Ősz van, beszedtük a virágokat a kertből. Mióta az uram a Szentannai Sámuel Gimnáziumban tanít jó helyük van a muskátliainknak. Az iskola folyosóján az ablakban vészelik át a telet, süt rájuk a nap, a takarító néni néha öntözi őket. A többi virág a lakásba kerül, ott kínlódnak szegények, mivel a központi fűtést nemigen szívlelik. Leveleik megnyurgulnak, lesárgulnak. Nem nagyon értek a virágokhoz, de már fejlődtem. Barátnémtól halottam és tanultam, hogy állott vízzel kell locsolni őket. Ezt valóban szeretik. Márton fiam szobája -mióta a gyerek egyetemista- elég hűvös, mivel elzárjuk a fűtést hétközben ott. Tehát most oda költöztettük telelni a majomkenyérfát, a kaktuszokat. Pista szomszédunk a minap egy diófa csemetével állított át hozzánk. Szerinte nálunk még van hely az udvaron a kis fa számára. Már van egy diófánk a szalonnasütő fölött, szép árnyékot ad. Termésének a héja ugyan olyan kemény, hogy alig tudjuk belőle kiszedni a dióbelet, de a madarak igen ügyesen megoldják ezt. Így lett belőle madáreleség télire. Kérdeztük is Pistát, hogy aztán jó lesz-e ennek a fának a termése? Mondta, hogy madár hozhatta, és a madár rossz diót nem vesz fel a földről. Így esett, hogy megtalálta helyét kertünkben a diófa. El is ültették a férfiak. Mondják, aki egy fát ültetett nem élt hiába. (Írta: Csontos Gabriella)