2019. Október 15. Kedd Teréz napja van.
Kezdőlap Beköszönő Nagykunság Nagy-Sárrét Hajdúság - HortobágyA nap képe A Farkas család naplója Háromföldi Ki Kicsoda Asszonyok írják Fotoalbum

Imát kér a műtétek előtt
2019-10-14 19:37:10

A hit szerepe a gyógyításban címmel Dr. Csókay András agysebész professzor (a képen) tart előadást Hajdúszoboszlón a Kovács Máté Városi Művelődési Központ és Könyvtárban 2019. október 25-én pénteken 18:00-kor. A belépés díjtalan.

« Vissza a hírekhez
1956. Emlékezete

2014-11-15 22:24:50

02_1956_debrecen.jpgCsodálatosan van  az  ember megalkotva. Ha  vissza kell emlékezni  bármire is, nem csupán a konkrét eseményekre  vagyunk képesek emlékezni – sokszor elég ehhez egy hang, egy illat, egy kép, egy benyomás….
Ilyen élményeket, benyomásokat már korán és nagy számban szereztem, méghozzá abban a korban, amit úgy hívunk: az ötvenes évek. Rákosi  Mátyás  neve fémjelzi ezeket a baljós időket. Sok baj, nagyon sok gond nehezedett az emberek vállára ezekben az esztendőkben.
A kor hangulatát alapvetően meghatározta, hogy a boltokban alig-alig lehetett bármit is kapni, és még ahhoz  a pár, alapvető  árucikkhez  is csak többórás, keserves sorban állással  lehetett hozzájutni. Szabályos  riadóláncok alakultak így ki az emberek között. Úgy működött ez a riadólánc, hogy szájról szájra járt a hír: itt és most ezt, most meg azt osztanak –így az emberek szaladhattak az új meg újabb cél,  az új meg újabb sorban állás  felé . Sokan -az előrelátóbbak és tapasztaltabbak- gyakran még kis sámlit is vittek magukkal. Ehhez kapcsolódik az  az emlékem, hogyan is volt, amikor megtudtam, hogy az óvó nénim kisbabát vár. Lélekszakadva rohantam haza, hogy édesanyámmal tudassam: most osztják a kisbabákat. Menjen, szaladjon ő  is, nehogy valahogy lemaradjon a dologról, és mire odaér, már elfogyjanak a babák.  Régóta szerettem volna már én is egy kistestvért. A másik emlékem, ami azt a kort jellemzi, a szülőknek az a nagyon határozott tilalma volt, hogy az utcán senki idegennel nem állhatunk szóba. Ne hagyjuk magunkat faggatni, provokálni  -ha  tehát idegenek kérdeznek minket-, mindig az legyen a válasz: én nem tudom, tessék a felnőtteket megkérdezni.
Volt még egy másik -akkor nagyon furcsa- tilalom is: senkinek nem beszélhettünk arról, hogy mit szoktunk  otthon ebédelni, vacsorázni.  Legyen  csak mindig az a sztereotip válasz: krumplit. Már felnőtt fejjel jöttem rá ennek az okára: azokban az években keményen és szorgalmasan dolgozott az AVO, és a feketevágást -tehát az engedély nélküli disznóvágást- nagyon szigorúan büntették. A Hatalom úgy gondolta,  a gyerekek csak jobban elfecsegik a tilalmas dolgokat is, ha megkörnyékezik őket..
1956. október 23-a számomra nem mondható a szó megszokott értelmében emlékezetesnek, hiszen mindössze hétéves voltam ekkor, kis debreceni iskolás. Azokban a napokban mégis több  olyan sok benyomás, sok különféle hatás ért, amelyeket később –amikor már választ kerestem és találtam a miértekre is- mégis csak 56-os emlékekként raktároztam el.
A Vár utcára jártam zenedébe. Okt. 23-án, ezen a derűs, szép őszi délutánon édesanyám eljött elém, s miközben rám várt,  babakocsiban tolta, sétáltatta  másfél éves öcsémet. Amikor vége lett a zeneórának,  az öcsém  kezében egy szép  kis nemzetiszínű  papírzászló pompázott, amit  -mi tagadás-  én akkor eléggé  megirigyeltem. Bizony, azokban az években már alig találkozhattunk nemzeti színű zászlókkal, sokkal inkább a vörös színűekkel. Édesanyám elmondta, hogy felvonulás van a városban, és ezt a csöpp zászlót egy kedves egyetemista fiatalember nyomta az öcsém kezébe. Nos, ha felvonulás, akkor jó, gondoltam, hiszen az óriási, nagyszabású  május elsejei felvonulásokon  családunk is -akár a többi magyar család akkoriban- mindig  részt vett,  mert részt kellett, hogy vegyen. Nagy felhajtás, közös menetelés, éneklő embertömeg, színes léggömbök, nagy plakátok és számtalan, óriási, elég furcsa arckép. Ez volt a felvonulás.
Most azonban édesanyám igen nyugtalan volt, mert -ahogy később elmondta- látszott, érződött,  hogy  nagyon tüntetés-íze   van  ennek a szerveződő felvonulásnak, már pedig  a Rákosi rendszerben, amelyben éltünk, tüntetni még senkinek sem hozott szerencsét. A történések aztán beigazolták sejtését, mert -mint később kiderült- az ÁVO már akkor délután belelőtt a fegyvertelen,s békésen tüntető  tömegbe, 3-an  életüket is veszítették.  Így -a köztudattal ellentétben-  Debrecenben már 23-án délután magyar vér folyt az utcán. 

56alfold_palota.jpg

Lőnek az ávósok - újságolták tehát rövidesen a szomszédok. Mivel a belvárosban laktunk egy csöndes kis utcában, szüleim rögtön az ablak elé húzták a nagy ruhás szekrényt, nehogy egy eltévedt lövedék bejusson hozzánk. Hiába, még elevenen éltek és működtek is az emberekben  a háborús tapasztalatok, reflexek. Veszélyérzetem nem lévén, ez a hallatlan rendbontás nagyon tetszett nekem, mint ahogy a másik újság is: néhány napig esténként  felöltözve fekhettünk le aludni. Ennek is megvolt a nagyon praktikus magyarázata: ha úgy hozza a sor, hogy le kell sietni  a pincébe, ne kelljen még a ruhákkal is vesződni. Nos, nem hozta úgy, tehát –nagy bánatomra- pár nap után újra  visszaállt a rend. A ruhásszekrény azonban sokáig nem került  még el az ablaktól, mert nagyon közel laktunk a főpostához, ahol idővel komoly tűzharc bontakozott ki.
Jól emlékszem  az emberek felbolydult méhkashoz hasonló, izgatott jövés-menésére, arra az euforikus hangulatra, ahogy a szomszéd nénik, bácsik jöttek és mondták: újra szabad már kezét csókolommal,  jónapottal   köszönni, mert addig az össznépi köszönés a SZABADSÁG volt. Újra volt  olyan megszólítás is, hogy asszonyom, uram –az általános elvtársnő, elvtárs helyett. Még most is emlékszem, milyen gyerekes örömöt jelentett  mindez a felnőtteknek! Még sosem láttam őket ilyen boldognak, felszabadultnak!
Sokan mesélték már, hogy  milyen jó volt ’56-ban magyarnak lenni. Ha ez így nem is fogalmazódott meg bennem, kisgyerekben, de az a hangulat, ami azt a pár napot áthatotta, mindig emlékezetes marad számomra. Akkoriban az örökké  morcos, mindig gondterhelt felnőttek egyenesen, kihúzott derékkal  jártak, és végre, végre  mosolyogtak!
Egy napon –már napokkal később- az uzsonnámat érintetlenül vittem haza. Szüleim persze csodálkoztak ezen, de elmondtam, miért történt így a dolog. Pesten harcolnak az emberek, talán szétlőtték a lakásukat, talán nincs is nekik mit enni –ezért mi sem esszük meg az uzsonnánkat, szolidaritásból.  Az kezdetben persze nem volt  teljesen világos előttünk, gyerekek előtt, hogy tulajdonképpen ki is harcol kivel, mindenesetre azt kisgyerekként  is felértem ésszel, hogy harcolni veszélyes és hősies dolog. Később aztán megtudtuk: bizony, az addig  csak hű barátokként, testvéri népként  emlegetett orosz csapatokkal  harcolnak Pesten. Hogyne, hiszen a rendkívül baljóslatú létszámú orosz utánpótlás éppen Debrecen érintésével özönlött, áradt az ország belseje felé. A felnőttek elmesélték: a szinte temetői csendben, ami akkor a városban volt, vészjósló csikorgással, éjjel és nappal csak jöttek, és jöttek a tankok…

56_1.jpg

Emlékszem, mindenki folyton a Szabad Európát hallgatta. Ez nem volt újság nekem, hiszen családunk férfi tagjai azelőtt is gyakran megcselekedték ezt -csakúgy, mint mások- természetesen kockáztatva vele a sokévi börtönt. Jöttek tehát sokan, jobbnál jobban értesülve. Természetesen eközben Kelet felől egyre csak özönlött a szörnyű orosz tank-áradat, így a jövőt illetően nem lehettek  senkinek sem illúzói... Mégis, időről időre  sokan a jól tájékozottak közül  csaknem megesküdtek rá: most, nemrég mondta be a Szabad Európa, hogy az ENSZ csapatok már ott állnak az osztrák határon, készen arra, hogy most már csakugyan beavatkozzanak, és megsegítsék  a magyarokat. Ma már tudom, illetve mindnyájan tudjuk, hogy a Nyugat akkorra már szépen elintézte a Kelettel a magyar ügyet egyszer, s mindenkorra!
Erre mondják persze a közismert  közhellyel, hogy a remény hal meg utoljára.
Én mindenesetre  mindig  is rendkívül vizuális típusú ember voltam: ha tehát emlegették, lelki szemeim előtt  pontosan felsejlett a kép, ahogy az ENSZ-csapatok katonái  – fegyverüket markolva, a mielőbbi  beavatkozásra készen ott állnak és várnak a magyar határ túloldalán.
56z__szl__.jpg 
Túl a határon, túl az Óperencián…Ilyen kis mozaikokból tudom összerakni azt a freskót, amelyekből  AZ ÉN ’56-OM  végül mindig kirajzolódik. Ez is történelem  - egy szelete a SAJÁT TÖRTÉNELMEMNEK…(Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)                                     
Add a Facebook-hoz

Kommentáld a hírt!


A J Á N L Ó
Szélmalom utca 1.
Báránd 4161
(30) 190 0499
www.facebook.com/baranditej/

A háromföld kincse
 kézműves szappanok
https://www.facebook.com/search/top/?q
=h%C3%A1romf%C3%B6ld%20kincse%
14463230_536225823237001_4147946727005158799_n.jpg
BRILL
Új esküvői ruhaszalon Debrecenben!
 Külsővásártér 3.sz.
Bejelentkezés: 30 412 96 33
Vadonatúj ruhák, mérsékelt árak,
 kedves kiszolgálás!
https://www.facebook.com/brillszalondebrecen/?fref=ts
www.facebook.com/riegel.cajon/

   talitabanner_1.jpg 
www.talita.hu

S__rr__tiKr__nika.jpg
www.sarretikronika.hu

kaiser.jpg
KARCAG
menu_kaiser.jpg

palinkafozo_2db.jpg
www.palinkafoz-ust.hu