Ahogy múlik az idő, úgy fakulnak, illetve tűnnek el a múlt ködében az emlékek. Néha azonban - egy-egy jeles nap közeledtével- újra színt kapnak, és egy ideig újra elevenebben élnek bennem.
Elmúlt a nyár, már jócskán benne járunk az őszben, eközben sorra ránk köszöntöttek történelmünk jeles napja: legelőször is október 6-a. Ez az ünnep a gyász napja: emlékezés a vereségre, az árulásra, nemzetünk szégyenére és hatalmas veszteségeire.. Alkalom is egyben a mártírok koszorújának újrafonására, áldozatuk jelentőségének, fontosságának és nagyságának
újragondolására és méltatására. A hónap végén - ahogy haladtunk az őszben -  azután ismét  emlékezhettünk arra a szépséges, de csak múló álomnak tűnő 13 napra is, az '56-os forradalom eseményeire. Mindig felkavaróak, de nagyon szépek is egyben ezek a napok.....
Az én generációm ugyan a XXI. században él, mi mégis sokkal inkább a XX.század gyermekei vagyunk,hiszen abban nőttünk fel, abban szocializálódtunk. Mi tehát jól tudjuk azt is, hogy milyen  sok dolog van, amire emlékezni kell a tegnapból és a tegnapelőttből  is. A sok - sok év történései között akad, ami bizony takargatni -, netán még  szégyellnivaló  is, de szerencsére azért bőven van olyan esemény, olyan alkalom is, ami méltó az ünneplésre, a büszkeségre. 
Ahogy távolodott  az időben a rettenetes második világháború, valahogy egyre szaporodtak a hősök, a partizánok. Emlékszem, többször is eljöttek  közénk az iskolába, az úttörőcsapat vendégeként idős emberek, az egykori partizánok, hogy az ifjúságot saját példájukkal  buzdítsák, neveljék -  a hazaszeretetre. Ünnepnapokon büszkén feszítettek - az orosz  mintára- rendjelekkel (vagy  csupán jelvényekkel?) zsúfolásig teleaggatott  sötét ruhájukban, s más felnőttekkel együtt azt sulykolták belénk, hogy nekünk róluk kell példát venni...
Természetesen azóta - hála sok becsületes, jóravaló történész kutatásainak- egyre többet tudunk a régmúlt időkről, így lassan - lassan eloszlik tán majd a hazugság köde is. Az idők során sokan lelepleződtek, némelyek felemelkedtek,míg  mások elsüllyedtek az időben. Idővel  talán mindenki és minden a maga helyére kerül...

   
Azóta gyakran, még felnőtt koromban is  sokszor  eszembe jutottak a kis és nagy történelem hősei, Mii tagadás, sokszor elgondoltam: milyen furcsa is,  hogy ahogy múlt az idő,  Isten a tudója, de valahogy ők mind többen és többen  lettek. Persze, van egy közmondás, miszerint  "messziről jött ember olyan nagyot mondhat, amekkorát csak akar". Igen, a messziről jöttek - és ezen egyformán érthetünk nemcsak földrajzi, hanem időbeli távolságot is.
A minden idők  "partizánjai" mellett azért sokan vannak - voltak  a csendes, névtelen közkatonák, akik egyszerűen csak tették a dolgukat, s aztán szép csöndben, egymás után eltávoztak a világból. Sokaknak sem a  neve nem maradt fenn , sem más adatot nem ismerünk róluk. Egyszerűen csak voltak és amikor kellett, cselekedtek. Ők azok, akik sem rendjelet nem kaptak, sem másfajta elismerést soha, senkitől.

Vajon mit érdemelt volna például az a törékeny, apró termetű, de kitűnő humorral megáldott  római katolikus szerzetes, aki a börtönben, politikai fogolyként oly sokaknak adta vissza az elrabolt lelki békét és részesítette őket bátorításban, vigasztalásban és feloldozásban?

 
Nem tett mást, mint felismerte és kihasználta a tényt, hogy az orosz őrök részben nem értik a magyar szót, másrészt meg már biztosan nagyon unják az ember-őrzés bajos és macerás feladatát. Így engedélyt kért és kapott arra, hogy - folyosótakarítás közben- hangosan  énekelhessen. A szláv füleknek oly mindegy volt, mi hangzik el, tán még örültek is a katonák a váratlan szórakozásnak. Ez a kicsi ember pedig  - valóban dalban mondva el - közölte a foglyokkal, hogy ő római katolikus lelkész. Ha nem tesznek mást, mint magukban, csöndben megbánják bűneiket, ő kész a folyosóról (miközben mossa a mocskos követ, akár felmosóronggyal a kezében is)  feloldozást, bűnbocsánatot adni nekik- tartozzanak bármely felekezethez is. A nóta is hibátlan volt, hiszen nagyon jól passzolt egymáshoz minden: a dallam is, meg a rá  elénekelt 12-es sor is:
"Gyere, Bodri kutyám, szedd a sátorfádat..." - az ismert magyar nóta, egyszer - kétszer, majd utána a felszólítás a bűnbánatra, utána pedig : "Ego te absolvo a peccatis tuis in nomine Patris et Filii et Spiriti Sancti - Amen..." - a gyónás utáni feloldozás szavai =  Íme most feloldozlak bűneid alól az Atya, Fiú és Szentlélek nevében. Amen...

                               

Az orosz (vagy kazah, kalmük, tatár, ukrán) őrnek olyan mindegy volt, mi is hangzott el akkor kinn a folyosón. Az egykori, ott őrzött rabok későbbi visszajelzései azonban arról tanúskodnak,  hogy bizony, akkor és ott megrendült lélekkel, egyszerre és boldogan élt a felkínált lehetőséggel hívő és hitetlen, kommunista, katolikus és más vallású ember egyaránt. A folyosót mosó rab Isten megbocsátó irgalmát és gondoskodó szeretetét idézte fel és közvetítette társainak, így a börtön vigasztalansága egy pár percre tovatűnt.
Már rég nincs közöttünk ez a kiváló ember, aki a hivatását ilyen magas szinten, egyúttal ennyi humorral és jósággal volt képes gyakorolni. Úgy tudom,  életében sosem kapott semmilyen elismerést sem egyházi, sem világi hatalmaktól. Remélem azonban, hogy az Élet Ura érdemei szerint jutalmazta meg Őt páratlan és kivételes lelkészi és emberi helytállásáért. (Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)