új életet népművelőként, könyvtárosként, majd pedig gimnáziumi tanárként. Hűsége Karcaghoz példaértékű volt. Sokszor elmehetett volna, hogy fővárosi író legyen, ő azonban sosem engedett a szirénhangoknak. Többször is írt erről, nagyon szépen. A sziki pacsirtához hasonlította megát, aki a mostoha környezet ellenére sem hagyja el a fészkét, hanem kiáll minden nélkülözést, átvészel minden vihart.
Mindig nagyon szerettem olvasni műveit, leginkább a szociográfiái tetszettek akkor - és tetszenek ma is. Friss, jó hangulatú írások ezek, néhol kedvesen szókimondók - amilyenek a parasztemberek a  valóságban, a mindennapokban.
Berekfürdőt különösen nagyon szerette. Tudom, az volt az álma, hogy egyszer -családjával együtt- házat építenek és  bereki lakosok lesznek majd. Nagy szimpátiával figyelte az egyre erősödő bereki önállóságra való törekvést, tudom: szurkolt is nekünk.
Lajos volt az első, aki az új községnek pezsgő művészeti életet álmodott. Nem érte azonban be az álmokkal, hanem nagyon sokat tett is a megvalósulásért. Nagy tekintélyét és kiterjedt kapcsolatrendszerét felhasználva hívta, szinte csábította  a Berekbe az írókat, költőket és festőket. Nagyon sokakat megnyert az ügynek. Tudom, nagyon örült, hogy egyre többen és többen vesznek részt a tavaszi és őszi művészeti táborokon. Ezek a táborok egy hét gondtalan pihenést biztosítanak a művészeknek, akik cserébe azóta is tollukkal, ecsetjükkel rendre megörökítik a bereki élményeket. Őszinte beszélgetések során kiderült, milyen jó is volt ez a gondolat, hiszen a művészek zöme már akkor sem - és azóta sem-  engedhetett volna meg magának akár csak egy gondtalan hetet is fürdőhelyen. Lajos is rendszeres vendége volt a táboroknak, és bár nem volt álszent ember,  a maga tapintatos, de hathatós eszközeivel mindig elérte, hogy ne történjenek botrányok. Nem állhatta a kicsapongást és részegeskedést, noha ő maga is nagyon derűs, jókedvű, nagyon is szerethető  ember volt.
Az ő révén ismertük meg Győrfi Lajos szobrászművészt is, aki szintén hamar beilleszkedett közénk. Ő nemcsak hogy segített  Lajosnak tovább álmodni Berekfürdő arculatát, de nagyon sokat tett is érte. Kiváló szobrai egyszerre gyönyörködtetnek, és  sok mindenre tanítanak is minket.
Úgy hozta az élet, hogy az önállósodás után a három Lajos (a férjemet is így hívják) szorosan együttműködve álmodták és valósították meg a kultúra bereki felvirágoztatását. Ha Isten engedte volna, beláthatatlanul gazdag és széles ívű lett volna a fejlődés. Körmendi Lajosról azonban sajnos másként határoztak az égiek.
Mindig tudtuk, hogy ő nem teljesen egészséges, hiszen asztma kínozta - többek között ezért is kedvelte a bereki, páradús és tiszta levegőt. Az azonban, ami ezután következett, a legrosszabb álmainkat is felülmúlta: végzetesen beteg lett Lajos. Az elvégzett műtét hála Istennek néhány évvel meghosszabbította ugyan az életét, de aki ismerte őt, láthatta, miként váltakoznak nála a jobb és rosszabb periódusok. Nagyon szurkoltunk neki mindnyájan és nagyon reméltük, hogy ő marad felül a betegséggel vívott küzdelemben.
Soha nem felejtem el: 2004  késő nyarán - ősz elején a társaság után ketten ballagtunk Lajossal, jócskán lemaradva a többiektől, mindketten maródiak. Én is akkor voltam combnyaktörés utáni állapotban, így mi ketten lassan sétáltunk a vacsorázni indulók mögött. Akkor a beszélgetés közepette egyszer csak rám nézett és halkan megjegyezte: tudod, úgy érzem, nem élek már sokáig. Én nagyon megdöbbentem, de csak annyit kérdeztem: úgy érzed, Lajos? Sokkal jobban szerettem és tiszteltem őt annál, mint hogy akár csak el is kezdjem a felszínes, semmitmondó vigasztalást. Nagyon elszomorodtam persze, szavai mély nyomot hagytak bennem. Azon az őszön aztán Lajos pár szóban el is búcsúzott az írótársaktól is, másoktól is.
Később már csak telefonon tartottuk a kapcsolatot, mert rohamosan rosszabbodott az állapota. Még  meg tudta ugyan  érni az új esztendőt, de 2005.  legelső napján, újévkor Lajos eltávozott közülünk. Akkor is, de azóta is mi, a hátra maradottak nagyon árvának érezzük magunkat  az ő  halálával.
Kívánsága szerint a bereki temetőben van a végső nyughelye.
Akkor írtam ezeket a sorokat:
          alig törtük csak fel az új év burkát,
          s apasztja lelkünket egy új fájdalom.
          a fáradt, beteg test most pihenni tért-
          született fölötte  egy új  kunhalom...
Mivel a férjem hosszú ideig volt a falu polgármestere, mindig fontos feladatnak  - küldetésnek - tartotta folytatni mindazt, amit Lajos elkezdett. Azóta is virágzik az írótábor, amit Körmendi Lajosról neveztek el. A festők is eljönnek, évről évre.
Nagyon sok sor, és egyre több kép van, ami megörökíti a berekfürdői élményeket. Biztosan örülne Lajos, ha megérhette volna szép céljainak virágzását és szárba szökkenését. Nem is mondom, hogy volna- tudom: odaátról is örül ezeknek és onnan segíti a Berekfürdő kultúrájáért végzett munkát, igyekezetet.
Már csak a sírján felállított emlékkőről tekint ránk Lajos. Még halálában is megsimogat azonban  bennünket utolsó üzenete: "Jó volt köztetek..."
Amióta ez a kő áll, nem tudom eldönteni: vajon inkább szigorúan vagy inkább derűsen néz  ránk. Mindegy - ha szigorúan, ha derűsen, mindenhogy biztatást tükröz a tekintete. Nekünk  pedig manapság nagy szükségünk van erre.(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)