„Ladik volt, míg élt a Sárrét / – nagyapám megrakta hallal, / s meghívta halpaprikásra / a kondást is, és boldogan / merengtek a csillagokkal.” Költő Nagy Imre Holtak derese című versét olvasom napok óta, ha már Nemes István tanár úr rám testálta a IX. Vass Lajos Népzenei Verseny Nagyrábéi Regionális Elődöntője résztvevőinek köszöntését. Olyan emberek kerekednek fel ilyenkor, akik elkötelezettek a magyar kultúra iránt. Babits pásztorból lett ifjú királya szerint: „Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.” De úgy érzem azok a közösségek, akiket megmozgat most is a Vass Lajos Népzenei Verseny, azok tudják csak értékelni igazán „a mások énekét is szépnek”. Vigyázzák mint veszta szüzek a tüzet, és a szentsarokban őrzött tékájukból szülőföldjük vagy választott hazájuk dalai kerülnek elő. A minket körülvevő táj, az építészet, a tárgyi emlékek változása felgyorsult, de a dalra fogékony emberi lélek olyan maradt mint több ezer évvel ezelőtt. Öröme, bánata, szerelme, fájdalma, irigye van, volt és lesz. A Vass Lajos népzenei verseny lehetőséget ad a felnövekvő generációknak, és a meglett korúaknak is, hogy megmutassák apáik, nagyapáik örökét. Díszíthetünk mi is mint az erdélyi menyecskék, hullámozhatunk mint a zalai dombok, de itt a Berettyó és a Körös vidékén egyszerűbb volt az élet. Ha köpni kellett köptek, ha ütni kellett ütöttek, ahogy az egyik nagy írónk mondta erről a népről. Körmendi Lajos a Kunság mindenese pedig így láttatja a tájat a sárrétudvari költőről szóló írásában: A rétes emberek paradicsoma volt ez a vidék! Rengeteg hal, vízimadár és emlősállat lelt itt ideális élőhelyre, egyúttal táplálékul is szolgálva a lakosoknak. (…) A sekély rónát gulya gázolta, a gyékényesben turkált a konda, a szárazulatokon ménesek legeltek...” Most egy kicsit megmutatta magát a táj, hogy milyen volt hajdanán, hisz a határban több hektár vízben áll az elmúlt hetek, hónapok csapadékosabb időjárása miatt. De megmutattatta magát a vidék egy másik arcát is a Nagyrábéi Pávakör 35. születése napján, amikor megemlékeztem Horváth Lajosról és Fekete Károlyról. De most még két névvel kiegészíteném az ott elhangzottakat, két jó ember, akik már szintén nincsenek közöttünk: Vígh Sándor neves ladányi citerás volt és Sólyom Imre bácsi, a falu szülötte, akit szintén a mai napig emlegetnek a pávakörösök. Míg Károly bácsi szégyellősen csóválta a fejét, ha azt énekelték a többiek, hogy feneketlen gatyába is elmennének a bálba, addig ez Imre bácsinak nem okozott gondot. Nekem felhőtlen örömöm volt azon az jubileumi estén, de nem tudok szabadulni a gondolattól, ha a születésnapi fotókat nézem, hogy milyen vígan énekelt velünk Zagyva István a Sárréti Népi Együttes köcsögdudása, citerása négy nappal a halála előtt. Több ezer ember állta körül hétfőn az urnáját a ládányi temetőben. A ladik is, a vidék lecsapolása után már a „holtak derese lett” a versben vagyis ravatalként szolgált. „Most a holtak derese lett / a rég kivágott tölgyfából, / felkötött állú vén zsellér / álmodozik néha rajta / az elfogyott paprikásról.
A „HÁROMFÖLD” dalaiban meghatározó szerepet játszottak a pásztoremberek, kondások, gulyások, csikósok... A szomszédos Ásvány terített asztala volt a bihari nyájaknak, hiszen Sinka is legeltetett erre, az ő legendája a versekben él tovább, vagy Berecz András révén összefonódik a Kodály gyűjtötte nagyszalontai dallamokkal. A szalontai dallamokat ismerték itt is ott is. Ha a szalontai harangszó, a református templom tornyában felcsendülő: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” dallama  nem is hallatszik idáig, a bihari dalok mégis eljutottak a vármegyének ebbe a szegletébe, sőt még tovább is. Nem csoda, ha ugyan azt a dalt énekelte hangról hangra a dancsházi dédmama mint a Hosszúpályiban élő adatközlő, hogy Nyílnak, nyílnak a mezei virágok, / Férjhez mentek előlem a szép lányok...
Nagyrábéra gyakran mondják, hogy cseléd falu ez, ami igaz is meg nem is. Azt szoktam mondani, hogy Hajdú-Bihar megyében az egy négyzetkilométerre eső kastélyok száma itt a legtöbb: kettő. Az egykori kulákok bajomi vagy földesi viszonylatban legfeljebb középparasztoknak számítottak volna, a falut inkább a sorsukkal mindig megbékélő szegény népek lakták, ahogy a versben is: „Ladik volt, most lóca, / néha fáradtan ledőlők rája, / s álmodom rajta: / nagyapám keresi a vén ladikot, / de a holtaktól nem látja.”
A helyszín, amely otthont ad a rendezvénynek, valaha magtár volt, évtizedek óta bálok helyszíne is. A holtak is itt nyugodtak, hiszen a parkban temető volt hajdanán, de hogy mi maradt ránk az eleinktől, mit tartanak fontosnak a fellépők az örökségből, arról most adnak számot, és a ladikot megtöltik, ha nem is hallal, dallal, és a holtak megelevenednek, és magunkhoz öleljük, szívünkbe zárjuk a summásokat, betyárokat, megesett széplányokat, hamvas menyecskéket és a széles útról soha vissza nem térőket…