1990. esztendejében nagy változás következett be a Damjanich utcában. A Rácz család szomszédságába új lakók érkeztek, egy friss házaspár, Farkasék. A rendszerváltó értelmiség lelkes csapatához tartoztak, és lendületességük, tenni akarásuk szele bizony nagy port kavart Püspökladány városában. Ők a szüleim. Miután megvették a házat, rögtön elkezdték szépítgetni azt, rendbe rakni a kertet, és közben igyekeztek jó viszonyt kialakítani a szomszédokkal. Kezdetben furcsán tekintettek rájuk, a Rácz família is tartózkodott a túlzott rokonszenvtől.
A Rácz család egy tősgyökeres Püspökladányi família, persze több is van belőlük a városomban, de most ugyebár az én szomszédaimról van szó. Ők itt élnek már régóta a Damjanich utcában. Mikor a mi településünket is elérte a „jóléti” szocializmus, akkor az utcának azt a felét, ahol ők is laktak, lerombolták, és „szép”, nagy, többemeletes bérházsort építettek a helyére. A régi lakókkal különböző telekcserékben egyeztek ki. Rácz Lajos nem igazán ment messzire, hanem gyermekeivel átköltözött az utcának a túloldalára, egy kertes házba. Természetesen nagy családja volt az öregnek, nyolc gyermekkel, csak egy részük már kirepült otthonról, családot alapított. A három testvér: Pista, Rozi és Marika azonban az édesapjukkal maradtak, ők nem szándékoztak megnősülni, férjhez menni. Ehelyett szép gazdaságot hoztak létre az új Damjanich utcai háznál. Disznót tartanak, a baromfiudvarban mindig van tojás és vágni való csirke, gyöngyi, néha kacsa vagy liba. A portát pedig három kutya őrzi.
A háziállatok gondozása Pista és Marika feladata. Emellett bérelnek egy kertet a város másik felén, ahova eljárnak veteményezni,  fedezve a család zöldségszükségletét.
Rozi, aki leérettségizett annak idején, míg nyugdíjba nem ment, kisebb boltokban dolgozott, mint eladó, a ház körül pedig Marikával közösen gyönyörű virágoskertet hozott létre. A mindennapi főzés általában a Marika feladata, Rozi pedig a különböző sütemények készítésében nagy szakértő.
Pista bátya teendői a háznál, fiatalabb férfiként, a favágás, merthogy kályhával fűtenek, valamint a barkácsolás és az egyéb javítási munkák. Nagy bicikliszerelő hírében áll, a másik szenvedélye pedig a pecázás, régebben a környező kisebb tavakra, csatornákra járt ki horgászni. Szereti az italt, a bor és a pálinka nászát tartja a legszebb házasságnak. Megtanult kosarat is fonni, így télen, mikor a vetemény pihen, ő bent a szobában készíti vesszőből a jobbnál-jobb dolgokat. Általában otthoni használatra csinál kosarat a falevélnek,  virágnak, vagy éppen a kutyáknak.
Abban az időben az öreg Lajos papa már jócskán benne járt a korban, elhagyta a 70-et, és már a 80 fele kacsingatott. Őt azonban nem kellett félteni. Szívós, paraszti vér futott az ereiben, igen jól tartotta magát. Eljárt a fürdőbe, a városba, a saját ügyeit intézni, sokszor utazgatott ide-oda az országban, nyugdíjas volt, megtehette. Otthon az udvaron meg, mint egy báró, úgy járogatott a vastag botjával. Nem beszélt fölöslegesen, viszont ha kérdezték, sokat tudott mesélni a fiatalságáról, a katonaéveiről.
Így élt a négy ember nagy egyetértésben. A költségeket megosztották, de mindenkinek volt egy kis saját pénze, amit magára költhetett. Csöndesen, szerényen teltek napjaik, a környezetük felé pedig mindig nyitottsággal, és szeretettel fordultak. Mindez pedig a rendszerváltás hajnalán történt.
Krisztus megtestesülésének 1990. esztendejében nagy változás következett be a Damjanich utcában. A Rácz család szomszédságába új lakók érkeztek, egy friss házaspár, Farkasék. A rendszerváltó értelmiség lelkes csapatához tartoztak, és lendületességük, tenni akarásuk szele bizony nagy port kavart Püspökladány városában.
Ők a szüleim. Miután megvették a házat, rögtön elkezdték szépítgetni azt, rendbe rakni a kertet, és közben igyekeztek jó viszonyt kialakítani a szomszédokkal. Kezdetben furcsán tekintettek rájuk, a Rácz família is tartózkodott a túlzott rokonszenvtől. Édesanyámat Rácz Róza csak a „kalapos Nagyságá”-nak hívta.
Aztán, ahogy telt az idő egyre közelebb került egymáshoz a két család, no persze nem a házak, hanem a benne lakók szíve. Pista azóta szívesen segít édesapámnak a kerti munkákban, vagy a barkácsolásban, „mókmókolásban”. A Rácz-lányok pedig szeretik elkápráztatni édesanyámat a finomabbnál finomabb süteményeikkel, és a szebbnél szebb virágjaikkal. A „kalapos Nagyságából” kedves szomszédasszony lett, aki örömmel tanul néhány fortélyt tőlük a főzés, vagy a virág gondozás terén.
1992-ben történt, hogy gyermek született a Farkas családban. A fiú a keresztségben a Márton nevet kapta. Örült mindenki, hát még Ráczék, hogy a közvetlen közelükben egy új, piciny ágacska hajtott ki az élet fájából. S a gyermek erősödött és gyarapodott.
A születésem előtt nem sokkal került a házhoz egy fekete kiskutya. Így mikor én ebbe a világba érkeztem, ő még akkora se volt, mint én magam. Asztornak hívták. Az öreg Lajos papa ennek ellenére örökre Hektornak szólította, de úgy tudta ezt a nevet kiejteni, (kicsit megnyomva az elejét, mintha egy katonai parancsszó lett volna,) hogy a kutya erre is hallgatott. Ekkortájt már olyan jó a viszony a két család között, hogy a közösen épített kerítésen mindig nyitva van a kis kapu, a kutyák pedig mindkét házat őrizik.
Ha egy idegen elment az egyik ház előtt, s már kezdett volna megnyugodni, hogy végre nem ugatnak a kutyák a kerítés mögül, hát alig, hogy elérte a szomszéd házat, újrakezdődött a móka, és Asztorék megint jól megugatták a meglepett illetőt.
Asztorral együtt nőttünk fel. Ő volt persze a gyorsabb. 4 évesen már az ő hátán ülve motorozhattam, ami abból állt, hogy szegény kutyának a fülét kormányként csavargattam. Tűrte az a drága jó eb, hűséges társam maradt mindig.
Szüleim tehát elfoglalt emberek voltak, édesapám az első szabadon választott polgármestere volt Püspökladánynak, édesanyám pedig népművelőként szervezett különböző rendezvényeket.
A kisgyermekkorom fontos része, hogy én félig a Rácz családnál nőttem fel. Ha hazajöttünk az óvodából vagy később az iskolából, mindig az volt az első, hogy átmentem „Majikájékhoz”. Ott mindig föltettem a következő kérdést: „Nincs egy kis édesség?” Természetesen mindig volt, és én nagyon hálás tudtam lenni érte, szerettem hízelegni olyankor egy kicsit. No, meg ott volt az ő udvaruk. Mikor a mienken már meguntam a játékot, mentem át, hiszen ott mindig volt valami izgalmas. Mondhatjuk, hogy a fű is zöldebb, és valóban, mivel az a kert egy fél méterrel lejjebb van a mienkhez képest, a víz odafolyik, a pázsit pedig jól lakik vele. Szép barackfájuk volt a kert közepén, melyen mézédes gyümölcs termett. Én kicsiként szerettem felmászni rá, vagy aláülni a bilivel. Most, hogy kezd már benőni a fejem lágya, Marika még most is felkiált néha: „Pedig még most hozta a…” - bilit a barackfa alá, fejezem be a mondatot. Megígérte, hogy ezt még az esküvőmön is elmondja.
Aztán ott volt a sok állat, a kutyák: Kormos, Asztor, meg Bundi. Velük mindig lehetett játszani, kergetőzni. A tyúkokhoz is jó volt bemenni, gyűjteni a tojásokat, figyelni, ahogy fél szemmel téged néznek, hogy mit akarsz. Nem voltam valami bátor kisfiú, egy nagy kakas például sokszor megkergetett. Egy napon aztán a saját magam által faragott karddal, és egy seprűvel fölfegyverkezve kiálltam a kakas elé a végső viadalra. Kemény küzdelem volt, hősiesen harcoltunk mindketten, végül megfutamítottam ellenfelemet. Akkor nagyot kurjantottam, hogy most aztán idehallgassatok mind ti baromfiak, mert én vagyok a fő kakas. Kis idő múlva Marikának le kellett vágni a vesztest, mert maradandó sérüléseket szenvedett, kénytelen voltam hát bevallani, hogy az én kardom által.
A malacok is nagy élményt jelentettek számomra. Nagyon szerettem a tápjukban turkálni, mert masszírozta a kezem. Ha meg Pista bátya csinálta nekik a moslékot - hát komolyan -, nekem a nyálam csorgott, és néha kedvem lett volna megkóstolni, olyan szépen nézett ki. Volt egy nagy anyakoca, akit Lujzinak hívtak. Sok éven át biztosította gyermekeivel a disznótorok áldozatait, és ezen keresztül a Rácz, de még a Farkas család hússzükségletét is. Lujzi amúgy aranypofa volt. Amikor kihajtották az ólból, mindig egy nagy bádog edényből kapott inni, s miután már a lábas aljáról nem tudta kilefetyelni a vizet, úgy ahogy volt, hangos csörömpölés közepette az orrával felborította azt. Amúgy őt is meg lehetett simogatni, vagy piszkálni a szaglászó, puha bőrű orrát.
Szerettem „jó-tündérest” is játszani, segíteni Pista bátyának. Meglepetésként sokszor rendbe raktam a fásban a rönköket, meg az apró fát, aztán meg felsöpörtem az egészet. Élveztem az ilyen pepecselős munkákat. Ekkor Marika szépen eljátszotta, hogy „Valaki olyan szépen kitakarított nálunk, vajon ki lehetett?” És akkor büszkén válaszolhattam, hogy én voltam.
A négy ember más-más nevet adott nekem. Marika egy idő után úgy hívott, „ a kisszomszíd”, Rozi „Farkasinszkinek” mond, főleg akkor, ha valamivel fel akarok vágni előttük. Pista bátya a Kutyaszar Géza és az ehhez hasonló mókás neveket szereti, Lajos papának pedig Győző voltam kisgyerekként.
Mint mondottam, fél életemet náluk töltöttem, s Marika szinte a második anyám volt. Édesanyám is „szípen” tudott beszélni tősgyökeres ladányiként, de az igazi tájnyelvet mégis csak a szomszédéktól tanultam meg. Ráczéknál a fiúk inkább az ’a’, és az ’u’ betűt (ahun=ahol, huva=hova), a lányok pedig inkább az ’í’ betűt használták (ehen ni=itt van, nízd; de kifínyezte magát=pl. kiöltözött). A szókincsem ezen részét tehát tőlük kaptam.
Teltek múltak az évek, de ez senkin nem látszott, csak szegény Asztor kutyámon, aki 15 év odaadó szolgálat után a mennyországot ment el őrizni.
Lajos bácsi továbbra is élt és virult, pedig már jócskán átlépte a 90-et. Ennyi idősen még egyedül elutazott a hévízi fürdőbe is. Aztán történt egy szerencsétlen baleset. Otthon a szobában elcsúszott az öreg, és combnyaktöréssel szállították kórházba. Szegény, tolószékbe kényszerült. Az életkedvét azonban továbbra sem vesztette el. Ugyanúgy hódolt régi szenvedélyének, a dominónak, valamint Marikával rászoktak a kártyázásra. Marika volt az, aki fő ápolója lett Papónak. Ő figyelt a gyógyszereire, igyekezett a kedvére főzni, hagyta nyerni a kártyában, tologatta a városban, ha szép volt az idő, beszélgetett vele. Ez utóbbi nagy teljesítmény volt, mert Papónak elég hamar rest lett a füle. Hallókészüléket hordott, de volt, hogy direkt halkra vette, hogy kizárja egy kicsit a külvilágot, no akkor aztán lehetett neki „kajabálni”, ha azt akartuk, hogy halljon is valamit. De ez családi vonás, mert Pista bátya is nagyot hall már.
Nagyon szerettem Papót. Nem látszott rajta semmilyen elkeseredés az állapota miatt, sokszor nevetett, és mesélt nekünk a régi időkről, de már kevesebbet, mert hamar elfáradt. Ha valami tetszett neki, akkor mindig felmutatta a hüvelykujját. Én kicsiként nem tudtam, hogy az mit jelentett, de én is feltartottam az enyémet, és akkor összeérintettük, odanyomtuk egymáséhoz őket, s ennek mindig nagy nevetés volt a vége.
Aztán néhány évvel ezelőtt Lajos bácsi végleg búcsút kacsintott ennek a világnak. A 100. évében járt, de már nem tölthette be azt. Otthon, szerető gyermekei karjaiban halt meg. Ez volt életem első nagy vesztesége, és az első közeli találkozásom a halállal. Valahogy úgy, ahogy Kosztolányi Dezső író, költő érhette meg.
Elment, innen örökre, de nagylelkűen oly sok mindent itt hagyott mireánk emlékül, vagy a gyermekei által. Talán mindannyian szótlanabbak, csöndesebbek lettünk. Eszünkbe jutatta, hogy bizony kincseim, ez is az élet velejárója, de ne féljetek elmenni, hiszen ha jól „dominóztatok”, maradnak utánatok, akik őrzik emléketek, mert megérdemlitek.
Az élet tehát nem áll meg, ez az egyetlen valami, amit a jó Isten úgy alkotott, hogy soha meg ne álljon, el ne fáradjon, mindig gördüljön tovább kereke. A három testvér is felvette újra az élet fonalát, belékapaszkodott, s nem is fogják elengedni. Nem, hiszen nem olyan fajták.
Ők erős anyagból lettek faragva, mely a legszívósabb a földkerekségen. Beosztással, szerényen élnek, használják a józan eszüket, segítenek a rászorulóknak, és megőrzik őseik hagyományait. Pista bátya ma ugyanúgy ül a szoba közepén, ahogy annak idején Lajos papa…