Kárpáti Jenő - tanító (1927-2011) A nemrégiben elhunyt karcagi tanítóra emlékezünk a Demokrata 2011. március 10-i számában megjelent cikkel, melyet Boros Károly írt.
Rokonságában, felesége családját is beleszámolva, majdnem hetven pedagógus található óvónőtől az egyetemi tanárig. Tanyasi iskolában kezdte pályáját a Nagykunságban, 1947-ben.
– Ha csak a szűkebb családot nézzük, ott is találunk jó pár pedagógust.
– Édesapám is az volt, nagybátyám is, másik nagybátyám is, a fiunk is az, unokánk is, annak a felesége is. Mi is benne vagyunk ebben a sorban a feleségemmel, itt kezdtünk tanítani Karcagon, a kiskulcsosi általános iskolában, ami akkor a városhoz legközelebb eső tanyasi iskola volt. ONCSA-házak állnak arrafelé, az 1930-as években épültek, mind egyforma, egymás mellett sorakoznak, össze lehet téveszteni őket. Az elnevezés az Országos Nő- és Családvédelmi Alapot jelenti, ami a Horthy-rendszerben működött, és nagyon szegény családoknak sokfelé épített házakat. Jutányos áron adták oda ezeket, volt, akinek ingyen. Arról a telepről jártak a gyerekek a kiskulcsosi iskolába, ami különleges iskolának számított, mert csak az alsó négy osztálya volt meg, de százharminckét gyerek járt oda, és ez a rengeteg gyerek két csoportra volt osztva. Egyikbe az elsősök és a harmadikosok, őket tanítottam én, másikba a másodikosok és negyedikesek jártak.   – Több mint hatvan gyereket tanított egyszerre?
– Annyit bizony. Örültünk, ha valaki hiányzott, mert akkor le tudtuk ültetni őket, olyan sokan voltak, rengetegen, tömve volt az osztály padokkal és gyerekekkel, négyen ültek egy padban. Ha végignézett az ember az osztályon, szinte beleszédült, mert mindenütt gyerekfejet talált, olyan sokan voltak. De ez már legalább részben osztott iskola volt, akadt a karcagi határban olyan tanyasi iskola is, ahol mind a nyolc osztályt egy tanító tanította. Azt úgy csinálta, hogy reggel feljöttek az iskolába a legnagyobbak, azok két óra hosszáig tanultak, utána jöttek a másik csoportbeliek, és azokkal is foglalkozott két-három óra hosszát. Hihetetlen nehéz körülmények között dolgoztunk, mert szinte semmi jövedelmük nem volt a családoknak, viszont mindenhol négy-öt-hat gyerek volt, akadt olyan is, ahol nyolcan voltak testvérek. Rájöttünk, hogy nem lehet házi feladatot adni, mert a lakásokban az egyetlen asztalt használta mindenki, ott készítette az anyuka az ebédet, a gyerekek meg a leckét, aki éppen hozzáfért, a másik meg ott olvasott. Mindent az iskolában kellett megtanítani, mert ha feladtuk otthonra, majdnem biztos, hogy nem tudta megtanulni, nem azért, mert nem akarta, hanem azért, mert olyan sokan voltak, hogy otthon tanulni lehetetlen volt. Mi a városból jártunk ki a három kilométerre levő iskolába gyalog. Év elején megvettük a füzeteket, akkor irkának nevezték, volt egy kockás irka, meg egy vonalas, és kivittük, hogy ne kelljen nekik hat kilométert gyalogolni érte, de olyan szegények voltak a családok, hogy akadt olyan szülő, aki megüzente, hogy ne haragudjunk, de most nem tudja kifizetni a tíz fillért, majd a hó végén, vagy a következő hó elején, mert még tíz fillérjük sem volt. ...
– Tíz évig vezette a városi művelődési osztályt, rálátott a tanyasi iskolák világára, könyvet is írt a karcagi tanítókról A messze látó pásztor címmel. Hogy nézett ki az a világ, és honnan ered ez a cím?
– A sok ezer holdas karcagi határban tizenhat-tizennyolc iskola volt, attól függően, hogy mennyi gyerek iratkozott be, és mindenütt egy-két tanerő dolgozott. A legközelebbi iskola három kilométerre volt, a legtávolabbi húsz kilométerre. A legelső 1939-ben létesült Bugyogóban, attól négy kilométerre volt a legközelebbi bolt, úgyhogy ha a tanító akart enni kenyeret, nyolc kilométert kellett gyalogolnia. A szülők sokat segítettek, mert ha valaki ment be a városba, az volt neki az első, hogy az iskola felé kanyarodott, és megkérdezte, hogy tetszik-e kérni valamit. Nagyon szerették az ottani nevelőket, csupa jót hallottunk róluk, soha nem fordult elő, hogy szidták volna, vagy haragudtak volna rájuk az egész határban. Kiváltságos emberek voltak ők. Igaz, hogy sem megfelelő közlekedési eszköz, sem kiépített út nem volt nekik, úgyhogy azt a jó karcagi sarat kellett taposni, ha esett az eső, vagy süttetni magukat a napon, ha menni kellett valamiért. Személyesen ismertem mindegyiket, és aki valamiért kiemelkedett közülük, arról írok is a könyvemben, hihetetlen fáradsággal járt a munkájuk. Hiszen ha csak arra gondolunk, hogy mindennap be kellett szerezni, ami az élelmezéshez szükséges, amellett még tanítani, a tanításra felkészülni, az összes szemléltetőeszközt elkészíteni vagy kiszállítani a városból. Nem is úgy tanítottunk annak idején, mint ahogy most tanítanak, nálunk a gyereknek óra végére tudnia kellett azt, amit elterveztünk, és ha nem tudta visszamondani, hogy mit tanult az órán, akkor nem a gyerek volt a hibás, hanem én. A könyv címe onnan ered, hogy mielőtt írni kezdtem, egyszer kimentünk a határba, a Zádor hídhoz egy társasággal. Egy paraszt bácsi állt fent a hídon, de furcsa volt, hogy nem ment sehova sem. Megszólítottam, elmondta, hogy birkákat őriz, de azok legalább egy kilométerre voltak onnan, messzelátóval nézte őket, és néha intett a kutyájának, egy kis fekete pulinak, hogy merre terelje a nyájat. A kutya szinte csak egy kis pontnak látszott onnan. Fájt a lába, nem tudott már a nyáj után menni, azért tanította be így a kutyáját, hogy csak egy helyben kelljen állnia. Beszédes ember volt, hamar kiderült, hogy jól ismertem a gyerekkori tanító nénijét, meg is kérdezte, tudom-e, hol lakik most, mert jó lenne vele találkozni. Csakhogy Kisújszállás, ahol Erzsike néni élt, aki annak idején nyolc osztályt tanított egyszerre, túl messze volt az öregnek, de kérte, ha találkozom véle, mondjam meg, hogy üdvözli. Ekkor kissé elmerengett, megállt, és messze nézett a sík vidéken, mint aki a régi szép időkre emlékszik, és a tanító néni arcát keresi majd’ hat évtized távlatából. Akkor döbbentem rá, hogy ez a messze látó pásztor olyan kincset őriz, amit akkor ültetett a szívébe szeretettel egy tanító néni. Aki ilyen kincset adott, azt soha nem lehet elfelejteni. És hát, valóban, a tanyasi tanítók is messze látó pásztorok voltak. Messzebb akartak látni, menni ők is, mikor útnak indították a rájuk bízott emberkéket.
– Ahogy a pásztorok is egykor sokat és szépen faragtak, úgy Jenő bácsi kezéből is szebbnél szebb faragások kerülnek ki, sok helyen állnak kopjafái. Mikor kezdett foglalkozni ilyesmivel?
– Repülőgépmodellekkel kezdődött még az iskolában, a tanítóm vette észre, hogy ügyes kezem van, és hívott a modellező szakkörbe, amit ő vezetett. Sokáig éltem-haltam a repülőkért. Egyszer majdnem szó szerint is, mert a háború alatt, miközben a napraforgóföldön dolgoztam fehér ingben, észrevettem egy vadászgépet, ami felém repült egészen alacsonyan, tehát emberekre vadászott. Annyira szépnek találtam – mindent tudtam arról a típusról, meg persze a többiről is –, hogy nem is mozdultam, csak gyönyörködtem benne, közben a pilóta már megbillentette a gépet, hogy na, lövök erre a komára. Egészen közel jött, már láttam a fejét, de még mindig nem mozdultam, akkor az utolsó pillanatban felhúzta a gépet, és megbillentette mindkét oldalra, ami az üdvözlés jele. Azt hitte, hogy milyen bátor vagyok, amiért nem futottam el, pedig csak bámultam a repülő szépségét. Ha megmozdulok, biztos, hogy szitává lő. Sok idő telt el a modellezéssel, aztán jöttem rá, hogy ezzel a tudással fát is lehet faragni, de szerszámom nem volt, azokat apránként vagy magam készítettem el, vagy megvettem. Legjobban a díszes faberakások tetszettek, nem tudtam elképzelni, hogyan lehet azokat megcsinálni. Szakkönyvet sehonnan sem tudtam keríteni, de volt zsilettpenge, meg volt borotvaéles bicskám, azzal gyönyörű vékonyra vágtam a színfurnért, így készült egy tolltartó a feleségemnek beregi keresztszemes mintával, aminek a közepe fél milliméteres kockákból van. Fél esztendeig készült. Aztán az évek hozták sorra a többit, a dédunokánknak faragott barokk bölcsőtől a kerítéseken és dísztányérokon át a barokk paraszt bútorig, amit a feleségemnek készítettem az ötvenedik házassági évfordulónkra tizenegy évvel ezelőtt. (Boros Károly)