Pünkösd vasárnapján ugyanúgy keltünk fel reggel, mint minden vasárnap, hogy elmenjünk a templomba a reggel 8-as szentmisére. Nem éreztük semmivel sem többnek vagy másnak ezt a napot, mint a szokásos vasárnapokat, egészen addig míg be nem léptünk a templomba. Akkor valami elkezdődött. Pirosban pompázott a főoltár, piros rózsacsokrok díszítették a Jézus Szíve oltárt, a Máriáét pedig rózsaszín pünkösdi rózsák. Gyönyörű volt.
Tamás atya a megszokott módon kezdte a misét, de a lelkiismeret vizsgálat előtti imánál megemlítette, hogy bár ez a mai szertartás nem tűnik többnek, mint az eddigiek, reméli, hogy a prédikáció után sikerül megérteni, hogy Pünkösd egy ünnep, mégpedig a Szentlélek eljövetelének és az Egyház születésének az ünnepe. Megpróbálom plébánosunk elmélkedését hűen felidézni.
A Szentlelket tartjuk a három isteni személy közül a legmegfoghatatlanabbnak és a legkülönösebbnek. Létezésének biztosságát illetően azonban mi lenne jobb "fegyvertény", mint a saját lelkiismeretünk.
Jézus Krisztus a főparancs Isten szeretetére vonatkozó része után így folytatja: "... és szeresd felebarátodat, mint Tenmagadat! " Tehát kiemeli, hogy nagyon fontos önmagunk szeretete és elfogadása. Hogyan tudnánk a környezetünk felé közvetíteni Isten szeretetét, ha azt mi magunk se tudjuk befogadni, ha nem vagyunk kibékülve még saját magunkkal sem.
Ahhoz, hogy magunkat megértsük, hogy magunkra a kellő szeretettel tudjunk figyelni, reflektálni, nem elég a saját erőnk. Tiszta önszeretete egyedül az ártatlan gyermeknek van, ki ha felnő, s az élet terhei a vállára nehezednek, már nem tud önmagára elég szeretettel tekinteni, lelkét szürkének szegénynek látja, vagy egyáltalán nem is akar önmaga felé fordulni.
A példát a gyermekkorból vehetjük: pontosan úgy, ahogy a mondókával a kisgyermek kicsalogatja a csigát házából, hogy gyere, nézz szét, nézd a világmindenséget, hogy mi minden van körülötted, s nézd mennyien szeretnek Téged, pontosan úgy csalogatja ki a Szentlélek a mi lelkünket is, saját maga börtönéből, hogy segítsen neki visszatekinteni önmagára és a szeretetre, amellyel körülveszi az Isten ebben a világban.
A gonosz ott van, ahol ennek a csalogatásnak ellentmondunk, ahol megtagadjuk a közreműködést, és nem szeretnénk a Szentlélek kinyújtott kezét megfogni. Mi, köszönjük szépen, teljesen jól, "objektíven" látjuk magunkat innen belülről is, és ez nekünk elég.
Márpedig az ember nem viselkedhet önálló független létezőként, nem teheti meg magát saját maga istenének, hiszen ebben a világban sem általa lett minden, hanem valaki más és sokkal nagyobb által. És itt következik a hit kérdése. Hiszek-e abban, hogy van valahol egy Jóakarat, egy olyan erő, melytől minden ered és származik, s mely megalkotta világunkat és elárasztotta szeretetével? És ennek fényében elfogadom-e, hogy én is az Ő teremténye vagyok, nélküle csak por lennék, de végtelen kegyelme és szeretete által felemelt engem és ennek a világnak az urává tett.
Abban, hogy ezt meglássuk, és megértsük, abban segít a vigasztaló Szentlélek, és segítsen minket mindörökké!
Isten fizesse meg. (2012. május 27-28.)