Mindig is szerettem a temetőkben sétálni - csak úgy, mondhatni szórakozásképpen. A háborítatlan  csöndben nagyon jó böngészgetni az ódon sírkövek néhol már alig olvasható feliratait, rácsodálkozni a sírjelekre, s közben átélni kicsit az idő múlását..
Ezt a szokásomat tulajdonképpen  a szüleimnek köszönhetem. Már kiskoromban  is nagyon szerettem velük tartani, főleg  Halottak Napján, amikor szépen felöltözve sorra látogatjuk elhunyt szeretteink sírját. Mindig nagyon tetszett a készülődés izgalma, úgy éreztem: valahol, valakik  már nagyon várnak minket. Még ma is orromban érzem az avar, az őszi lombok  fanyar illatát. Szép volt az őszi csokrok kötése, a gyertyagyújtás,  a világítás szokása, és jó volt  az elcsendesedés  az ismerős sírok  mellett. Eközben biztosan én is feltettem azokat a butácska, ám egy gyermek számára nagyon  fontos és izgalmas kérdéseket, amelyeket később az én gyermekeim, unokáim is sorra feltettek. Tehát: hallanak-e most minket a halottak és vajon nem fáznak-e odalenn, a hideg földben? Nemcsak Halottak Napján sétáltunk azonban a temetőkben:néha meglátogattuk az akkor (az ötvenes években) még létező, de szúrós bokrokkal már sűrűn benőtt Hatvan utcai temetőt is, Itt  még eredeti helyén láthattam az ősi debreceni nagyságok: professzorok és jeles polgárok  sírköveit. Szívesen kerestük fel Csokonai  "vasgúláját" is, ahová  ha tehetjük, azóta is gyakran elzarándokolunk.

                                   
A  séták során aztán örök időkre megtanultam néhány temetői szabályt is: például hogy oda csak vinni szabad, kihozni azonban soha, semmit  - még egy szál virágot , vagy egy csigahéjat sem.
Nagyon szerettünk ellátogatni a Hősök Temetőjébe is.  Debrecen  nyugati részén fekszik ez a szép kis temető, amely  mára már  emlékhely lett - az idők során teljesen körbenőtte a város..Jellegzetes, kerek kupolás mauzóleuma messze ellátszik, és a lankás, szépen gondozott hantok alatt  több generáció hősi halottai nyugszanak. Gyermekkoromban igen közel laktunk ehhez a kis temetőhöz. Szüleimmel sokat sétáltunk benne, én meg már kicsi gyermekként is különösen szívesen bóklásztam a horpadt sírok között, miközben  apró virágokat, meg csigát gyűjtöttem a szomorú Oroszlánnak, hogy kissé felvidítsam őt. Szép kis csokrokat készítettem, úgy tettem a mancsába, és - ki tudja miért - de biztos voltam benne,  hogy a csigaházaknak ő különösen örül!  Úgyis mindig olyan nagyon szomorú, talán beteg is... A szüleim később aztán elmesélték, hogy Debrecen határában véres csata zajlott le, már réges-régen, és ebben a csatában  a magyarokat maradtak alul. .Nagyon sok magyar honvéd esett el abban a harcban, melynek időpontját később a szobor talapzatáról már ki is tudtam silabizálni: 1849.aug. 2-án. A temető szelíd lejtésű lankáin hosszan-hosszan, egyenes sorokban sorakoznak a kis sírkövek - pont úgy, ahogy katonaéletükben az alattuk nyugvók sorakoztak fel a parancsszóra. Soha nem felejtem el, ahogy később  Édesapám meghatottan mutatott meg  egy sírt, melyben  a felirat szerint három testvér nyugszik. Kis korkülönbség volt csak közöttük, s mindhárman hősi halottak lettek az első világháborúnak. Szép fehér  márvány sírkövükön egymás alatt állnak a tárgyilagos  számok, dátumok - egyben mindhármuk rövid életének története, bizonysága, emléke. A már említettek mellett mást is megtanultam ebben a kis sírkertben.. Még ha gyermek voltam is,, az azért már feltűnt, hogy a párnaszerű sírköveken nem egyformák sem a keresztek, sem  pedig a betűk.. Szüleim magyarázták  aztán el. hogy az általunk megszokott és használt (latin) kereszt a magyar katonák nyughelyét jelzi, míg az az érdekes másik a német katonák sírján  látható. (Honnan is tudtam volna még akkor, hogy ez náluk a hősöknek kijáró Vaskereszt megjelenítése?) Az mindenesetre nagyon furcsa volt, eleget csodálkoztam is rajta: hogy lehet az, hogy németek és magyarok egy helyen vannak eltemetve? Sőt, nyugszanak ott orosz katonák is, hiszen csillagos sírkövet is találtunk, bőven. Édesapám aztán elmagyarázta, s én meg is értettem: a halott ellenség már nem ellenség többé. Ha már sírhalom takarja az egykori harcokban szembenállókat, a halál mindig elhozza a megbékélést.. Tisztelni kell tehát a halott ellenséget is. Gondoljuk csak meg: hány magyar katona nyugszik idegen földben!  Jó arra gondolni, hogy a végső nyughelyen néha-néha talán őket is meglátogatják az ott élők, sőt tán még egy-egy szál virág is jut a sírjukra.

Halottak Napján is gyakran kimentünk ide, a Hősök Temetőjébe, gyertyát gyújtottunk a hősök emlékezetére, és pár szál virágot is vittünk a sírokra, melyekre akkoriban bizony már nemigen vitt virágot senki.... Én mindig a leginkább besüppedt, szemmel láthatóan gondozatlan sírokat kerestem, azokra  raktam le virágaimat, egy sírra egy-egy szálat csupán, hogy minél több helyre jusson.. Nagyon jó érzés volt ezt így megtenni, ilyenkor mindig valami különös örömet éreztem. A temetőlátogatások végén mindig visszafordulok a kapuban egy pillanatra: pillantásommal búcsút veszek azoktól, akik előttem járnak a nagy úton, s akiket egy napon én is követni fogok majd.
Tudom, hogy sok temetőben  ki van írva a kapura: FELTÁMADUNK, Igen, ezzel az ígérettel talán nem is olyan félelmetes a halál.... Már nem is emlékszem rá, vajon a Honvédtemető kapuján van-e ilyen felirat. Amióta megismertem egy mondást, és inkább ezt tartanám helyesnek kiírni oda:
"DULCE ET DECORUM EST PRO PATRIA MORI!"  vagyis: Édes és ékes dolog a hazáért meghalni! (Írta:Dr.Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)